Ahogy korábbi posztomban írtam, a konstanzi zsinaton 1415-ben, eretnekség vádjával kivégezték Husz Jánost.

A cseh társadalom jelentős rétegeiben ez nagy felháborodását váltott ki, ezért 1419-ben Prágában felkelést robbantottak ki.

Nemsokára meghalt IV. Vencel cseh király, az ország trónját pedig testvére Luxemburgi Zsigmond magyar és német király örökölte. Mivel ő elnökölt a nemrég véget ért konstanzi zsinaton (ráadásul ő adott menlevelet Husznak) ezért személyét különösen gyűlölték a csehek.

A husziták (akik természetesen több, egymással is rivalizáló csoportot alkottak) elsősorban gyalogosként harcoltak. A képen egy viszonlyag jól felszerelt katonát láthatunk, aki páncélinggel és nagy fapajzzsal védi magát, fő fegyvre pedig a számszeríj.

A nála szegényebbek (főleg a táboriták) az egyszerűbb szúró / vágófegyverek mellett olyan eszközöket is felhasználtak, mint pl. a parittya (ami nem volt más, mint egyszerű bőrszíj, ami követ juttat célba).

A XV. század Európája már ismerte a lőport (a kínai taalálmány arab kereskedők közvetítésével jutott el kontinensükre). A husziták is vetettek harcba egyszeerűbb lőfegyvereket: különféle űrméretű ágyukat. A kisebbeket hívgatjuk "kézi ágyúnak" is.

A husziták alapvető katonai "dilemmája" mégiscsak az volt, hogy gyalogosaikkal kellett sikereket elérniük a rájuk támadó német (és magyar) páncélos / lovas hadakkal szemben.

A megoldás a harci szekér lett. Jól megvasalt, kifejezetten erős anyagokból összeállított "fegyver). melynek egyik oldalát palánkkal erősítették meg.

Ezen a képen láthatjuk, hogyan állt fel a jól képzett huszita harcosok védelme: a szekérre rögzített palánk mögül tüzelő lőfegyveresek + közelharcot vívó, pajzzsal védekező (és esetleg rohamozók).

 Itt láthatjuk, hogy történhetett egy összecsapás a rohamozó ("hidegfegyveres") kovasok és a tűzvegyveres / számszeríjász gyalogosok között. A zászlón látható kehely tipikus huszita jelkép volt.

Itt olyan ábrázolást láthatunk, ahol a (szegényebb) harcosok inkább lándzsával vádekeznek - kevesebb tűzfegyverrel kiegészítve.

Már a középkori kódexfestők is felfigyeltek rá, hogy a harci szekerek hatékony felhasználása természetesen az volt, amikor körben állították fel őket és így szekérvárat alkottak, mely hatékony védelmet jelentett bármely irányból érkező támadásokkal szemben.

A husziták olyan hatékonyan használták a harci szekerekből összeállított szekérvárat, hogy másfél évtizeden keresztül tudtak dacolni Zsigmond lovagi seregével.

Ebben a seregben harcolt egy Hunyadi János nevű fiatal lovag is, aki nem restellett az ellenféltől tanulni - és az 1440-es években siekersen használta a sekérvárat a hódító oszmán seregekkel vívott harcai során!

A magyar paraszti kultúrában a húsfélék tartósításának elsősorban két módja volt a sózás és a füstölés. Azaz: szalonnát (a zsíradékból) valamint sonkát és kolbászt készítettek. Nagyapám még az 1980-as években is azt a kolbászt ette, amit a saját kis kukoricaföldjéről származó "moslékkal" (kukoricadarával) etetett, saját disznói húsából készített - és ő maga füstölte meg.

A modern korban aztán megkezdődött az élelmiszerek "nagyipari" feldolgozása - elsősorban a városi fogyasztók számáa.

Herz Ármin eredetileg hajózási vállalkozó volt - és olasz mesterektől tanulta el a szalámikészítést. A cég alapítását a plakát 1873-ra (vagyis a kiegyezés utáni fellendülés időszakára) teszi.

Károlyfalva Temes megye déli részén feküdt, nagyjából Versec, Alibunár és a híres Deliblát homokpuszta között. A századfordulón majdnem 4 ezer sváb, katolkus lakója volt. A fehértemplomi járásban több más, tipikusan állattenyésztő település is volt - melyek a fellendülő húsipar beszállítói lettek. (A trianoni béke a települést Jugoszláviházo csatolta (igen közel a román-szerb határhoz).

 Az igényen megfestett plakáton láthatjuk magát a hízlaldát, a kövér sertéseket, a szalámirúdon egyensúlyozó helyi gazdálkodót - mellette pedig a jómódú, középosztálybeli vásárlókat.

A számtalan aranyérme arra utal, hogy az 1896-os Milleneumi Kiállításon és az 1900-as Párizsi Kiállításon is arany díjat nyert el a gyár termékei minőségével.

Másik plakát - ugyanaz a hízlalda. A kép főalakja ezúttal nem fréfi, hanem nő. Kiderül, hogy - logikus módon - szalámin kívül másfajta zsíradékkal is fogolkoztak.

Figyeljük meg, hogy mindkét plakát kétnyelvű - magyar és német. ne felejtsük el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egységes vámteróletet alkotott, ezért Herzék joggal számítottak rá, hogy termékeiket el tudják adni a birodalom mindkét felében! (Ráadásul a XIX. század második felében még mindig jelentős volt városi polgáraink között a németül beszélők aránya).

A z 1880-as években (az alapítás pontos éve több forrásban eltérően szerepel) gyárat alapított a legnagyobbra növő vásárlópiac - azaz Budapest - kiszolgálására.

Telephelyük a Soroksári utat választották a Ferencvárosban, a cég neve pedig idővel "Herz és Fiáról" Herz Ármin Fiaira" változott. (Az épület sajnos ma már nincs meg, 2012-ben lebontották).

Ez a plakát már "eltávolodott" a "hízlalástól" - itt egy (kellően jóltáplállt :)) hentesinas buzdít a vásálásra.

Új idők - változó marketing: ez a palkát immár angolnyelvű (ami egyértelművé teszi a megcélzott piacot!). Sikerült is exportálniuk az Egyesült Államokba és Angliába is - pedig ezen nemzetek is rendelkeztek komoly, saját húsiparral.

A grafika igazolja régi bölcsességet: "A gyerek a legjobb reklámhordozó."...

1922-ben a cég részvénytársasággá alakult. A letisztult, kicsit humorosnak szánt grafika is a két világháború közti korszakra utal. Most először nincs emberalak a plakáton - csak némi utalás.

Budapest olyan hatalmas felvevőőiacot jelentett, hogy természetesen Herzék mellett más gyárak is alakultak.

A főváros másik pari zónájában, Kőbányán működött a "Szalámigyár". A plakát a minőséget hangsúlyozza ("tiszta sertéshús") és őjabb "szereplő" jelenik meg rajta: a szalámit kíanáló pincér.

A végére hagytam ugyanennek a gyérnak hasnló, bár kicsit "vidámabbra" mintázott plakátját.

A háttérben a gyár sziluettje, a fiatal hentes szélesen mosolyog (oldalán hatalmas késsel!) - már csak azt kell eldöntenünk, hogy a malac vajon éppen örül-e valaminek vagy esetleg tudja, hogy mi a "kapcsolat" közte és a finom téliszalámi között?

Bizonyára mindenki sokszor látta már Bem József szobrát a róla elnevezett téren.

Kérdés: vajon ki figyelt rá fel, hogy a hős tábornok jobb keze fel van kötve és közfeje alaposan be is van bugyolálva?

A művész nem ok nélkül alkotta meg így az emlékművet: a lengyel tábornok életének egy különlegesen hősies epizódját örökítette meg.

1849. január 21-én a magyar honvédek először ostromolták meg a császári erők fő bázisát a szászok által lakott Nagyszebent - de kudarcot vallottak.

A vereség után Bem a sereg egy részét Székelyföldre küldte, majd megfogyatkozott erőivel (mindössze 2 ezer honáddel!) a közeli Vízakna településnél rendezkedett be védelemre.

Február 4-én itt megtámadta őket Puchen sokkal nagyobb serege. A védekező harcban honvédeink jól helytálltak, de rohamuk már kudarcott vallott. A bekövetkezett vereség után Bem megmaradt alig 1 500 emberével nyugat felé vonult vissza - mert innen várta a magyarországi segélyhadakat.

Bekövetkezett az négynapos hőseposz, mely a magyar irodalomban is mály nyomokat hagyot. A kicsiny magyar hadnak szász településeken kellett keresztülvágnia magát. Császári csapatok (és román fekelől) igyekeztek elzárni az útját - közben pedig Puchenr főserege "loholt" a nyomában.

Február 5-én Szászsebesre ért és fél óra alatt elfoglalta a fallal védett várost.

Február 6-a a vkisszavonulás egyik legsúlyosabb napja volt: komoly harcokban sikerült Szászvárost elfoglalni. A heves küzdelemben egy császári katona egész Bemig jutott, aki - más fegyvere nem lévén - lovaglóostorával kergette őt el!

Ekkor találta el egy puskagolyó jobb kezének nagyujját. A csonkot a katonorvos ott helyben amputálta - a műtét közben Bem le sem szállt lováról!

Másnap, február 7-én már csak 1 200 főre olvadt, elcsigázott seregét Bem tovább vezette nyugatra, Dévára.

Febuár 8-án megjöttek a magyarország isegélyhadak, Bem visszafordult és másnap, február 9-én megvívta a diadalmas Piski csatát. Ekkor hangzott el tőle életének talán leghíresebb mondata: "Ne fuss honvéd! ha nincs híd, nincs haza!"

(Blogom rendszeres olvasói tudják, hogy a címlapképem pontosan ezt a hősi közdelmet ábrázolja).

A magyar történelem és irodalom különösen egybeesése folyamán az erdélyi harcok ezen szakaszában Bem mellett szolgált egy Petőfi Sándor nevű honvédtisz is....

Bem tudta, hogy február 9-én, a piski hídnál sokan életüket fogják áldozni a hazáért, ezért még 8-án, Déváról futárként Debrecenbe küüldte a költőt - talán azért is, hogy óvja őt. Debrecenbe érve Petőfi az átélt eseményeket vesbe öntötte: "Négy nap dörgött az ágyu / Vízakna s Déva közt , / Ott minden talpalatnyi / Földet vér öntözött."

Az eseménysor megihlette a magyar irodalom másik óriását is: mindenkinek ajánlom elolvasásra Jókai Mór: "A kis szürke ember" című rövid "irkafirkáját".

1989 a kelet-európai rendszerváltások éve volt.

Az 1945-ben négy megszállási zónájára osztott Németország szovjet övezetéből 1949-ben alakult meg a "Német Demokratikus Köztársaság" nevű csatlós-állam.

1961-ig több, mint 2,5 millióan (!!!) menekültek innen nyugatra a jobb és szabad élet rteményében - de aztán felépült a berlini fal...

1989 őszén még a hihetetlenül szilárdnak tetsző kelet-német diktatúra is "inogni" kezdett és sorra következtek az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések: Lipcsében, Kelet-Berlinben és más nagyvárosokban is.

Az ezeken készült fotókból készítettem most válogatást.

 "A "romos" Lipcse városa követeli, hogy minden építőmunkás térjen azonnal vissza!" - Ez a transzparens egyértelműen a nyugatra menekültek remélt hazatérésére utal - vagyis azt a reményt fejezi ki, hogy a diktatúrát remélhetőleg nemsokára felváltó demokrácia majd hazacsábítja a nyugatra menekült lipcseieket.

A jobbra látható, rímbe szedett transzparens tematikája is hasonló: "Tegnap még Bajorországban (azaz Nyugaton) söröztünk - de ma már itt vagyunk a tüntetésen!"

Ezek a feliratok természetesen a német egység reményére is utalnak.

 A három kedves tüntető hölgy a következő transzparens előtt fotózkodik: "Nyitott országért (benne) szabad emberekkel!"

A háttérben egy egyszavas, lényegre törő követelés olvasható: "Egyesülési szabadságot!"

Ezen a szép, színes transzparensen az ország hivatalos nevét értelmezték át. Eredetileg: DDR = Deutsche Demokratische Republik. Itt viszont: "Demonstrálni. Lefokozni. Reformálni."

A modern kor forradalmai gyakran használták a vörös-fekete színösszeállítást. Itt két erőteljes felkiáltás olvasható: " Szüntessük meg a kiváltságokat!". Vörössel pedig 1989 őszének leghíresebb kelet-német jelmondata" Mi vagyunk a nép"!

Jobbra, egészen "profi" betűkkel kivitelezve egy klasszikus követelés olvasható: "Új választásokat (egy) új útért!"

A követelés ugyanaz: "Szabad választásokat" Itt, kivételesen alá is írták, mely szervezetek nevében tüntetnek: "Új Fórum" és "SDP" (Ez utóbbi talán a Szociáldemokrata Pártra utal, bár ennek hivatalos neve: SPD.

Egy kifejező és egyértelmű követelés, ami pár héttel később valóra vált: "Múzeumba a Fallal!"

Ez a pár (talán házaspár?) a mi Petőfinkhez hasonlóan a demokrácia alapkövét fogalmazta meg: "Sajtószabadságot!"

Akadtak, akik úgy döntöttek, hogy nem "cifrázzák" transzparensüket: csupa nagybetűvel és három felkiáltójellel: "Szabadságot!!!"

A végére pedig egy kifejezetten kórhoz kötött, érdekes transzparens, amikor éppen egy demokráciát követelő tömegben jelenik meg a "sarló-kalapács-ötágú csillag" jelkép: "Gorbi, Gorbi. Segíts rajtunk!"

1989-ben az a furcsa helyzet állt elő, amikor a Szovjetunió vezetője kifejezetten reformpárti volt - miközben több kelet-európai kommunista országot még minden változást ellenző, "őskonzervatív" vezetők uraltak.

A történelem ezekben a hónapokban "nagy sebességbe kapcsolt":

1989. október 7-én ugyan még katonai parádéval ünnepelték meg az NDK 40. születésnapját,

de november 9-én már "ledőlt" a fal - hatalmas eufóriát váltva ki Németország- és Európa-szerte.

Aztán nem egészen egy évvel később maga az NDK meg is szűnt és 1990. október 3-án létrejött az egyesült Németország.

Jan Hus a XIX / XV. század fordulóján élt cseh katolikus pap volt. Nagyerejű szónoklatait a prágai Bethlejem-kápolnában tarotta. Elsősprban a papság egy részének életében előforduló erkölcsi problémák és bizonyo egyházi személyek túlzott vagyonosodása háborította fel - de prédikációit áthatotta erőtejes cseh nemzeti érzés is.

 Pap létére néhány kérdésben eltért a katolikus egyház tanításától (pl. azt hirdeette, hogy ha egy pap bűnben van, akkor nem érvényesek az általa kiszolgáltatott szentségek - így a szenmiséje sem).

Prédikációi magasabb egyházi körökben is nagy vihart kavartak, ezért meghívták az éppen ülésező (1414-1418) konstanzi zsinatra. Husz félt a büntetéstől, ezért csak úgy ment elmenni, hogy menlevelet kapott a mi Luxemburgi Zsigmondunktól (aki 1387-től uralkodott Magyarországon, 1410.től már ő volt a német király is, ráadásul öccse volt IV. Vewncek korabeli cseh királynak).

A zsinat Huszt eretneknek nyilvánította, halálra ítélték és kivégezték. A történet nem ért itt véget, mert évekkel később követői hatalmas felkelést robbantottak ki hazájában.

 Az egész eseménysor akkor port kavart, hogy számtalan ábrázolás készült róla már a középkorban - de a későbbi évszázadokban is. Ezekből vélogatok mos.

 Ez a hazafias cseh festmény a XIX. századi historizmus korszakában készült. A jól "beállított" jelenet a nézőt Luther Márton 100 évvvel későbbi fellépésére emlékezteti (1521: wormsi birodalmi gyűlés). nem véletlenül, a protstáns teológusok Huszt be szokták sorolni az "előreformáció" alakjai közé.

Középen Husz áll, fekete papi ruhában. Kéztartásával jelzi, hogy lelkiismerete szavát követve áll ki vélemyée mellett. Vele szemben az őt elítélő püspökök és bíborosok gesztusa kifejezetten elutasító.

A kép hátterében - mintegy bíróként - a trónján ülő uralkodót, Zsigmondot láthatjuk, akire ráfestették a német-római császári hatalmi jelvényeket. (Zsigmond ekkor kb. 50 éves volt). 

A helyszín egy rosszul megvilágított gótikus székesegyház.

Ugyanez a jelenet egy szintén XIX. századi fekete-fehér grafikán.

Husz mintegy a tömeg fölé magasodik;í bíborosok-püspökök-egyháziak itt is mereven elutasítók. Figyeljük meg, hogy Zsigmond itt jobbra, az egyháziaak között ül.

 Egészen különleges a gúnyból és elrettentésként Huszra adott "püspöksüveg" (Husz nem volt püspök!), melyre az ördögöt festették, a cseh pap eretnekké minősítésének jeleként.

Itt egy középkori kódex ábrázolását láthatjuk.

A katonák a papi ruhás Huszt a vesztőhelyre kísérik. fején itt talán még jobban látható az ördögöket ábrázoló gúnyos "püspöksüveg".

Egy már-már "horrorisztikus" jelenet egy másik kódexből - Husz már a máglyán (az elmaradhatatlen gúny-süvegben). Arcán a szenvedés, amint hóhérok hordják a fát az ítélet végrehajtásához.

A fegyveres őrség mellett egy papot is láthatunk baloldalt.

A legenda szerint egy buzgó néni még plusszban a kupacra rá is hordott némi rőzsét, hogy a műglya jobban égjen, mire állítólag ezek voltak Husz utolsó szavai: "Szent együgyűség."

Itt már lobognak a lángok - viszint a süvegről a miniátor valamiért lehagyta az ördögöket.

Figyeljük meg a jobb felső sarokban a katona kezében a kék-fehér zászlót a bajor "tartományi" színekkel: Konstant Dél-Németországban található.

Még egy középkori kódex-kép, az előzőeknél kevésbé "realista" stílusban. Itt a lángok már szinte elnyeilk a kivégzettet, a polgárok -leginkább rémülten - csak messziről merik nézni

Feltűnik viszont a város sziluettje. A festő tisztában volt vele, hogy Konstanz a Bodeni-tó partján fekszik.

Korábbi posztomban már bemutattam, hogy reklámozták a  fővárosi strandokat a két világháború között.

A Ii. világháború utáni kommunista diktatúra is reklámozta a fürdést - igaz. némileg eltérő szellemben, más hangsúlyokkal (és megváltozott képi világgal).

Ne feledjük:a korszak kulcsszavai a "munka" és a "dolgozók" voltak (még a korábban bemutatott Vidámparkos plakátokon is!).

Érdekes grafikai megoldás: a kép bal oldalán (kicsit szomorú színekben) a gyár - jobbra pedig (immár "kiszínesedve") a strand. A gyermek képe természetesen a vidámság és öröm oldalára került :).

Érdemes megfigyelni, hogy - szemben a két világháború közöttel - most nem egyik vagy másik strandot reklámozták, hanem egyszerre többet.

1949-ben alapították meg a "Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Községi Vállalatot", amibe betagolták a korábban magánvállalkozásként üzemelő, de most államosított fürdőket is!

Azért - szocializmus ide vagy oda - persze az '50-es években is felismerték, hogy egy kis "anyagi ösztönzés" soha nem árt, ezért vezettek be jegyár-csökkentést és bérletes fürdési lehetőséget!

Csak "ízlelgessük": belépő a Palatinusra: 4 Ft :).

Itt sokkal kevesebb konkérumot láthatunk. Sehol egy fürdőnév, semmi kedvezmény, semmi utalás közlekedési elérhetőségekre...

A teljesen általánosító szövegen kívül két dolog árulja még el mely korszakban is járunk. Egyfelől fiatal hölgy modern, kétrészes fürdőruhája - másfelől pedig igen apróval írva kibetűzhető: "Terv Nyomda"...

 A képi megformálás egészen hasonló: csinos, barna, fiatal lány, aki széles mosollyal élvezi a vizet (és a napsütést!).

Azért itt legalább hosszú felsorolást olvashatunk az államosított, egyetlen vállalattá összevont fővárosi strandokról,

Egy kapcsolódó plakát - ami mégis más, mint a többi, mert nem is pontosan ugyanazt reklámozza.

Manapság természetes, hogy mindenki saját lakásának fürdőszobájában végzi a tisztálkodást. Csakhogy nem is olyan régen, még számtalan lakásban nem volt fürdőszoba - az emberek legfeljebb lavórban tudtak mosakodni.

A megoldást akkortájt a közösségi fürdők jelentették, ahol a fürdés persze örömöt jelentett (a mosoly minden plakát kötelező eleme!), de nem strandmedencében, hanem kádban vagy zuhanyban. Esetleg szaunához haasonló gőzben - kiegészítve finom iszap-pakolással :).

Magyarország az 1868-as népiskolai törvény - Eötvös József életének talán legfontosabb alkotása - rendelte el a tankötelezettséget 6-12 éves kor között (bár már Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa is erősen ajánlotta az iskolába járást).

Az adatokból úgy tűnik, hogy az Eötvös-féle törvényt még évtizedekig nem tartották be itthon teljes egészében, mert még sokáig éltek hazánkban írástudatlan emberek.

A fenti - nagyon érdekes - térkép azt mutatja, hogy a törvény megszületése után majdnem negyed évszázaddal is hatalmas "fehér foltok" akadtak a Kárpát-medencében. Számításba kell ugyan venni, hogy nyilván nagyon sokan éltek még akkor olyanok, akik 1868-ban már betöltötték 12 életévüket (tehát nem estek a törvény hatálya alá), de így is szembeszökők a területi különbségek.

Mivel függhetnek ezek össze?

 Egyfelől megfigyelhetünk nagyon erőteljes nyugat-keleti "tengelyt": a legtöbb dunántúli megyében már legalább a lakosság 2/3-a ismerte a betűvetést, addig keleten, egy nagyon széles sávban (elsősorban Kárpátalján, valamint Észak- és Közép-Erdélyben) még a lakosság 1%5-e sem!!!

A legérdekesebb következtetésekre mindig az teremt lehetőséget, amikor két (vagy több) térképet egymás mellé helyezünk. Itt a lakosság anyanyelvi megoszlását láthatjuk.

Elsőnek feltűnik, hogy Sopron és Moson megyékben szinte a teljes lakosság már olvasó volt - úgy tűnik ez részben a helyi német polgárságnak és polgáriasult parasztságnak volt köszönhető.

Hasonló összefüggést vehetünk észre az ország másik sarkában is: Erdély leginkább "olvasó" megyéje Brassó volt - szász polgáraival és gazdag parasztjaival.

A szlovákságon belül az északnyugati régiókban sajátították el legkevesebben a betűvetést: Trencsénben és Árvában.

Az adatokból úgy látszik, hogy hatalmas volt a szakadék a hazai németség és a románság írás-olvasás tudása között - a magyarságon belül jelentősek voltak a tájegységi különbségek.

Az erdélyi (és általában kelet-magyarországi) románság számára nem épült még ki az oktatási rendszer - és vélhetően a hegyi pásztorok sem érezték annyira fontosnak, hogy gyermekeik ezt a készséget elsajátítsák. Hasonlót látunk másik hegyvidéki pásztorkodó népünknél, a ruszinságnál is.

Az adatok még pontosabb értelmezéséhez jobb, ha megnézzük hazánk dualizmuskori vallási térképét is.

Jól látható, hogy a mosoniak és soproniak nem csak egyszerűen zömmel német ajkúak (de részben azért magyar anyanyelvűek) voltak, hanem főleg katolikusok (jelentős soproni evangélikus polgársággal).

 Erdély legiskolázottabb népe a szászok voltak - akik a XVI. század közepén testületileg tértek át az evangélikus hitre.

Az Alföldön Hajdú megyében ismerték legtöbben a betűvetést: ők a szabad paraszti múlttal rendelkező, öntudatos reformátusok lehettek - nem kis részben a jeles kulturális központ, Debrecen polgárai.

Békés megyében is a Biblia-olvasást ösztönző, lutheránus (részben felvidéki szlovák gyökerű) hívek javították az arányt.

Ez a századfordulós fotón sok-sok szegény falusi gyermeket láthatunk - akiket gyakran egy tanító próbált meg betűvetésre okítani. gyakran úgy, hogy osztályonkénti bontásra sem volt lehetősége...

Ezt a fotót már a világháború idején, 1915-ben készítették az ország egyik hegyvidéki táján. Magányosan álló falusi iskolát láthatunk rajta.

Ha a másik "végletet" nézzük, akkor azt vehetjük észre, hogy a legkevésbé iskolázott megyék (pl. Hunyad, Kolozs, Szolnok-Doboka, Máramaros) elsősorban a keleti keresztény kultúrkör területére esnek. Úgy tűnik az ortodox és a görög-katolikus papság sokkal kisebb figyelmet fordított híveik iskoláztatására, mint a nyugati keresztény kultúrkörben élők.

De azért soha ne feledjük, hogy a korabeli magyar központi és vármegyei magyar hatóságok érdeklődésének fő homlokterében sem a nagy szegénységben élő román és ruszin parasztok oktatása állt...

A mohácsi csatavesztés után alig két évvel, 1528-ban a Habsburg Ferdinánddal vívott párharcban vesztésre álló magyar király, Szapolyai János szövetséget kötött Szulejmán szultánnal.

A diplomáciailag "előkészített" terepet kihasználva Szulejmán 1529-ben újra Magyarországra indult hadával.

Szapolyai János ekkorra már hazatért Lengyelországból. A szultán magához rendelte és különleges megalázásként augusztusban éppen a mohácsi csatasíkon találkoztak, ahol három évvel korábban annyi keresztény vitéz áldozta életét.

Érdemes megfigyelni, hogy az Isztambulból induló török hadak haladási tempója nagyjából állandó: most is augusztus havában értek a Dél-Dunántúlra.

Szulejmán - ugyanúgy, mint 1526-ban - a Duna mentén haladt észak felé. Ferdinánd hadai nem bizonyultak komoly ellenfélnek, így szeptember elején a szultán ismét birtokba vette Budát!

A Duna folyását követve - Magyarországon áthaladva, mint "kés a vajon" - szeptember végén Bécs alá értek!!!

Oszmén hadak még soha nem jutottak ilyen messzire a történelem során: bekövetkezett Bécs első török ostroma!

A korabeli szokások szerint a török hadaknak október közepén vissza kellett indulniuk. Most is ez történt, Bécs így megmenekült!

 Szulejmán lassan haladt dél felé.

Visszavonulásuk után Ferdinánd hadai felbátorodtak és novemberben a klasszikus, Duna-menti hadiúton előre nyomulva - birtokba vették a Dunántúl és a Felvidék jelentős részét.

Mivel Buda, az Alföld és Erdély Szapolyai kezén maradt, így az ország kettészakadt.

Azt is érdemes megnézni, hogy - további tragédiaként - magyar-magyar belháború is zajlott a szultáni hadjárat "árnyékában". Az erdélyi szászok hűségesek szerettek volna maradni Ferdinándhoz, ezért erre a területre támaszkodva  Török Bálint novemberben a Maros folyó mentén folytatott hadműveleteket. Mivel az Alföldet nem tudta birtokba venni, így decemberben Ferdinánd területére vonult át.

Szulejmán megértette, hogy a magyarországi helyzet kulcsa Bécs birtokbavétele.

1529-ben túl későn jutott el oda - ezért 1532-ben úgy döntött, hogy másik, rövidebb útvonalat választ. (Ráadásul seregei 1526-os és 1529-es pusztításaikkal "felélték" a Duna-menti tájat.

A szultáni sereg ezért Eszék júliusi elérése után nem észak felé fordult, hanem a Dráva mentén haladt tovább.

Augusztus elején már Szombathelynél jártak, azaz - legkésőbb a nyár végére - Bécshez érhette volna.

Igen ám de a felderítők meghozták a hírt: Bécs védelmére kivételesen nagy (talán 80 ezer főt is elérő) német birodalmi sereg sorakozott fel - méghozzá személyesen V. Károly császár (Habsburg Ferdinánd bátyja) vezetésével.

 Szulejmán ezért nagyon ravasz "megoldást" választott. Augusztus elején belefogott az igen kicsi alapterületű, alapvetően gyenge és csekély létszámú őrség által védett Kőszeg ostromába.

Jurisics Miklós és emberei három héten át tartottak ki hősiesen. Augusztus végén aztán a szultán alkut ajánlott: a várra formálisan kitűzték a "lófarkas" zászlót, de Kőszeg ténylegesen a magyarok kezén maradt.

Szulejmán - aki jól értett a prpgandához is - így némi észak felé haladás után, szeptember elején úgy fordulhatott vissza, hogy elkerültek az összecsapást a hatalmas német haddal és otthon még azt is bejelenthette a népnek, hogy milyen fontos várat "foglalt el." Bécs ostromára így természetesen ebben az évben már nem került sor...

Ezen a térképen jól összehasonlíthatjuk az 1529-es és az 1532-es útvonalat: mintha egy derékszögű háromszög két befogója és az átfogója lennének...

Ősszel folytatódott a magyar-magyar belháború is: a Dunántúlon csaptak össze a Ferdinánd-párti Török Bálint hadai a Szapolyai párti olasz Grittivel.

 1538-ban Ferdinánd és Szapolyai a váradi egyezményben megállapodtak, hogy az utóbbi halála esetén a Habsburg főhercegé lesz egész Magyarország.

Szapolyai 1540-ben elhunyt, de csecsemő fia, János Zsigmond gyámjai (elsősorban Török Bálint (aki Ferdinándtól állt át) és Fráter György) úgy döntöttek, hogy nem adják át Budát.

Amint látható, 1540 után 1541-ben újra német zsoldos had indult Buda birtokba vételére - de hosszas ostrom után, megint nem sikerült nekik.

Szulejmán viszont úgy döntött, nem kockáztatja, hogy Buda a Habsburgoké legyen, ezért 1541-ben újra személyesen vezette hadait hazánk földjére.

Amint a térképen is látható, augusztus végén ért Buda közelébe - amikorra a vert német hadak elvonultak.

Aztán augusztus 29-én (éppen a mohácsi csata 15. évfordulóján!) szörnyű változás következett be: az oszmán hadak birtokba vették Buda várát és (szemben 1526-al és 1529-el) meg is tartották.

Török Bálintot fogságra vetették, az 1 éves csecsemőre, János Zsigmondra pedig a Tiszától keletre eső országrészt bízták - itt a hatalmat ténylegesen Fráter György vette át.

1541-.bwn tehát bekövetkezett Magyarország három részre szakadása.

A török hódoltság ekkor még csekély sáv volt a Duna mentén és a Duna-Tisza közén.

A legitim, megkoronázott magyar király, I Ferdinánd birtokolta a Dunántúlt és Észak-Magyarországot (a ma Felvidéknél nevezett területnél sokkal többet).

A török hadak 1551-ig nem lépték át a Tiszát - a "keleti magyar királyság" tehát hatalmas volt, magában foglalta természetesen Erdélyt is, de még harminc évig (1570-ig!) nem hívták Erdélyi Fejedelemségnek!

A II. világháború utolsó szakaszában (1944/45-ben) a magyar lakosság zöme már sejtette, hogy ezt a háborút is el fogjuk veszíteni.

A kormányzatok - különösen az 1944 októberében hatalomra került Szálasi-féle - még kiadott néhány olyan plakátot, mellyel egyfajta "végső erőfeszítésre" kívánták ösztönözni az inkább békére vágyó lakosságot.

A kép üzenete: "nem vagyunk egyedül". A jobb oldali (a háttérben álló, valamelyest erőteljesebb és magasabb!) alak egy (vaskereszttel kitüntetett!) német harcos, társa pedig egy szintén marcona (és szintén kitüntetett) magyar honvéd. Azonos puskát markoló erős kezek, azonos acélsisak.

A szöveg szerint a "bolsevizmus" (azaz a Szovjetunió) fenyegeti Európát és Magyarországot, azaz élet-halál harc zajlik.

Azonos üzenet, talán erőteljesebb grafikai megfogalmazásban. a képen a vörös egyszerre a vér és a tűz színe. A véres sarló a kommunista szimbolikára utal (lásd: sarló és kalapács).

A védekező magyar vitéz egyenes, normann stílusú kardot és lovagi páncélt visel - nem csekély anakronizmussal - de a sisakja inkább már XX. századi.

A vörös szín még egyszer. Az ellenség itt most nem sarlóval, hanem saskarmokkal támad - ami némileg képzavar. Mivel a katona "idegen földön" harcol, ezért ez a plakát kicsit "kilóg a sorból", ezért inkább 1943-ban vagy 1944 elején / közepén készülhetett, amikor a Honvédség az akkori Szovjetunió területén harcolt.

A haza szimbolikus rajza (kicsiben, a bal alsó részen) talán Erdélyre utal (hegyek, templomtorony).

Itt már nincsenek színek - viszont sokkal konkrétabb, mint a többi plakát. 

A nyilas hatalomátvétel után - meglévő katonai keretek átszervezésével - hozták létre a Hunyadi Jánosról elnevezett SS gyalogos hadosztályt. Bár hivatalosan a Waffen-SS kötelekébe sorolták, de állományát magyar honvédek (és néhány nyilas önkéntes) alkotta.

A szöveg a történelmi múltat állítja párhuzamos példaként: a középkori harcos (talán honfoglalót akar mintázni?) íjat tart, a jelen katonája pedig páncélöklöt. Ezzel az egyszerű és olcsó fegyverrel igyekezték kilőni a tömegesen támadó szovjet harckocsikat.

Az I. világháború után Franciaország rendelkezett Európa legerősebb szárazföldi haderejével. Mivel tartottak az esetleges német revans-törekvésektől, ezért a várható támadás elhárítására hatalmas erődítményvonalat építettek, melyet a korabeli hadügyminiszterről neveztek el. Ez lett a híres Maginot-vonal.

A franciák azt gondolták, hogy az I. világháború fog megismétlődni, amikor is a védelem (lövészárok + géppuska + szögesdrót) fel tudott tartóztatni tömeges gyalogsági rohamokat is - így 4 év állóháborút eredményezett. A franciák újból védekező háborúra készültek, ahol hatalmas, "áthatolhatatlan" beton-erődök teszik lehetetlenné az áttörést. 

Nem így lett....

Az elméleti vázlatrajz mutatja, hogy - a tagolt domborzat kihasználásával - milyen elképesztően bonyolult védműveket terveztek. Egyszerre alkalmaztak volna messzehordó tüzérséget és kisebb kaliberű lövegetek és géppuskákat a gyalogsági rohamok elháírítására.

Képzeljük el, mindez - ha elkészült volna - mennyi betont, acélt (azaz pénzt!) emésztett (volna) fel.

Ha részletesebb térképet nézünk, akkor láthatjuk, hogy korántsem egységes "vonalról" beszélhetünk - már csak az anyagi lehetőséget és a terepviszonyok miatt sem.

Elsősorban a közvetlen német-francia határon számítoittak támadásra (Lotharingiában, melyet 1871-es elvesztése után az 1919-es versailles-i békében kaptak vissza).

A korabeli fotó mutatja, hogyan próbálták a természetesen domborzatot kihasználni.

A viszonylag olcsóbban és könnyebben kivitelezhető védőelemek közé tartoztak az "egyszemélyes" lövésztornyok, melyeket úgy igyekeztek a tájba építeni, hogy egymás harcát tudják támogatni tűzterükkel.

"Jó ötletnek tűnt" - de a valóságban könnyen leküzdhetőnek bizonyult

A Maginot-vonalhoz kapcsolódó talán legérdekesebb tény, hogy egyes erődítményei még ma is megvannak - sőt némelyikük látogatható emlékhely.

A képen látható betonbunkert Fort Fermont-nak hívják és a fentebb már említett Lotharingiában leljük. Látható, hogy bár az elvi metszetrajz szép nagy hegyvonulatokkal és azok "többszintes" beépítésével számolt - de sík vidéken azért a valóság ennél jóval "egyszerűbb" lett.

A hadianyag mozgatásának legfőbb eszköze akkortájt még a vasút volt, ezért vezetnek - ahol csak lehetséges - sínek az erődökhöz. Látható, hogy az egyes erődök típustervek alapján épültek.

Számtalan erőd elsősorban gyalogsági rohamok elhárítására készült, így olyan "ravasz" megoldásokat is alkalmaztak, melyekhez hasonlót már a középkorban is (amikor pl. egy lakótorony bejárata az "emeleten" volt és csak felhúzható létrával lehetett bejutni...

A képen látható "kombó" egyértelmű: árok + oldalazó tüzet leadó géppuska-lőállás.

A francia hadsereg készített fényképeket arról, hogyan is készültek hazájuk megvédésre a korabeli harcosok. Látható, hogy a szűk, levegőtlen betonbunkerekben lelkileg is terhelő lehetett várni az ellenséget...

A beton és az acél tartós anyagok - de azért a fennmaradt részeken is látszik "az idő vasfoga". A tervek szerint a katonák a hosszú, összekötő alagutakban (elektromos) vasúttal közlekedtek volna és így oldották volna meg a lőszer szállítását is.

A méregdrága beruházás végül teljesen haszontalannak bizonyult - a 1940. májusában és júniusában az előre nyomuló Wehrmach hetek alatt kerülte meg vagy foglalta el az erődöket és győzte le Franciaországot.