Azok számára, aki valamiért még esetleg 1944 végén – sőt esetleg 1945 elején – is azt gondolták, hogy a náciknak bármi esélyük lehet (ha nem is „győzelemre”, de esetleg valamiféle „tárgyalásos rendezésre”), legkésőbb 1945 márciusában el kellett érkeznie az „igazság pillanatának”, amikor a nyugati szövetségesek átkeltek a Rajnán.
Hitler – furcsa mód – nem a Ruhr-vidék és nem Berlin védelmét tartotta legfontosabbnak, hanem a valóban elitnek számító 6. SS Páncélos Hadsereget éppen a Dunántúlon vetette be. Ez volt a német hadsereg utolsó érdemi támadó hadművelet a világháborúban a „Tavaszi Ébredés”.
Korábbi posztomban már írtam: azért éppen a Dunántúl lehetett a helyszín, mert Zala megyében voltak a Harmadik Birodalom utolsó kőolaj-mezői. Márpedig modern háborút nem lehet benzin / gázolaj nélkül vívni…
A Dunántúlra hozták a háború utolsónak kifejlesztett, igazán döbbenetes erejű tankjait a 68 tonnás (!!!) Királytigriseket.
A támadást – ismételten a Mezőföld irányába – március 6-án indították meg. Budapesten február óta már nem folytak harcok – a szovjetek már csak ezért is jobban felkészültek a védelemre.
A németek nagyjából kilenc napig küszködtek – de a Dunát most meg sem tudták közelíteni, március 15-ig hozzávetőleg Simontornyáig jutottak.
Közben az is „kiderült”, hogy a Sárvíz miért éppen a „sár”-ról kapta a nevét.
A tavaszi hóolvadáskor a Mezföld talaja hatalmas „sártengerré” változott – ahová egymás után ragadtak be a német harcjárművek. Itt éppen egy szintén kiváló harcjárműnek számító Párduc tank.
Ezek a féllánctalpas gyalogsági csapatszállítók éppen egy falu aszfaltozatlan, kövezetlen útján próbálnak meg előre vergődni.
Itt is elcsigázott, kimerült – talán már a harc értelmetlenségét is belátott – német katonák vesztegelnek járműveikkel a sárban.
Ennek a Királytigrisnek meglehetősen sérültnek tűnik a hátulja – de sokat közülük nem a szovjet tüzérség állított meg, hanem egyszerűen beleragadtak a sárba, legénységük pedig egyszerűen otthagyta őket. Nem akadt jármű, ami el tudott volna húzni 68 tonnát – és nem volt már benzin sem feltankolni őket.
Március 15-én aztán megindult a szovjetek nagy ellentámadása – mely immár igen csekély ellentállásba ütközött.
Székesfehérvárt március 22-én adták fel a németek. (Másodszor éppen két hónapig volt a birtokukban).
A német csapatok számára a visszavonulás maradt az egyetlen értelmes alternatíva.
Március 26-tól aztán végleg felgyorsultak az események. Miközben szülőföldemen, Fejér megyében hónapokig tomboltak a harcok, az Észak- és Nyugat-Dunántúlon szinte ellenállás nélkül robogott át a szovjet hadsereg. Április elején szinte az egész országban véget ért a háború – de Pinkamindszentet csak április 13-n hagyták el a német alakulatok.
