Az alábbi írás a korábbi poszttal – alkoholizmus a Kádár-rendszerben – összefüggésben született. Nem teljes, mindenre kiterjedő elemzés, hanem néhány tény és összefüggés rövid felvillantása.

Az első grafikon „szívderítően” indul: 1953/54 környékén mérhetően kevesebben lettek hazánkban öngyilkosok. A történészek ezt Nagy Imre miniszterelnökségével kötik össze: reményt adott a népnek.

           Ezután viszont a mi szempontunkból rémületes évtizedek következtek: 25 év folyamatos növekedés után 1980 és 1987 között lényegében stagnálás – elképesztő magasságban. Ekkor mi voltunk a Föld listavezető országa…

           Érdemes az 1955 és 1980 közötti felívelést párhuzamba állítani az alkoholfogyasztás (különösen a tömény szeszek fogyasztásának) növekedésével. A téma kutatói már régóta felfigyeltek az alkoholizmus és az öngyilkosság közti összefüggésekre. Ilyen végzetes tettet sokan nyilván alkoholos befolyásoltság állapotában követnek el. De lehet mélyebb összefüggés is: ugyanazon lelki folyamatok miatt nyúlhat valaki az alkoholhoz és vethet véget életének.

           Nagyon fontos feljegyeznünk, hogy a kritikus 25 évben szinte folyamatosan növekedett a lakosság reáljövedelme: azaz adott egy nép, mely szegényen, de lassan javuló életkörülmények között él – majd iszik és „felköti magát”. Diákjaimnak azt szoktam mondani: számomra a Kádár-rendszer igazi arca a múltkori és a jelenlegi posztba látható két grafikon. Különösen a ’70-es évek vége felé látható a borzasztó „levegőtlenség”, reménytelenség, „elszürkülés”, szabadsághiány. Mutatják ezt (persze cenzúrázva) az ekkor készült filmek vagy épp a Beatrice ezen korszakának dalai.

           Szakemberek szerint az 1987 körüli örvendetes csökkenést már a rendszerváltás „előérzetéhez” kötődik. Talán az öngyilkossághoz vezető egyik fontos ok a szabadság hiánya? (Azaz a nagyobb szabadság csökkenti az öngyilkosságokat?)

Ahhoz, hogy igazán beleborzadjunk az 1980-ra elért (100 ezer főre vetített) 45-ös értékre érdemes megnéznünk néhány más ország korabeli adatait. Látható, hogy még a komoly „öngyilkossági hagyományokkal” rendelkező Japánt is kb. háromszorosan (!!!) előzzük meg, nem is beszélve a nyugati civilizáció országairól!

A következő (fenti) képen érdekes földrajzi összefüggés bontakozik ki (ez már nem a Kádár-kort ábrázolja). Miközben hajlamosak vagyunk szinte „minden magyarnak” „öngyilkos hajlamokat” tulajdonítani, itt kiderül, hogy a nyugat-dunántúli megyék adatai lényegében megegyeznek Alsó-Ausztria (vagy éppen Dél-Németország és a cseh régiók) számaival – addig a Dél-Alföldön továbbra is annyian lesznek öngyilkosok, mint Bretagne-ban vagy az európai listavezető Litvániában.

A fenti térképen különösen érdemes megfigyelni a férfiakra vonatkozó adatokat. Ebből jól látszik, hogy igazából nem csak a szűken vett Dél-Alföldön, hanem a fővárostól DK-re (sőt B. A. Z. megyében is) szinte mindenhol elkeserítő volt a helyzet még a rendszerváltás utáni években is. A pontos okot a téma szakértői is csak találgatják. Bizonyos a kulturális minták erős hatása: tudunk olyan alföldi magyar faluról, ahol egy éven belül (a ’80-as évek közepén) 14 férfi vetett véget életének! (Méghozzá azonos módszerrel: permetszert ittak).

Ha Európát országonként tekintjük, akkor láthatjuk kirajzolódnia a kelet-európai ex-kommunista blokkot. Hasonló – bár nem teljesen egybevágó – mintát látunk, ha a töményszesz-fogyasztás térképét nézzük…

Zárásként mégis reményt fogalmaznék meg: mivel adataink valóban javulnak, talán e csökkenés a következő évtizedekben sem áll meg – és így valamikor „lezárkózhatunk” Európához.

           Mindnyájunk kötelessége, hogy figyeljünk a „segélykiáltásokat” megfogalmazó embertársainkra (környezetünkben, családunkban) – és így minél több életet mentsünk meg!