A Szovjetunió részben tankjai hatalmas mennyiségével tudta legyőzni a Wehrmacht-ot a II. világháborúban. Sokféle típust használtak a négy év során a kétszemélyes könnyűharckocsiktól és JSZ 3-mas „nehézszörnyetegekig”. (Aki esetleg nem olvas még, annak szíves figyelmébe ajánlom korábbi postjiam e témában).

A hidegháború éveiben természetesen lelassultak a fejlesztési ciklusok, egy-egy típus évtizedekig maradt (és marad!) használatban. Az alapfilozófia változatlan maradt: „cizellált” műszaki remekművek helyett, egyszerűbb, viszonylag megbízható konstrukciók – egy sorozott tömeghadsereg számára, ahol kevéssé iskolázott munkás- és parasztfiúkat kell megtanítani a kezelésre. Természetesen az összes típust óriási mennyiségben gyártották.

 Míg nyugaton minden nagyobb nemzet (USA, franciák, nyugat-németek, britek, olaszok) önállóan igyekezett fejleszteni – ezzel is sokszínűséget és versenyt teremtve a NATO-ban – addig a szovjet hadiipar ellátta a kelet-európai csatlós államokat és több Európán kívüli nemzetet is (pl. arab államokat). A közel-keleti háborúkban a két oldal fegyverei éles helyzetben kerültek kipróbálásra.

Az 1945 utáni szovjet tankok feltűnően hasonlítanak egymásra: erősen törekedtek a méretcsökkentésre (azért, hogy minél kisebb célpontot nyújtsanak a harcmezőn). Viszonylag alacsonyak voltak – „gombakupola” alakú toronnyal.

A II. világháború végefelé a T-34-esek tömegrohamát a náluk nehezebb JSZ tankok vezették. 1945 után a szovjet tervezés ugyanebben gondolkodott: ezen filozófia terméke lett a T-10 („Lenin” néven is ismeretes).

           A kor átlagos harckocsi-fegyverénél nagyobb űrméretű (122 mm-es!!!) löveggel látták el. A szűk hely miatt, speciális, osztott lőszerrel tüzelt (a hagyományos 122mm-es lőszer nem fért el benne…). Kapott még két nagy tűzerejű, 12,7-es géppuskát is. Felismerhető igen hosszú, messze a test elé kinyúló ágyújáról.

           Páncélzatát megnövelték (a homloknál 250 mm-re), ami azt jelentette, hogy tömege közel 50 tonna lett. 12 hengeres dízelmotorja 700 LE-t tudott leadni (azaz minden lőerőre több, mint 71 kg esett) – ezért országúton is alig érte el a 42 km/h-s tempót, azaz lassú volt. Több, mint 2 500 darabot építettek belőle, de egy idő után kivonták a forgalomból.

Az 1945 utáni esztendők szovjet alap-harckocsija a T-54-es lett (már a ’40-évek legvégén gyártani kezdték).

           Klasszikus szovjet tank: lapos „gombakupola” (az egész alig 2,4 m magas), 100 mm-es (még huzagolt) ágyú, párhuzamosított- és homlok-géppuska (7,62-ek). A beleépített motor csak 520 LE-t adott le, a T-10-nél kisebb védettség alig 36 t-s súlyt eredményezett (1 LE = 69 kg),ezzel elvileg elérhette országúton a 48 km/h-s sebességet is. Egészen elképesztő módon, 50 ezer darab készült belőle – 1945 után ezzel ő lett a szovjet tankgyártás „darabszám-rekordere”.

Az 1956-os forradalom leverésekor Budapesten is T-54-eseket vetettek be a szovjetek – miközben a korabeli Magyar Néphadsereg még csak II. világháborús T-34-eseket használhatott.

Az 1950-es években kicsit javítottak a típuson: ez a változat T-55 néven került be lajstromba. A némileg feljavított motor kicsit megnövelte a sebességet és a hatótávot (azaz az egy üzemanyag-feltöltéssel megtehető távolságot) 400-ról 500 km-re.

Ebben a típusból már kapott a szovjet birodalomnak alárendelt kádári Magyarország hadsereg is.

Fontos megjegyezni, hogy a T-54/55-ösök a közel-keleti harcok évtizedeiben rendre alulmaradtak az izraeliek nyugati páncélosaival vívott harcokban – elsősorban gyengébb páncélvédettségük okán.

A szovjet vezetés is érzékelhette a T-54/55 hiányosságait – így gyártásával párhuzamosan új fejlesztést is indítottak. A némileg továbbfejlesztett új típus lett a T-62-es.

Nagyobb űrméretű ágyút (115 mm-es) kapott, meghagyták a párhuzamosított géppuskát, de már elhagyták a homlok-géppuskát. Továbbra is csekély méretekre törekedtek, így a magasság maradt 2,4 m.

A szovjet mérnökök próbáltak „okoskodni” az állandósult zsúfoltság miatt – így ebbe a tankba speciális „hüvelykivető rendszert” építettek, ami a lövés után a torony hátuljába épített csapóajtón távolítja el a feleslegessé vált töltényhüvelyt. Az ötletesnek tűnő megoldás csökkentette a tűzgyorsaságot – azaz szükségszerűen nagyobb idő telhetett csak el két lövés leadása között.

A páncélzat fejlesztésével igyekeztek növelni a védettséget, a súly így lényegében 40 tonna lett. Kicsit erősebb motorral (580 LE) látták el, a tömeg/motorerő arány így is 69 maradt, így végsebessége….

Az előbbi típusoknál lényegesen kevésbé ismert a T-64-es. Bár legalább 8 000 példány épült belőle, de a Szovjetunión kívülre nem exportálták (ezzel is egyfajta elit-jelleget kölcsönözve neki).

Minden eddiginél laposabb lett (alig 2,2 m!!!) ezért a szokásos zsúfoltság csökkentésére radikálisan új ötlettel álltak elő.

A legénységet – most először – 4-ről 3-ra csökkentették: az ágyú töltését ezentúl nem egy katona látja el, hanem egy speciális automata rendszert építettek bele. Bár ez modern technikának tűnik (a NATO-tankok továbbra is 4 fősek), de a gyakorlatban azzal a problémával járt, hogy a lőszert túl közel tárolják a legénységhez, ami találat esetén könnyen ennek felrobbanását, a tank megsemmisülését és a legénység halálát okozhatja.

Maga az ágyú egyébként minden korábbinál erősebb: már 125 mm-es (ráadásul – most először – már nem huzagolt csövű). Maradt a szokásos két géppuska: 7,62-es párhuzamosított és 12,7-es légvédelmi.

Védelme erősítése céljából különleges páncélzattal látték el: a hagyományos acélba kerámiát illesztettek, ami elvben jobban véd a páncéltörő lövedékektől. A súly 42 tonnára növekedett – ennek mozgatására az általános elterjedt, 12 hengeres dízelmotor helyett 5 hengerest (!!!) alkalmaztak. Ez 750 lóerőt adott le, így a tömeg / motorerő arány 56-ra csökkent. Nyilván a futóművön is javítottak, mert közvetlen elődeihez képest sokat gyorsult: elvben elérhette a 75 km/h-s tempót is…

Lehet, hogy – különösen maga idejében – a T-62-es volt a legjobb hidegháborús szovjet tank, de túl drága és bonyolult lett, ezért a ’70-es évek elejére kifejlesztették a T-72-est. A két típus között sok a hasonlóság.

A Szovjetunión kívüli használata miatt sokan ismerhetik: laikusok számára is viszonylag jobban megkülönböztethető a T-54/55-től: mégpedig elsősorban kifejezetten „szétterülő” lapos tornyáról. (Össz-magassága kb 2,2-2,3 m).

Fő fegyvere a T-64-nél említett, huzagolatlan 125 mm-es ágyú kicsit javított változata. Képes irányított rakéta kilövésére is. A kiegészítő fegyverzettel nem variáltak: 7,62-es párhuzamosított és 12,7-es légvédelmi géppuskák.

A T-72-es másik fő problémája ugyanaz maradt, mint a korábbi típusoké: gyengébb páncélozottsága. A fő hangsúlyt a mozgékonyságra helyezték, súlyát a gyártási évek során fokozatosan növelték 39-ről 45 tonnára.

Egyre erősebb (hathengeres) motorokat építettek bele. A kezdeti 840 LE-s dízel a csekélyebb súllyal párosítva (46-os tömeg / teljesítmény arányt ért el) ezáltal országúton 60 km/h-s tempóval tudott haladni.

Ezzel a típussal igyekeztek modernizálni a csatlósok haderejét, így kapott belőle a Magyar Néphadsereg is.

Jutott belőlük a közel-keleti arab államoknak is. Itt, a csatamezőn jöttek lő az igazi problémák: 1982-ben, Libanonban tömegesen lőtték ki őket az izraeliek…

A hidegháborús évek utolsó fejlesztése az 1980-as években hadrendbe állított T-80-as. A koncepció nem sokat változott, így külsejében és tulajdonságaiban erősen a T-72-re emlékeztet.

Meglehetősen lapos (alig 2,4 m!!!) és ugyanazt a stablizált, huzagolatlan 125 mm-es löveget kapta fő fegyverzetként – de most már (akárcsak az amerikai Abrams) szegényített uránt tartalmazó lőszert is használhat, ami elvben növeli átütő-erejét. A személyzet maradt 3 fő.

A T-72-es gyenge védettségéből kiindulva erősítették páncélzatát: a konkrétumok persze titkosak, de bizonyosan erre utal, hogy az első változat 42 tonnája később 49-re „hízott”.

A szokásos dízelmotort most leváltottak: tejesen új technikát használva gázturbinát építettek be (ez az amerikai Abrams mintáját követi), ami elvben eléri az 1 000 LE-s teljesítményt. (A nagyobb teljesítményt viszont nagyobb fogyasztás révén éri el). Sebessége a T-64-t közelítette meg: 70 km/h.

A magyar Néphadsereg ebben a típusból már nem kapott….

Miután – elsősorban a közel-keleti harcokban – súlyos veszteségeket szenvedtek a T-sorozatot használó csapatok, így a szovjet hadsereg (és más felhasználók is) igyekeztek a páncélvédelmet megerősíteni – kiegészítő elemek felszerelésével.

Az itt bemutatott harcjárművek a világ számtalan hadseregében ma is szolgálnak - és részt vesznek harcokban is.