A brit légierő (Royal Air Force) már a '30-as évek közepétől "sejtette", hogy előbb-utóbb konfliktusra kerül sor a felemelkedő Harmadik Birodalommal. Ezért fejlesztési megbízást adtak ki vadászgépekre és bombázókra egyaránt. A következőkben néhány - itthon kevéssé ismert - bombázó típust szeretnék bemutatni - elsősorban a korai évekből.
A Fairey Battle-t akkor tervezték, amikor még azt hitték, hogy komoly szerepet játszhatnak a háborúban az egymotoros, könnyű bombázók is - de nem így alakult.
Kicsi - és lényegében használhatatlan - gép volt. 1000 LE körüli Merlin motor hajtotta (ami persze önmagában nem volt rossz ötlet), három fős személyzet repült vele - akik 2 géppuskával próbálták meg felvenni a harcot az ellenséggel és mindössze 450 kg bombaterhet vihettek magukkal.
A 390 km/h órás maximális sebesség már papíron sem mutatott túl jól - de a valóságban ezt sem tudta elérni...
1940 májusában, a Franciaország elleni német támadáskor olyan súlyos veszteségeket szenvedtek el a légelhárító ágyúk és a vadászgépek tüzében, hogy a háború további részében a csatáktól messzebb vezényelték, illetve kiképzési célokra használták őket. Így is építettek belőle több, mint 3 000 (!!!) darabot - zömüket teljesen feleslegesen...
Azért már a '30-as évek közepén felsejlett, hogy a kétmotoros, közepes bombázók hatékonyabbak lehetnek. Ekkor gyártották a Bristol Blenheim-eket.
Nevük eredete érdekes - és magyar vonatkozással is bír. 1704-ban, a spanyol örökösödési háború során az egyesült brit-osztrák seregek, egy, a Duna mentén vívott csatában állították meg a Bécs felé előretörni szándékozó francia hadakat. Ezt a csatát az osztrák vezért (Savoyai Jenő!) Höchstadt faluról nevezte el - a brit vezér (John Churchil!!!), viszont Blenheim-ről. A győzelem tiszteletére kapott is egy óriási kastély, melyet "Blenheim Palace"-nak neveztek el. Ebben a kastélyban született a nagy hadvezér dédunokája - egy bizonyos Winston Churchill...
Noha a Blenheim gyártását befejezték 1939-ben, de értelemszerűen sok példány állt rendelkezésre a háború első szakaszában, ezért be is vetették őket. Lehet, hogy nem kellett volna...
A háromfős személyzettel repülő gépbe 2 db 850-900 LE körüli Mercury motort építettek. Alig tudott 400 km/h-s tempó fölé "kapaszkodni" - a repülősök pedig összesen 2 géppuskával próálhatták megvédeni magukat (feltéve, hogy a hátsó lövész nem lőtte szét saját hátsó vezérsíkját...). Legfeljebb 450 kg bombaterhet próbálhatott meg célba juttatni... Az oldalról jövő támadások ellen védtelen volt - akárcsak más brit géptípusok...
Minden probléma ellenére több, mint 5000 példányt (!!!) gyártottak belőle - egy részüket akkor, amikor már kiderült, hogy túl sok sikert nem lehet elérni vele...
Az egykori legendás brit hadvezérről (aki 1815-ban a waterloo-i csatában legyőzte Napóleont) elnevezett Wickers Wellington már komolyabb "alkotás" volt. A folyamatos fejlesztések során két Pegasus motorjának teljesítménye 1000-ről 1 300 LE környékére növekedett.
Nagyobb gép volt: hatan repültek vele, kapott farok- és orr-lövészállásokat (összesen 6 géppuskával), akár 2 000 kg bombát is felpakolhattak rá, amivel el tudott repülni, akár 4 000 km-re is.
Látszólagos előnyei mellett azonban csak a 380 km/h-s tempót tudta elérni - és oldalvédelemmel őt sem látták el...
A brit tervezők nem szűkölködtek az ötletekben. A Handley Page Hampden különleges külsejű gép volt - kettős függőleges vezérsíkjával. (Ez aerodinamikai előnyök mellett nyilván segítette a toronylövész védelmi munkáját is a hátulról támadó vadászgépekkel szemben).
Két 1000 LE körüli motorja a "szokásos" 420 km/h sebességre tudta gyorsítani - amivel persze sokkal lassabb volt a korszak vadászainál.
A másik problémát a különlegesen karcsú - bár kétségkívül látványos - törzs jelentette. Csak négyen repülhettek vele , akik nehezen tudtak egymással kommunikálni. (Pedig elvileg erősen védettnek szánták, hiszen 6 géppuskája tüzelt előre, felül hátra és alul is (sok gépet támadtak alulról a vadászok).
1800 kg bombaterhet tudott elvinni legfeljebb 3000 km-re - ha addíg nem lőtték le...
Egy olyan kétmotros hagytam a végére, amelyik majdnem jó lett - de a típus elmondhatja magáról, hogy egy későbbi, valóban fontos gép fejlesztésének alapja lett.
A szakértők elmondása szerint az Avro Manchester igazi problémáját az jelentette, hogy csak két motort építettek bele, melyek összességében gyengének bizonyultak.
Az 1940-42 között bevetett géppel folyamatosan "kísérleteztek" a mérnökök - építették kettő- és három (!!!) függőleges vezérsíkkal is.
A 2 db 1 800 LE-s Vulture motorra 3 600 kg bombaterhet "bíztak" - melyet elvben 2 600 km-re tudott eljuttatni, de csak legfeljebb 426 km/h-s tempóval.
A korábbiaknál erősebb védelemmel próbálkoztak: 7 fős személyzete 8 (!!!) géppuskát kapott önmaga megvédésére: a "klasszikus" orr- és faroklövész mellett, elvben meg tudta védeni magát a törzs tetején és alján elhelyezett ikerfegyverekkel is.
Összességében elmondható, hogy a brit vezetők nem mindig a legésszerűbben használták fel erőforrásaikat, hiszen sokszor erőltették olyan gépek építését (és használatát) melyek túlzottan sebezhetők voltak és kevéssé tudtak hozzájárulni a valós harci sikerekhez...
