Az alábbi írás a korábbi poszttal – alkoholizmus a Kádár-rendszerben – összefüggésben született. Nem teljes, mindenre kiterjedő elemzés, hanem néhány tény és összefüggés rövid felvillantása.

Az első grafikon „szívderítően” indul: 1953/54 környékén mérhetően kevesebben lettek hazánkban öngyilkosok. A történészek ezt Nagy Imre miniszterelnökségével kötik össze: reményt adott a népnek.

           Ezután viszont a mi szempontunkból rémületes évtizedek következtek: 25 év folyamatos növekedés után 1980 és 1987 között lényegében stagnálás – elképesztő magasságban. Ekkor mi voltunk a Föld listavezető országa…

           Érdemes az 1955 és 1980 közötti felívelést párhuzamba állítani az alkoholfogyasztás (különösen a tömény szeszek fogyasztásának) növekedésével. A téma kutatói már régóta felfigyeltek az alkoholizmus és az öngyilkosság közti összefüggésekre. Ilyen végzetes tettet sokan nyilván alkoholos befolyásoltság állapotában követnek el. De lehet mélyebb összefüggés is: ugyanazon lelki folyamatok miatt nyúlhat valaki az alkoholhoz és vethet véget életének.

           Nagyon fontos feljegyeznünk, hogy a kritikus 25 évben szinte folyamatosan növekedett a lakosság reáljövedelme: azaz adott egy nép, mely szegényen, de lassan javuló életkörülmények között él – majd iszik és „felköti magát”. Diákjaimnak azt szoktam mondani: számomra a Kádár-rendszer igazi arca a múltkori és a jelenlegi posztba látható két grafikon. Különösen a ’70-es évek vége felé látható a borzasztó „levegőtlenség”, reménytelenség, „elszürkülés”, szabadsághiány. Mutatják ezt (persze cenzúrázva) az ekkor készült filmek vagy épp a Beatrice ezen korszakának dalai.

           Szakemberek szerint az 1987 körüli örvendetes csökkenést már a rendszerváltás „előérzetéhez” kötődik. Talán az öngyilkossághoz vezető egyik fontos ok a szabadság hiánya? (Azaz a nagyobb szabadság csökkenti az öngyilkosságokat?)

Ahhoz, hogy igazán beleborzadjunk az 1980-ra elért (100 ezer főre vetített) 45-ös értékre érdemes megnéznünk néhány más ország korabeli adatait. Látható, hogy még a komoly „öngyilkossági hagyományokkal” rendelkező Japánt is kb. háromszorosan (!!!) előzzük meg, nem is beszélve a nyugati civilizáció országairól!

A következő (fenti) képen érdekes földrajzi összefüggés bontakozik ki (ez már nem a Kádár-kort ábrázolja). Miközben hajlamosak vagyunk szinte „minden magyarnak” „öngyilkos hajlamokat” tulajdonítani, itt kiderül, hogy a nyugat-dunántúli megyék adatai lényegében megegyeznek Alsó-Ausztria (vagy éppen Dél-Németország és a cseh régiók) számaival – addig a Dél-Alföldön továbbra is annyian lesznek öngyilkosok, mint Bretagne-ban vagy az európai listavezető Litvániában.

A fenti térképen különösen érdemes megfigyelni a férfiakra vonatkozó adatokat. Ebből jól látszik, hogy igazából nem csak a szűken vett Dél-Alföldön, hanem a fővárostól DK-re (sőt B. A. Z. megyében is) szinte mindenhol elkeserítő volt a helyzet még a rendszerváltás utáni években is. A pontos okot a téma szakértői is csak találgatják. Bizonyos a kulturális minták erős hatása: tudunk olyan alföldi magyar faluról, ahol egy éven belül (a ’80-as évek közepén) 14 férfi vetett véget életének! (Méghozzá azonos módszerrel: permetszert ittak).

Ha Európát országonként tekintjük, akkor láthatjuk kirajzolódnia a kelet-európai ex-kommunista blokkot. Hasonló – bár nem teljesen egybevágó – mintát látunk, ha a töményszesz-fogyasztás térképét nézzük…

Zárásként mégis reményt fogalmaznék meg: mivel adataink valóban javulnak, talán e csökkenés a következő évtizedekben sem áll meg – és így valamikor „lezárkózhatunk” Európához.

           Mindnyájunk kötelessége, hogy figyeljünk a „segélykiáltásokat” megfogalmazó embertársainkra (környezetünkben, családunkban) – és így minél több életet mentsünk meg!

Adatok a Kádár-korszak alkoholizmusához

Az alábbi írás diákjaim kérésére született. Nem teljes, mindenre kiterjedő elemzés, hanem néhány tény és összefüggés rövid felvillantása.

1950-ben a magyar lakosság (különösen a vidéken élő agrárnépesség) elsősorban bort fogyasztott. A bort sokan maguk termelték (saját szőlőjüket művelve). A sör inkább a városaik itala volt.

           A bor fogyasztása a kommunista korszakban jellemzően stagnált, az 1980-as években figyelhetünk meg visszaesést. Ezt vélhetően a magyar lakosság akkori elszegényedése, az életszínvonal csökkenése okozhatta.

           A nagyüzemekben, ipari körülmények között (ám feltűnően gyenge minőségben és roppant csekély választékban) előállított sör árát a rendszer folyamatosan alacsonyan tartotta. Mivel az évtizedek alatt jelentős urbanizáció zajlott, sokan áramlottak az iparba, a városokba, így a sörfogyasztás négy évtizeden át folyamatosan növekedett.

           A legmeredekebb növekedést a tömény szeszek fogyasztása mutatja, mintegy 35 éven keresztül. A szeszgyárakban előállított, gyümölcsöt lényegében soha nem látott, szeszből, cukorból, aromából gyártott kommersz „pálinkák”, konyakok fogyasztása egyre elképesztőbb méreteket öltött.

           Az olcsó sörrel „probléma” akadt: nem elég „ütős” – ezért a magyar munkásosztály (és TSZ-parasztság) a sört nem önmagában itta, hanem kért mellé egy (vagy inkább több…) „tüskét” („kommersz cseresznyét” stb.). A kis „féldekás” üvegeket itták munka előtt, munka után (és közben is…). A konyak vált a munkahelyi „köszöntések” alapvető italává – vezetőkénél is nőknél is. Ezzel „bélelték ki” az alkoholmentes italokat is.

           Mindezek mellett ne felejtkezzünk el a házi pálinkafőzés (és fogyasztás) évszázados hagyományáról sem. („Ne menjen már veszendőbe a hullott gyümölcs”…). Sokan egészítették ki keresetüket munkatársaknak, ingázó-társaknak árult házi pálinkával.

           A következmény: a ’80-as évek közepéig az összesített „alkohol-egyenérték” fogyasztása meredeken emelkedett – az alkoholizmus tömeges problémává vált. Az egészségügyi következmények is egyértelműek: a túlzott alkoholfogyasztás elsősorban a májat betegíti meg, de hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek tömegessé válásához, a férfiak korai halálozásához is.

           Zárásként azon érdemes még elmélkedni, mi állhat annak hátterében, hogy a lakosság ilyen széles tömegei fogyasztottak ilyen hatalmas mennyiségű szeszes italt? A viszonylagos olcsóság önmagában nem lehet kielégítő magyarázat.

Az okok nyilván sokrétűek, de arra az ellentmondásra mindenképp fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az életszínvonal (a ’80-as évek elejéig) folyamatosan emelkedett, a reálbérek nőttek – de a Kádár-rendszer alapvető szabadsághiánya, a mindennapok stressze mégis a „könnyű bódulat” felé hajtotta honfitásainkat.

1. X-XI. századi német lovag

A pozsonyi csata kapcsán meg kell emlékzenünk a legyőzött ellenfelekről is. Az alábbi kép egy X/XI. századi német lovas harcos ábrázol. Amint látható, fegyverzete jelentősen eltér a korabeli magyar harcosokétól.

Legfontosabb fegyvere a hosszú szúróládzsa volt. A képen látható csatabárdja is. Bár erről a festményről lehagyták, de ütközetben veszedelmesen forgathatta egyenes, kétélű kardját is. (Olyannyira, hogy Géza fejedelem évtizedekkel később ezzel fogja felszerelni seregét)

Testét többek között nagy, fából készült pajzzsal, fejét acélból készült sisakkal védte.

A későbbi századok lemezpáncélja ekkor még nem állt rendelkezésre, ezért fémkarikákból összefűzött sodronyvérttel is óvta magát.

A nagy, erős testű ló és a fegyverzet sokba került, ezért csak jelentős birtokkal (hűbérbirtokkal) rendelkezők tudták megengedni maguknak.

A képen látható lovag közelharcban volt kiváló – ezt tapasztalják meg a könnyűlovas magyar hadak majd a X. század közepén. Feltételezhetjük, hogy a pozsonyi csatában, 907-ben a magyar hadvezetés rá tudta kényszeríteni távolsági (az íj használatán alapuló) harcmodorát az ellenfélre és talán ennek köszönhetjük a győzelmet.

A honfoglaláskori magyar fegyverzet

Az alábbi grafikán egy honfoglaláskori magyar harcos látható – régészeti leletek és írott források alapján. Legfőbb fegyverei a visszacsapó íj és a szablya voltak.

A visszacsapó íj nagy szakértelemmel, természetes anyagokból, fáradságos munkával készült. Nagy erő, ügyesség kellett a használatához, melyet a harcosok hosszú évek gyakorlásával sajátítottak el. nagy erővel csapódott be, súlyos sérülést okozva.

A szablya pengéje természetesen acélból készült, hajlított íve különösen alkalmassá tette a lóhátról történő vágásra. Díszítettsége (akár ezüsttel is) jelezte tulajdonosának rangját, vagyonát.