Adatok a Kádár-korszak alkoholizmusához

Az alábbi írás diákjaim kérésére született. Nem teljes, mindenre kiterjedő elemzés, hanem néhány tény és összefüggés rövid felvillantása.

1950-ben a magyar lakosság (különösen a vidéken élő agrárnépesség) elsősorban bort fogyasztott. A bort sokan maguk termelték (saját szőlőjüket művelve). A sör inkább a városaik itala volt.

           A bor fogyasztása a kommunista korszakban jellemzően stagnált, az 1980-as években figyelhetünk meg visszaesést. Ezt vélhetően a magyar lakosság akkori elszegényedése, az életszínvonal csökkenése okozhatta.

           A nagyüzemekben, ipari körülmények között (ám feltűnően gyenge minőségben és roppant csekély választékban) előállított sör árát a rendszer folyamatosan alacsonyan tartotta. Mivel az évtizedek alatt jelentős urbanizáció zajlott, sokan áramlottak az iparba, a városokba, így a sörfogyasztás négy évtizeden át folyamatosan növekedett.

           A legmeredekebb növekedést a tömény szeszek fogyasztása mutatja, mintegy 35 éven keresztül. A szeszgyárakban előállított, gyümölcsöt lényegében soha nem látott, szeszből, cukorból, aromából gyártott kommersz „pálinkák”, konyakok fogyasztása egyre elképesztőbb méreteket öltött.

           Az olcsó sörrel „probléma” akadt: nem elég „ütős” – ezért a magyar munkásosztály (és TSZ-parasztság) a sört nem önmagában itta, hanem kért mellé egy (vagy inkább több…) „tüskét” („kommersz cseresznyét” stb.). A kis „féldekás” üvegeket itták munka előtt, munka után (és közben is…). A konyak vált a munkahelyi „köszöntések” alapvető italává – vezetőkénél is nőknél is. Ezzel „bélelték ki” az alkoholmentes italokat is.

           Mindezek mellett ne felejtkezzünk el a házi pálinkafőzés (és fogyasztás) évszázados hagyományáról sem. („Ne menjen már veszendőbe a hullott gyümölcs”…). Sokan egészítették ki keresetüket munkatársaknak, ingázó-társaknak árult házi pálinkával.

           A következmény: a ’80-as évek közepéig az összesített „alkohol-egyenérték” fogyasztása meredeken emelkedett – az alkoholizmus tömeges problémává vált. Az egészségügyi következmények is egyértelműek: a túlzott alkoholfogyasztás elsősorban a májat betegíti meg, de hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek tömegessé válásához, a férfiak korai halálozásához is.

           Zárásként azon érdemes még elmélkedni, mi állhat annak hátterében, hogy a lakosság ilyen széles tömegei fogyasztottak ilyen hatalmas mennyiségű szeszes italt? A viszonylagos olcsóság önmagában nem lehet kielégítő magyarázat.

Az okok nyilván sokrétűek, de arra az ellentmondásra mindenképp fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az életszínvonal (a ’80-as évek elejéig) folyamatosan emelkedett, a reálbérek nőttek – de a Kádár-rendszer alapvető szabadsághiánya, a mindennapok stressze mégis a „könnyű bódulat” felé hajtotta honfitásainkat.

1. X-XI. századi német lovag

A pozsonyi csata kapcsán meg kell emlékzenünk a legyőzött ellenfelekről is. Az alábbi kép egy X/XI. századi német lovas harcos ábrázol. Amint látható, fegyverzete jelentősen eltér a korabeli magyar harcosokétól.

Legfontosabb fegyvere a hosszú szúróládzsa volt. A képen látható csatabárdja is. Bár erről a festményről lehagyták, de ütközetben veszedelmesen forgathatta egyenes, kétélű kardját is. (Olyannyira, hogy Géza fejedelem évtizedekkel később ezzel fogja felszerelni seregét)

Testét többek között nagy, fából készült pajzzsal, fejét acélból készült sisakkal védte.

A későbbi századok lemezpáncélja ekkor még nem állt rendelkezésre, ezért fémkarikákból összefűzött sodronyvérttel is óvta magát.

A nagy, erős testű ló és a fegyverzet sokba került, ezért csak jelentős birtokkal (hűbérbirtokkal) rendelkezők tudták megengedni maguknak.

A képen látható lovag közelharcban volt kiváló – ezt tapasztalják meg a könnyűlovas magyar hadak majd a X. század közepén. Feltételezhetjük, hogy a pozsonyi csatában, 907-ben a magyar hadvezetés rá tudta kényszeríteni távolsági (az íj használatán alapuló) harcmodorát az ellenfélre és talán ennek köszönhetjük a győzelmet.

A honfoglaláskori magyar fegyverzet

Az alábbi grafikán egy honfoglaláskori magyar harcos látható – régészeti leletek és írott források alapján. Legfőbb fegyverei a visszacsapó íj és a szablya voltak.

A visszacsapó íj nagy szakértelemmel, természetes anyagokból, fáradságos munkával készült. Nagy erő, ügyesség kellett a használatához, melyet a harcosok hosszú évek gyakorlásával sajátítottak el. nagy erővel csapódott be, súlyos sérülést okozva.

A szablya pengéje természetesen acélból készült, hajlított íve különösen alkalmassá tette a lóhátról történő vágásra. Díszítettsége (akár ezüsttel is) jelezte tulajdonosának rangját, vagyonát.

Kedves Olvasóim!

Szeretettel köszöntök Mindenkit ma indult blogomon.

Tervem szerint történelmi tárgyú cikkeimből fogok rendszeresen válogatni.. Célom az ismeretterjesztés és az, hogy a történettuományt hivatásomként művelőként segítsek eligazdni azoknak, akik érdeklődéssel fordulnak a múlt felé.

Üdvözlettel:

Szentgáli Zsolt PhD

„A pozsonyi csata” – ténybeli tévedések, torz kijelentések

           Az Internetre nemrég felkerült (és tudomásom szerint a TV által is bemutatott) „A pozsonyi csata” címet kapott, számítógépes animációval készült film sajnálatos módon sok tárgyi tévedést és eltorzított állítást tartalmaz. A történelemmel hivatásomként foglalkozó emberként lelkiismereti kötelességem ezekre rámutatni. Jelen cikk – terjedelmi okokból – természetesen a legkevésbé sem törekszik teljességre.

1. A filmben többször és hangsúlyosan elhangzik, hogy a magyarok „hazatértek” őseik földjére, a Kárpát-medencébe. Ez súlyos tárgyi tévedés: a magát magyarként meghatározó közösség (törzsszövetség) valahol az Ural-vidékén jött létre és biztosan létezett már az Volgától keletre (a Volga és a Káma folyók által meghatározott földrajzi területen). A tudományban évtizedes vita zajlik róla, hogy a magyar nyelven beszélő népközösség több hullámban (pl. László Gyula álláspontja szerint) vagy egyszerre (a IX. század utolsó évtizedeiben) érkezett a Kárpát-medencébe – de az biztosan nem igaz, hogy a magyarok ősei innen valamikor „kimentek”, majd „visszajöttek”.
2. A filmben többször elhangzik: „őseink a hunok”. Ez egyszerűen nem igaz. A hunok birodalma (mely jellegzetes, sok etnikumot magába foglaló nomád szerveződés volt, mely messze nem csak a – nehezen meghatározható – hun etnikumot foglalta magában) az V. század közepén megszűnt, a hun etnikum pedig a sztyeppén „felszívódott” a népek tengerében. A hun-magyar azonosítás egyik forrása az 1280-as években alkotott történetírónk Kézai Simon – akiről a tudomány feltételezi, hogy ezt korának nyugati, egyházi forrásaiban olvasta. Akkortájt más népek is „dicső őseiket” keresték – mások azt éppen a trójaiakban találták meg �.
3. A filmben elhangzik az avar-magyar rokonság kifejezése. Nos: a Kárpát-medencében 568-ban, Baján vezetésével birodalmat alapító, ázsiai eredetű avarokhoz nem sok közül lehetett a magyaroknak.
4. A film az Árpád-házat többször is „Attila örökösének”, illetve „Attila Turul-nemzetsége leszármazottjának” (illetve „a hun dinasztia örökösének”) nevezi. Attila 453-ban halt meg, Álmos vélhetően 895-ben: a kettejük közti négy és fél évszázad áthidalhatatlan szakadék, bizonyosan semmilyen rokoni, származási kapcsolat nem lehet közöttük. Ahogy fentebb már szóba került: a hunoknak garantáltan semmi közük sincs a magyarokhoz!
5. A film szépen szól a magyarok szép textilművességéről, máshol pedig említi sztyeppei kereskedelmünket. Ezt ki kell egészítenünk azzal, hogy a magyarok a szép selymeket és más értékes szövetek egy részét bizonyosan nem maguk állították elő, hanem bizánci és arab kereskedőktől vásárolták – legfőbb eladott „árucikkünk” pedig a rabszolga volt. Azaz őseink harcos elitje földművelő népek tagjait ejtette foglyul és tette rabszolgává, azért, hogy szép „divatos” öltözékekre cserélje…
6. A film szerint: „a bevonuló magyarság védőszárnyai alá vonta az itt élő népeket”. Sőt: „az itt élő népek örvendtek a magyaroknak”. Nos: egy harcos nomád elittel rendelkező népcsoport nem „védőszárnyai alá von”, hanem uralma alá hajt és leigáz (valószínűleg szolgává is tesz) letelepedett földművelőket. A film készítői és lelkendezői nézői bizonyára igen fel lennének háborodva, ha valaki az 1241/42-es szörnyű tatárjárást emlegetné úgy, hogy a „mongolok védőszárnyaik alá vonták az ők szeretettel fogadó testvéri magyar lakosokat” ☹. Mivel még az is hosszas kutatások tárgya, hogy pontosan kiket találtak a 895-ös honfoglalók a Kárpát-medencében, arról bizonyosan nem szól semmilyen forrás, hogy ki mennyire „örült” a másiknak.
7. „A szabad magyarok felemelték Árpádot fejedelemnek”. Súlyosan történelmietlen azt gondolni, hogy a IX. század végén a legfelső eliten (a törzsfőkön) kívül bárkinek lehetett a legcsekélyebb beleszólása abba, hogy ki vegye át a törzsszövetség vezetését. Ismételten elhangzik: „Attila nemzetségéből”…
8. A magyarságnak Etelközből a Kárpát-medencébe való beköltözése a filmben teljesen békés vándorlásként kerül ábrázolásra – annak legcsekélyebb említése nélkül, hogy a folyamatban valamilyen mértékben bizonyosan szerepet játszott a besenyőktől Etelközben elszenvedett katonai vereség (ami a 894/895-ös bolgár-bizánci háborúhoz köthető).
9. A film szerint a magyarok „több évszázadon át nomadizáltak a Fekete-tengertől északra”. Erre semmiféle régészeti bizonyíték nincs – a honfoglalók leletanyagának párhuzama a Volgától keletre lelehető fel.
10. A film szerint „Kurszán 902-es megölésével tört ki a háború”. Seregeink már 900-ban, Itáliából hazatérően elfoglalták a Dunántúlt (ami addig keleti frank felségterület volt), mégpedig kihasználva szövetségesünk 899-es Arnulf halálát, ezért aligha lehetett békés a magyarok és a keleti frankok / bajorok viszonya.
11. A film „tengernyi hadi népet” emleget és azt, hogy „minden szabad magyarnak a zászlók alá kellett gyűlnie”. Nos: a magyar népe zöme „civil” foglalkozású pásztor és földművelő volt: a harcosok csupán egy szűk, néhány százaléknyi – meglehetősen elit – réteget alkottak, a hivatásos katonáskodókét. A középkorban pedig a hadseregek kicsinyek voltak: néhány száz, pár ezer főből álltak.
12. A legsúlyosabb tévedések közé tartozik (bár a „hazatérést” nehéz felülmúlni) Árpád szerepeltetése a pozsonyi csatában. Árpádról 895 után hallgatnak a források. Kései forrás teszi 907-re a halálát – de ez meglehetően megbízhatatlan „információ”. A pozsonyi csatában való szereplését semmilyen forrás nem említi – ez mesés kitaláció. A dolog annál is inkább abszurd, mert a tudomány feltételezése szerint 895 után ő lehetett a kende, a szakrális fejedelem (ezért is tárgyalt Kurszán a bajorokkal!!!) – márpedig a kende biztosan nem vet részt csatában.
13. „Árpád szarmata eredetű elit-csoportokkal rohant rá az ellenfélre”: a fent említett súlyos tévedésen felül is értelmetlen a szarmaták (egy, a rómaiak ellen harcoló ókori nép) szerepeltetése.
14. Külön „gyöngyszem” az a megállapítás a záró percekben, mely szerint a magyar vezetés a X. század közepén „kívülről érkező nyomás nélkül” igyekezett felvételt nyerni az európai népek, nyugati, keresztény közösségébe. Nos: „kalandozó” (azaz rabló, fosztogató, civileket gyilkoló) csapataink 955-ben Augsburgnál, 970-ben pedig a Balkánon Arkadiopolisznál szenvedtek végső vereséget a nálunk erősebb seregektől. A 972-ben fejedelmi trónra lépett Géza ebből vonta le a következtetést: a nyugattal békét kell kötnünk és kereszténnyé kell válnunk, hogy megmaradhassunk a Kárpát-medencében. Nála a krisztusi hit még nem vált belső meggyőződéssé – viszont fiánál, Szent István királynál ez már valóban megtörtént.