A középkori szerb államot az oszmán birodalom a XV. század közepén végleg uralma alá hajtotta.

Több évszázados elnyomás után csak a XIX. században tudott (újra) megalakulni az autonóm szerb fejedelemség - egyelőre csak az Oszmán Birodalmon belül.

Mivel ezen "állam-kezdemény" területein kívül is szép számmal éltek e nép tagjai, így a program adott volt: "Minden szerbet egy államba!"

Ezt a gondolatot fogalmazta meg az állam címere is.

Az 1875-78-as nagy balkáni válság (enne része volt az 1877/78-as orosz-török háború) lehetőséget teremtett a területi gyarapodásra déli irányba. Szerbia 1878-ban elnyerte a függetlenséget is (Romániával és Montenegróval együtt).

 Az 1912/13-mas első Balkán-háború ("mindenki az Oszmán Birodalom ellen") és az 1913-mas, rövid második Balkán-háború ("mindenki Bulgária ellen") újabb terjeszkedést tett lehetővé.

Szerbia 1913-mas valós határait nem könnyű megállapítani. A fenti térképen jól látható a jelentős gyarapodás - közte jelentős terület megszerzése az Adria partján is.

Csakhogy az Adria ezen partvidékén nem szerb, hanem albán emberek éltek, akik (a Szerbiával ellenséges Osztrák-Magyar Monarchia támogatásával) 1913-ban létre is hozták Albániát.

Ha Albániát már valóban létező, ténylegesen megszerveződött államnak tekintjük 1913-ban, akkor a fenti térkép mutatja pontosan a Szerb Királyság határait (benne számtalan nem-szerb nyelvű lakossal (pl. makedónokkal)).

Ez az állam 1915 és 1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alatt állt.

1918 - és az azt követő évek - hozták el a nagy álom megvalósulását. Elvileg a délszláv népek testvéri összefogásaként megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ám mivel a trónra a szerb Karagyorgyevics-dinasztia került és a szerbek adták a kormányt és a hadsereg vezetőit is, így sokan egyre inkább tekintették az államot egyfajta "kiterjesztett" Nagy-Szerbiának.

Az etnikai (elsősorban horvát-szerb) ellentétek "szétfeszítéssel" fenyegették az államot, így Sándor király 1929-ben diktatúrát vezetett be az országot pedig Jugoszláviára keresztelte át. A fent látható közigazgatási beosztás csak igen nagy vonalakban követ bármiféle etnikai elvet...

1941 áprilisában a német hadsereg (némi olasz és magyar közreműködéssel) valódi villámháborúban győzte le a jugoszlávot.

A nagy államot felosztották, elvileg létrehoztak egy kollaboráns Szerb Államot, (melyet meg is szálltak).

Az 1941 és 1945 közti évek gyilkos küzdelmet hoztak a megszállók ellen - és nem kis részben szörnyű etnikai irtóhadjáratokat...

Aztán 1945-ben - Tito kommunista partizánjainak irányítása alatt - újjászületett Jugoszlávia, mely immár tagköztársaságokból állt. Ezek egyike lett Szerbia, mely magában foglalta az igen korlátozott autonómiát kapott Vajdaságot és Koszovót.

Tito 1980-as halála után a rendszer "recsegni-ropogni" kezdett, majd 1991-ben megkezdődött Jugoszlávia szétesése. Némely államok békésen váltak ki (pl. Macedónia és Szlovénia), máshol véres háború dúlt (Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában).

1995 körülre már csak a térképen is látható "Kis-Jugoszlávia" (Szerbia és Montenegró államszövetsége) maradt egyben.

A "dezintegráció" itt nem állt meg. A majdnem kizárólag albánok által lakott Koszovó az évezred végén függetlenségi harcba kezdett. Az albán civilek ellen folyó népirtási próbálkozásokat a NATO 1999-es bombázásai akasztották meg, Koszovó ekkor lényegében elszakadt a szerb fennhatóság alól - majd 2008-ban kikiáltották az állam függetlenségét is (melyet Szerbia nem fogad el). 

Miközben Koszovó a függetlenség felé haladt, addig - békés úton - erre indult Montenegró is. Itt 2006-ban tartották népszavazást, ahol a többség a Szerbiától való elszakadás és a teljesen önálló állami lét mellett döntött (noha a lakosság kb. 1/3-a szerbnek vallja magát, mindkét nép ortodox hitű és nyelvileg is igen közel állnak egymáshoz).

Montenegró 2006-os kiválásával végképp megszűnt az államszövetség ("Kis-Jugoszlávia"), így Szerbia - kénytelen-kelletlen - ismét "magányosan" szerepel a Föld országainak sorában.

A két világháború között hatalmas mennyiségben készültek revíziós plakátok. Ez a poszt korábbi válogatásom folytatása.

A téma ugyanaz, vannak gyakran ismétlődő elemek, de így is felfedezhetünk változatosságot és többféle eltérő művészi megvalósítást.

Különösen érdekes, a - revíziós plakátokon viszonylag ritkán felbukkanó - vonat szimbólum.

A derék gőzös robogna szerelvényével a hegyek közt megbúvó faluba (ez talán Erdélyre utal), de a síneket egy szakaszon megrongálták, fékezni kell és megállni.

A kép valós problémákra reflektál, hiszen valóban szakadtak meg évtizedek óta létező vasútvonalak, vasúti kapcsolatok.

A kép többi elemének szimbolikája a "klasszikus": félárbócra engedett zászló és a "Nem, nem, soha" jelmondat.

Egy kifejezetten békés kép - felszólító mondat vagy harag nélkül.

A virágcsokor és a nemzeti lobogó, a felirattal együtt arra utal, hogy noha Magyarország most sokkal kisebb országterületen létezik (ez tudatosan nincs berajzolva!) - de az ezeréves magyar történelem a teljes Kárpát-medencében "zajlott".

Ez a plakát már a revíziós sikerek örömében (tehát 1938/40 körül) készült.

A felhők mögül "kiragyogó" napfény világítja meg a paraszti öltözékű főalakot - aki vélhetően határon túli magyar.

Bár a két bécsi döntés (1938 és 1940) nem hozott fegyveres konfliktusokat, de itt a turulmadár mégis kardot hoz a csőrében. Talán azért akarja átadni a férfinak, hogy az soha többet ne engedjen újabb "trianoni" határmeghúzást?

A korszak azonos: sikeres revízió. A fegyveres alak nem katona, hanem levente (ez a szervezet helyettesítette az 1920-ban megtiltott sorkatonai szolgálatot a fiatal fiúknál).

Az álmából ébredő férfialak öltözete leginkább székely jellegű.

A kitört tábla egyértelmű - de Nagy-Magyarország formájúra megrajzolt, sugarakat árasztó "fényforrás" megtévesztő, hiszen korántsem álltak vissza az 1918-ig létezett államhatárok.

 Ugyanaz a téma - még erőteljesebb képi megvalósítással grafikus felfogásában:

A trianoni béke valóságos sír volt, mely maga alá temette a magyar nemzetet. Most azonban (vélhetően 1940 körül) sikerült a "magyar feltámadás". Ennek örömére a diák már ismét magasra húzhatja a nemzeti lobogót (ezt 1920-tól mindig csak félárbócig vonták fel).

Nagy-Magyarország itt is teljes terjedelmében ragyog. Vegyük észre, hogy a többféle alak talán egyfajta "munkás-paraszt" együttműködésre utal - de nők nincsenek közöttük...

Általában szoktuk tudni, hogy a X. századi magyar harcosok milyen fegyverzetben és harcmodorral küzdöttek.

Most hoztam pár képet azokról a nyugati lovagokról, akikkel - változó sikerrel - küzdöttek.

Ez a kép egy X. századi német harcos felszerelését és harcmodorát mutatja - a leírások és a régészeti leletek alapján.

Erős testű harci ménen vágtat előre (sikerre természetesen nem csak akkor számíthat, ha zárt, fegyelmezett rendben teszi ezt).

Legfőbb fegyvere a jobb kézben tartott, acélhegyű szúrólándzsa, melynek hegyében hatalmas erőhatások összpontosulnak szúráskor.

Testét nagy, fából készült pajzzsal védi.

Közelharc esetére harci balta ("csatabárd") vagy nyergére tűzve.

Az ezredforduló környékén még nem visetek lemezvértet. A testét védő - méregdrága - sodronyinget a kovács apró acélkarikákból fűzte össze.

Alsóruházata vászon, felette pedig bőr óvja testét az acélsodrony alatt.

Lábait kengyelben támasztja meg: ezt a zseniális találmányt a nomádoknak (talán az avaroknak) kösz9nheti Európa. Így tud szilárdan ülni a lovon, így tud erőt adni a szúrásba és a baltacsapásba - és így tudja lovát irányítani, miközben mindkét keze foglalt.

Az ezredfordulós itáliai harcosokat ábrázoló képen még egy fegyverre szeretném felhívni a figyelmet.

A hosszú, egyenes, kétélű kard méltó "ellenfélnek" bizonyult a magyarok szablyájával szemben - ezért fogja majd Géza fejedelem is ilyenekkel felszerelni seregét.

Ilyen, korabeli, "normann típusú" vitézekkel is tallkoztak őseink. Szent István majd fog is ilyen "elit" harcosokat felfogadni szolgálatába.

Sisakja még nem takarja az egész arcot, mint később - de az orrnyerget már védi.. Ha gyalog küzd, akkor hosszú, széles pengéjű, egyenes kardjával osztja a csapásokat (szúrni is tud vele) - és nagy, nehéz, fából készült pajzzsal védi magát.

Csizmája bőr, testét sodronypáncél óvja.

Az itt bemutatott harci felszerelések elképesztően sokba kerültek (különösen a ló és a páncél) - ezért csak kell vagyonnal (értsd: földbirtokkal) rendelkezők tudták megengedni magukkal. 

A hosszú és viharos francia történelem nem szűkölködött jelentős katonai összecsapásokban. Ezekből válogattam most a legfontosabbakat.

1214: Bouvines

A középkor talán leginkább "jellegzetesen lovagi" csatájában II. Fülöp Ágost serege került szembe egy egyesített német-angol haddal.

Noha kezdetben a személyesen is jelenlévő IV. (Welf) Ottó lovagjai lendültek támadásba - de végül a franciák arattak nagy diadalt.

A győzelem megszilárdította II. Fülöp Ágost korábban elért sikereit Franciaország egyesítése felé. IV. Ottó nemsokára már csak "bukott császárnak" számított; 1215-ben pedig az angol urak lázadtak fel a pénzét vesztes háborúkra elszóró I. (Földnélküli) János ellen --> így született a híres oklevél, a Magna Charta.

1346: Crécy

 III. Edward angol király 1337-es hadüzenetével kitört a százéves háború. 1346-ban Crécy falu közelében VI. Fülöp francia király lovagjai indultak rohamra a dombon védekező angolokkal szemben.

Az angolok legfőbb fegyvere a hosszú íj (long bow) volt, melyet a köznépből toborzott, hosszú ideig képzett íjászok mesterien kezeltek.

Az acélhegyű nyilak valósággal lemészárolták a vak elszántsággal rohamozó francia lovagokat. Az angolok jelentős győzelmet arattak. A háború még sokáig folytatódott.

 1415: Azincourt

Mintegy ét évtizeddel később - más szereplőkkel - a történelem megismételte önmagát - de még véresebben.

Azincourt mellett, két erdő közötti szűk sávban, sárban vánszorogtak előre a "rohamozó" francia lovagok - hogy elsöpörjék a náluk sokkal kisebb létszámú briteket.

A főszerep ismét a hosszúíjászoké lett - ismét gyilkos lövésekkel árasztották el a franciákat.

A kibontakozó kézitusában V. Henrik angol király személyesen is részt vett - nem véletlenül lett ez a mozzanat Shakespeare róla szóló drámájának központi jelenete.

A király nemsokára elnyerte VI. (Őrült) Károly francia király lányát feleségül és övé lett Párizs is. Közel került a nagy álomhoz: Anglia és Franciaország egyesítéséhez egy kézben.

A történelem azonban utóbb megfordult. A franciák később - túlerejüknek, tüzérségüknek és egy Jeanne d'Arc nevű parasztlány lelkesedésének köszönhetően - a háborút végül megnyerték és felszabadították hazájukat.

1525: Pavia

A XV. század vége óta a francia királyok többször is megpróbálkoztak Itália meghódításával. A váltakozó küzdelmeknek az adott új irányt, hogy 1516-ban (mindössze 16 éves korában!) a Habsburg-dinasztiából származó V. Károly került a hispániai ország trónjára, majd 1519-ben német-római császárrá is választották.

A franciák - élükön I. Ferenc királlyal - még ragaszkodtak a nehézlovasság rohamához - ám a tűzfegyverek elterjedésével efölött már végképp eljárt az idő!

A puskákkal és hosszú szúrólándzsákkal felszerelt német és spanyol zsoldosok lemészárolták a vakon rohamozó franciákat.

I. Ferenc francia király maga is fogságba esett - és nemsokára vesztes békére kényszerült. A csata jelentősége pedig túlmutat az itáliai francia-Habsburg viszálykodáson, mert bebizonyosodott, hogy a lovagi hadviselés kora végkép véget ért!

1704: Höchstadt

Amikor 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, a franciák a bajorokkal szövetkeztek - elsősorban Ausztria ellen.

A reguláris francia hadsereg megindult Bécs irányába.

Mivel az 1703-mas év végére Rákóczi kurucai elfoglalták a Kárpát-medence jelentős területeit (Felvidék, Alföld, Észak-Erdély), így ha a franciák elfoglalták volna Bécset, akkor az európai és a magyar történelem is más irányba fordulhatott volna...

A Bajorországon áthaladó franciák azonban a Duna mentén beleütköztek a kor két legjobb hadvezére által ütközött seregekbe. Az osztrákokat Savoyai Jenő vezette, a kontinens földjére lépő brit vöröskabátosokat pedig John Churchill (Marlborough hercege).

Az ütközet nagy kiterjedésű területen zajlott, ezért a közép-európai történetírásban höchstadti csata néven szerepel, a briteknél viszont Blenheim faluról nevezték el.

A franciák hatalmas vereséget szenvedtek, Bécs megmenekült - és ez megpecsételte a Rákóczi-szabadságharc sorsát is...

1792: Valmy

Az 1789-ben kitört nagy francia forradalom girondista vezetői 1792-ben jónak látták, ha hadat üzennek a két vezető német nyelvű hatalomnak: Ausztriának és Poroszországnak.

Hamar kiderült, hogy elszámolták magukat. Diadalmas előre nyomulás helyett a nyár végén a poroszok betörtek Franciaországba, ám a Kellermann vezette franciák a hátuk mögé kerültek és elzárták utánpótlási vonalaikat.

A franciák egy dombon álló szélmalom körül foglaltak állást - és elsősorban tüzérségükkel igyekeztek tartani magukat a poroszokkal szemben.

A poroszok nem kockáztattak és az egész napos tüzérségi párbaj után lemondtak a Párizs ellen való vonulás tervéről. A történészek ezt a csatát tartják "a francia forradalom megmenekülésének" - másnap a fővárosban kikiáltották a köztársaságot.

A csatamezőn akadt valaki, aki fel tudta mérni a történtek jelentőségét: Goethe, a nagy német költő. Este ezt mondta a porosz tiszteknek:

„Ezen a helyen és ezen a napon új korszak kezdődött a történelemben, és ti mind elmondhatjátok, hogy a részesei voltatok.”

1870: Sedan

1870/71-ben zajlott a porosz-francia háború - melyet Bismarck provokált ki a német egység megvalósítása érdekében.

A franciák hamar védekezésre kényszerültek és - III. Napóleon császár személyes jelenlétében - behúzódtak Sedan határmenti városába.

Ez már a hátultöltős puskák korszaka, ahol mindkét fél gyalogosai nagy veszteségeket szenvedtek az ellenfél tüzében.

 Gyors hadmozdulataikkal a poroszok bekerítették a franciákat. Ők kitörésekkel próbálkoztak - de a porosz / német tüzérség tüzében ezek véresen összeomlottak.

Szeptember elején a franciák letették a fegyvert.

Párizs népe szeptember 4-én kikiáltotta a (harmadik) Köztársaságot, melynek kormánya még hónapokig folytatta a harcot - de vesztettek.

1871 januárjában kikiáltották a Német Császárságot, a májusi békében pedig a franciák óriási hadisarc megfizetésére kényszerültek + elvesztették Elzászt és Lotharingiát. Az I. világháború magvait elvetették...

1916 Verdun

A franci történelem valaha volt legszörnyűbb mészárlását az I. világháború hozta el.

(Érdemes korábbi, a témáról szóló posztomat is elolvasni).

Az 1916 februárjában induló német áttörési kísérleteket a franciák csak elképesztő véráldozatok árán tudtak lefékezni. 

A hullámzó küzdelem egyaránt folyt az erődök betonfalai közt és a nyílt mezőkön.

A franciák megvédték a várost, visszafoglalták a csat elején elvesztett területek egy részét - de közben majdnem felmorzsolódott a francia hadsereg...

 1954 Dien Bien Phu

1946-ban öldöklő háború kezdődött DK-Ázsiában: a francia hadsereg vissza akarta szerezni a függetlenségét kikiáltott egykori gyarmatát: Vietnámot.

 A reguláris francia hadsereg annyira lenézte az elsősorban partizánokból álló ellenfelét, hogy elemi szintű hibát követtek el. Olyan helyre telepítettek bázist a dzsungel közepén, ahová nem vezettek utak - így csak légi úton lehetett ellátni a katonákat.

A vietnámi partizánok ágyúkat "vonszoltak át" az őserdőn: a tüzérségi tüzet elszánt - és igen véres - gyalogsági rohamok követték.

A magukat szinte "önként bekeríttető" francia katonákat nem lehetett kivonni, így a rohamok végül elérték céljukat. A túlélő francia katonák fogságba kerültek, a gyarmat elveszett - ám egy évtizeddel később még véresebb háború tört ki Vietnámban - immár az USA részvételével.

A Dien Bien Phu-i csata pedig "költő" elnevezést kapott: "A fehér  ember Sztálingrádja" 

A 1945 után berendezkedő kommunista államhatalom a parasztságot kifejezetten ellenségnek tekintette. A számtalan elnyomó intézkedés mellett igyekeztek őket irányítani is - ennek egyik eszközét pedig az '50-es években a színes plakátok jelentették. Ezekből válogattam most.

Mivel nem vagyok agrárszakember, ezért nem vagyok benne biztos, hogy valóban racionális megfontolás diktálta a "keresztsoros vetés" ösztönzését. Figyeljük meg, hogy a traktorista is nő - és a vetőgépen álló, fárasztó munkát végző TSZ-tag is! A férfiakat igyekeztek az iparba vonzani.

Ennek a plakátnak nehéz az üzenetét félreérteni: "dolgozzatok még többet!". (A gyomok kiirtásáért). A képi ábrázolás talán nem TSZ-tagokra, hanem "egyénileg gazdálkodó" parasztokra utal - és itt is jól érzékelhetjük a női munkaerő fontosságát!

A szemlélőnek néha olyan érzése támadhat, hogy fentről, a "nagyokosok" akarták megmondani a parasztságnak, hogyan vesse földjét. Olyanoknak, akik valóban értettek hozzá...

Ha már tavaszi vetés, akkor itt egy még konkrétabb felszólítás! - Közben persze tudjuk, hogy 1951/52 körül a "padlássöprések" időszakéban sok családtól még a vetőmagját is elkobozták "beszolgáltatás" címén...

Újabb "fenti" ötlet, beavatkozni a paraszti gazdálkodás rendjébe. A tarló a learatott gabonatáblát jelenti - a "társadalom mérnökei" ezt kívánták azonnal újra használatba vetetni...

Éppen a rendszer elnyomó gyakorlata váltott ki élelemhiányt (sokan menekültek inkább városokba, otthagyva földjeiket) - ezen akart a rendszer változtatni: "tüneti kezeléssel".

Hasonló ötlet volt akkortájt a "vessünk a búza közé tököt" "zsenialitása is...

A húsellátást a kommunista diktatúrák (lásd: Hruscsov-féle Szovjetunió) igyekeztek úgy megoldani, hogy legalább némileg csökkentsék a lakosság jogos elégedetlenségét. Persze az alapprobléma a mezőgazdaság teljes elhanyagolása volt, a mértéktelen beszolgáltatási kötelezettségekkel és az emberek üldözésével..

Ide azért sikerült festeni egy mosolygós háziasszonyt!

A rendszer folyamatosan érzékelte az állati termékek (hús, gyapjú stb.) hiányát - de nem állt szándékában rendesen megfizetni azokat!

Ha már állattartás - azt is igyekeztek fentről megmondani, "hogyan" neveljék fel a "jószágot". A felszólítás mindig tegezve történik, egyfajta "csendőrpertuban"!

Ilyen, amikor még azt is fentről akarják megmondani a nehéz fizikai munkát végzőknek, hogy a trágyával hogyan bánjon!

A festő nem is igyekszik titkolni, hogy milyen nehéz munka hárul a nőkre...

A kommunista időszakban igyekeztek mindig, mindent "gyűjteni" (vasat, papírt, gesztenyét stb.). Annyit azért felfogtak "odafönt, hogy az emberek szívesebben adnak le bármit, ha legalább filléreket kapnak érte...

A hagyományos paraszti civilizációban az asszonyok otthon sütötték a kenyeret a család által megtermet gabonából. A rendszer a mosolygós fiatalasszonnyal egyfajta modernizációt igyekezett népszerűsíteni. Kérdés persze, hogy olyan minőségű búzából sült-e a "központi" kenyér, mint amit az illető család beadott?

Ez a felszólítás is a szántóföldi munkákhoz kapcsolódik. Az érvelésben itt kellően magas összeget tüntetnek fel - hogy elriasztó legyen!

A végére egy ünnepi hangulatú plakátot hoztam. A kép hátterében még nem kombájn aratja a búzát, hanem "csak" egy traktorra szerelt gépezet. Persze ez is hatalmas előrelépés volt a kézi erővel történő, kaszás aratáshoz képest...

Azért a színek legalább nemzetiek.

Blogom rendszeres olvasói tudják, hogy már több nemzet XX. századi képeiből (elsősorban fotókból) készítettem kronologikus válogatást. Most a briteken a sor!

1914-ben kitört az I. világháború - de az országban csak 1916-ban vezették be a hadkötelezettséget: a brit hadsereg addíg elsősorban hivatásos katonákból állt! Mivel a többi nemzet milliós létszámú, sorozott sereggel szállt hadba, így a brit kormányzat is szükségét érezte, hogy erőteljes toborzást indítson.

A plakáton maga V. György király (1910-1936), a nagy Viktória unokája néz szúrós szemmel és mutat rá erőteljesen a férfiakra: "A hazádnak szüksége van rád!"

1916-ra a világháború már végképp mérhetetlen szenvedéseket hozó állóháborúvá vált. A képen a Királyi Ír Regiment tagjai láthatók egy Somme-menti lövészárokban: sárosan, arcukon mérhetetlen kimerültséggel.

1936-ban idősebb fia, VIII. Edward örökölte V. György trónját. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy egy elvált (!!!), amerikai (!!!) hölgyet vegyen feleségül, így le kellett mondania a trónról. Így megnősülhetett és az európai kontinensen meglátogathatott egy olyan politikust, akit szociálpolitikája miatt figyelemre méltónak talált...

1938 őszén Neville Chamberlain konzervatív miniszterelnök a müncheni egyezményben tett engedményekkel próbálta megállítani Hitler terjeszkedését. Hazatérve a repülőtéren büszkén mutatta fel az egyezmény (Hitler által is aláírt!) szövegét, mondván: "Megmentettem a békét Európában!"...

Alig két évvel később a német légierő már Londont bombázta: 1940-ben a nagyváros számtalan lakója töltötte az éjszakát a metróállomásokon, mintegy óvóhelyül használva azokat.

Aztán 1945-ben eljött a győzelem pillanata: a májusi német kapitulációt lelkesen ünnepelte London népe. A Buckingham palota erkélyéről köszöntötte őket VI. György király és felesége, a két gyermekük (baloldalt a későbbi II. Erzsébet királynő) és Winston Churchill miniszterelnök.

VI. György 1952-ben elhunyt, 1953-ban pedig pazar külsőségek között királlyá koronázták II. Erzsébetet.

A háború és az utána jövő évek még a szegénység korszakát hozták el a Brit-szigetek lakóinak: a koronázás egyúttal egyfajta új kezdet is volt egy jobb életet hozó jövő irányba.

Aztán 1962-ben négy "gombafejű" liverpooli srác bevonult egy stúdióba, felvettek pár kislemezt - és őrület zenei robbanás vette kezdetét. Ők voltak a Beatles.

  Fellépések valóságos tömeghisztériát váltottak ki - különösen a lányok sikongattak hangosan koncertjeiken...

Azért nem állíthatjuk, hogy az Egyesült Királyságban csupa "móka és kacagás" lett volna az élet ezekben az évtizedekben. Észak-Írországban a katolikus lakosság évszázadok óta komoly hátrányokban élt a XVII. századi protestáns bevándorlók leszármazottaival szemben.

Amikor 1972-ben békés tüntetéssel követelték jogaikat, akkor a brit hadsereg alakulatai rájuk lőttek. A január 30-i hajtóvadászat ("Véres Vasárnap") során a katonák 13 fegyvertelen civilt öltek meg, 15-t pedig súlyosan megsebesítettek.

1977 körül kiderült, hogy számtalan brit fiatal nem érzi jól magát a bőrében: a minden ellen tiltakozó, végsőkig kiábrándultak lettek a punkok, akik különleges hajviseletükkel és öltözködésükkel is kifejezték a társadalmi konvenciók elutasítását. Az egészből új zenei stílus is született.

1981-ben tartották "az évszázad esküvőjét". A királynő legidősebb fia, Károly herceg (a jelenlegi III. Károly király) 33 évesen végre megnősült és elvette a 20 éves Lady Dianát.

Született két fiúk (Vilmos és Henrik), de a házasság valószínűleg kezdetektől boldogtalan volt. Diana 1997-ben, tragikus autóbalesetben elhunyt, Károly pedig később elvette feleségül azt a nőt, akibe eleve igazán szerelmes volt: Kamillát, Anglia jelenlegi királynéját.

Azért a '80-as évek sem csak "az évszázad esküvőjéről" szóltak. Margaret Thatcher (a "Vaslady") konzervatív kormánya eladta Anglia híres szénbányáit, az új tulajdonosok pedig sorra bezárták azokat.

1984 körül a bányászok kitartó sztrájkkal próbálták megmenteni munkahelyeiket - és nagy tüntetéseken is igyekeztek követeléseiknek. A transzparens szövege mindent elárul:

"Támogasd a bányászokat! Ők nem csak a bányász-munkahelyekért küzdenek!"

A két világháború közötti magyar közélet egyik legfontosabb témája volt az 1920-as trianoni békeszerződés revíziója, az elszakított területek visszaszerzése.

Mivel a televízió ekkor még nem létezett (az Internet pedig még kevésbé :)), így a vizualitás legfontosabb terét a plakátok jelentették. Az adott témát a művészek hasonló motívumkinccsel dolgozták fel - mégis sokszor érdekes eltérésekkel.

Ezekből a plakátokból válogattam most egy "csokorra" valót.

Egy klasszikus plakát a korai időkből (vélhetően még 1920-ból). A grafika végtelenül egyszerű, lényegre törő, a színek közül csak a feketét használja.

Ezt a plakátot is a friss sokkhatás válthatta ki. A szöveg arra a hagyományos elképzelés utal, mely szerint a címerpajzs ezüst (fehér) vágásai a Kárpát-medence nagy folyóit hivatottak jelképezni.

A szöveg (különösen a jobb felső sarokban) dühös - ugyanakkor némileg talán "depressziós". Ez a plakát már színes - és grafikailag is ötletes.

Szintén egy korai plakát - ahol már megjelenik a két világháború közötti korszak állandó jelszava: "Nem! Nem Soha!" Ráadásul vörössel és egyre fokozódó méretben.

A térképre helyezett töviskoszorú Krisztusra utal. A klasszikus kifejezés szerint: "Népek Krisztusa, Magyarország."

 A két világháború között az iskolai oktatás során is állandóan igyekeztek a diákok figyelmét felhívni a revízióra (lásd: a Magyar hiszekegy elmondása a tanítási nap kezdetekor)

A képen a kisfiú éppen diáktársának (egy kislánynak!) értelmezi rajzban a mindennapi mondanivalót.

A téma egy idő után "transzcendens" magasságokba emelkedett.

Alul szántóvetőt látunk - akinek munkáját mintegy "barokkos" dicsfénnyel ragyogja be a majdani határok visszaállítása. A kép középpontjában a középcímer áll (a melléktartományokkal) és erősen utal a Szent Korona - Nagy-Magyarország képzettársításra is.

A keresztény hagyomány szerint Szent István király halála előtt Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. Ezért - gyakran - szokták őt a Szent Koronával a fején is ábrázolni ("Patrona Hungariae"). Itt a grafikus - sajátos módon - fegyvert is adott a kezébe: kardot és (címer)pajzsot.

Az emberek mintha a különféle társadalmi rétegeket szimbolizálnák: parasztság - munkásság - értelmiség. A gondolatmenet szerint "Mária országa" azonos a földrajzi értelemben vett Nagy-Magyarországgal - a határok helyreállítása így egyfajta vallási jellegű esemény lesz.

A nemzeti lobogót éppen a trianoni béke miatt a korszakban csak "félárbócra" húzták fel - ahogy a képen is láthatjuk.

Mai szemmel különös a kép. A nőalak egyértelműen Szűz Máriára látszik utalni (fején a Szent Koronával) - de öltözékként sodronypáncélt (!!!) és párducbőr kacagányt visel. Talán nem is Szűz Mária ő, hanem egyfajta szimbolikus "Hungária nagyasszony".?

A lobogó továbbra is félárbócon - az emberek pedig talán Erdélyt és a többi magyar tájat akarják szimbolizálni.

Ez a kép az erdélyi menekültekre utal: kis csomagokkal vándorló család (az apán székelyharisnya). A háttérben az Erdélyben hagyott hegyek - de a nemzeti lobogó fénye talán (ki nem mondott) reményt is sugároz.

Sok elemből összerakott rajzot láthatunk. A parasztmenyecske locsolása által "a megnyesett fa kizöldül" (ez szinte bibliai kép). Persze van abban némi ellentmondás, hogy a tönkből épp egy zászlórúd sarjad ki...

A térkép különösen érdekes: a Nagy-Magyarország területére - halvány vonallal - berajzolt országhatárok talán az 1938-40-es országgyarapításokat tükrözik (első és második bécsi döntés, Kárpátalja) - de rettentően pontatlanul. Azért elképzelhető, hogy a plakát 1940-ben született (ezért is sugároz reményt!) - csak épp a grafikus nem törekedett pontosságra.

Ez a plakát már egyértelműen a revíziós sikerek időszakában készült - hiszen egy országhatár már "ledőlt" (pontosabban: odább helyezték a nagyhatalmak).

Figyeljünk a háttéralakra: van még magyar, aki Magyarországon kívül maradt: ezt nem csak a sorompó jelzi, hanem a kézen lévő bilincs is.

Ha 1939-es a kép, akkor a felszabadult figura a felvidéki, a megbilincselt pedig az erdélyi magyarságot jelképezi. Talán erre utalnak a háttérben a hegyek is.

Albániáról mindenki hallott már - de kevesen tudnak bármit is az ország sajátosságairól. Jelen poszthoz érdekes térképet hoztam - melyeket a Balkán történelmével összhangban lehet megérteni.

Az ország etnikailag korántsem egysíkú. Észak-nyugaton - a montenegrói határnál - élnek (kis létszámban) szerbak, keleten (természetesen a macedón határnál) macedónok, délen pedig (nagyobb létszámban) görögök (az össznépesség mindössze 3%-a)

A "legizgalmasabb" népcsoportot az "arumun"-ok alkotják. Ők újlatin nyelvű hegyi pásztornép - személyükben a legmélyebb bizonyítékai, hogy a román nép a korai középkorban a Balkán-félszigeten alakult ki és innen vándoroltak ÉK-felé: előbb a Dunán átkelve Havasalföldre, majd onnan tovább Erdélybe.

A fenti térkép viszonylag friss és településekre lebontott. Kiderült belőle, hogy a görögség valójában csak néhány - határmenti - településen alkot többséget (Gjirokaster régióban). A macedón többség pedig még kisebb területen, pusztán Pogradec környékén él.

Kifejezetten érdekes, hogy az albán nyelv két, eltérő dialektusra oszlik: az északi a "gheg", a déli pedig a "toszk"

Talán még kevesebben tudják, hogy Európában talán az albán nép rendelkezik a legérdekesebb vallási megoszlással - természeti történelmi okokból.

Az ország északi / észak-nyugati területein a lakosság a katolikus hitet vallja. Főleg Shkodra és Durres régiókban. Gondoljunk rá, hogy Durres középkori olasz neve Durazzo volt (innen kapta nevét pl. a nápolyi Anjouk egyik ága is). E területek népét a korai középkor óta nyugati keresztény misszionáriusok térítették meg - és ők megtartották hitüket az oszmán uralom hosszú évszázadai alatt is. Most mintegy 10%-ot tesznek ki.

 Délen és a dél-nyugati tengerparton főleg ortodoxok élnek (természetesen ide tartoznak a görögök is). Őket a középkor korai századaiban bizánci misszionáriusok térítették meg. Most mintegy 7%-nyian vannak.

Érdekes módon a nyugati és a keleti keresztény albánok területei nem igazán érintkeznek egymással - mert az ország közepe muszlim.  (Ők teszik ki az összlakosság 57 %-át). Nos, a hosszú évszázados oszmán uralom nem múlhatott el nyomtalanul az albán nép "feje felett".

A muszlimmá válás akár komoly karrier-lehetőségeket is hozott az áttérők számára. Gondoljunk csak a magyar történelemből is jól ismert Köprülü-dinasztiára, akik a XVII. század második felében egészen a szultán utáni legmagasabb rangra, a nagyvezíri rangra emelkedtek. Közülük Kara Musztafa 1683-ban Bécsig vezették a soknemzetiségű oszmán hadakat.

A térképen még egy különlegességet figyelhetünk meg: az albán muszlimok egy része a szunnita irányzat követője (akárcsak a Föld muzulmánjainak mintegy 90%-a). Élnek azonban Albániában szép számmal egy különleges muszlim csoport hívei is: ők bektasik.

Ez a térkép kifejezetten a muszlimokra koncentrál - települési szintre lebontva. Jól látszik, hogy számtalan régióban egymással keverve - és békességben - élnek a keresztény és muszlim albánok.

Vallási egyneműség csak néhány régióra jellemző. Északon ilyen Lezhé és Shkodra (ahol szinte mindenki katolikus; délen délen pedig a görögök által lakott, ortodox Gjirokaster.

Velük ellentétben a fővárostól keletre és észak-keletre (azaz a Balkán belseje felé) szinte mindenki a muszlim hit egyik vagy másik ágát követi.

A teljes képhez azt is meg kell figyelnünk, hogy albánok nem csak Albániában élnek - hanem a vele szomszédos Koszovóban is.

Koszovó etnikailag még "egyöntetűbb", mint Albánia: a két peremen élő némi szerb lakosság mellett, itt szinte mindenki albán.

A koszovói albánság vallási szempontból sokkal kevésbé megosztott, mint az anyaországi: 93%-uk muszlim, a 2-2%-nyi katolikus és ortodox néhány településen él.

Jól látható, hogy a koszovói és az anyaországi albánság valójában egyetlen nagy etnikai tömböt képez. 

Különösen akkor igaz ez, ha ide vesszük Macedónia észak-nyugati részét is.

Ha valaki kedvet kap Albánia meglátogatására, akkor érintetlen, gyönyörű tengerpartokon és szép, hegyvidéki tájakon kívül még valamit biztosan fog látni - rengeteg, szinte egyforma betonbunkert.

A kommunista diktatúra időszakában teleépítették velük az országot - elsősorban a határok mentén.

És akkor se lepődjön meg a kedves turista - ha a mediterrán tengerparton is beléjük botlik :).

Anglia hosszú és viharos történelme során számtalan kisebb-nagyobb ütközetet vívott ellenfeleivel - vagy éppen az országon belül küzdöttek különféle erők a hatalomért. A legérdekesebbekből válogattam most egy "csokorra" valót.

1. Hastings, 1066

1066-ban Hitvalló Edwarddal kihalt az ősi angolszász királyi család. Harold lépett a trónra, ám az év őszén, francia nyelvű lovagjaival átkelt a Csatornán Hódító Vilmos, Normandia hercege.

A "pajzsfalként" álló angolszász gyalogosok és a modernebb harcmodor képviselő normann lovagok vívták meg a brit történelem talán legfontosabb csatáját.

A folyamatos rohamok végül győzelemre vezettek - különösen azután, hogy Harold szemébe nyílvessző fúródott. Vilmost, pár hónappal később Anglia királyává koronázták - az ország földbirtokai pedig pár évtized alatt francia/normann nemesek kezére kerültek...

 2. Bannockburn, 1314

Az Arany János által is megverselt I. (Nyakigláb) Edward angol király folyamatosan próbálkozott Skócia elfoglalásával (ezt a küzdelmet mutatja be Mel Gibson híres filmje is: "A rettenthetetlen").

Fia, II. Edward már korántsem bizonyult ilyen tehetségesnek:

1314-ben a bannockburni csatában Robert Bruce skót király le tudta győzni őt. Ezúttal a skót gyalogosok megállították az angol lovagi rohamot.

Ezzel évszázadokra megmenekült Skócia függetlensége.

3. Bosworth, 1485

A romantikus irodalomból is jól ismert "Rózsák Háborúja" két angol család küzdelme volt a trónért.

A Shakespeare drámája által világhírűvé tett III. Richard (York-diansztia) vaddisznós címerrel vonult fel a küzdelemre. A York-dinasztiával rokon Tudor Henrik, származása révén Wales sárkánya alatt vonult hadba.

III. Richárd népszerűtlen volt, még saját katonáinak egy része is cserben hagyta csata közben. Életét vesztette és jött a Tudor-dinasztia kora: 1485-ben VII. Henrik lépett trónra, aki megbékélésként egy York-hercegnőt vett el feleségül...

4. Marstonn Moor, 1644

A XVII. század közepén polgárháborút vívott I. Károly király (Stuart-dinasztia) a saját parlamentje ellen. kezdetben a király képzettebb sereg tűnt győzelemre esélyesnek - aztán 1644-ben hatalmas fordulópont következett be.

Marston Moornál a parlamenti sereg, mintegy 5 ezer főnyi lovassága élén rohamra indult Oliver Cromwell. Ő mélyen vallásos,puritán, (a csatákban is zsoltárt éneklő) New Model Army-ja (a híres "vasbordájúak) legyőzték a király hadait.

A király utóbb fogságba esett, kivégezték - évtizedek alatt pedig bebizonyosodott, hogy a parlament nélkül nem lehet Angliát kormányozni. A század végére kialakult az alkotmányos monarchia politikai rendszere.

5. Waterloo, 1815

Napóleon francia császár legkövetkezetesebb ellenfelei az angolok voltak.

A végső összecsapásra, a "száz napos" uralom végén került sor, amikor 1815 júniusában Napóleon Brüsszel felé nyomult előre hadaival.

Déltől fogva folyamatosan indultak rohamra a francia gyalogos és lovas alakulatok - alapos tüzérségi tűzzel "megtámogatva".

A Wellington hercege által vezetett angol-holland sereg a végsőkig kitartott - majd az estefelé megérkező porosz hadakkal (Blücher) együtt elsöpörték a franciákat.

Napóleon életet az angolok foglyaként, Szent Ilona szigetén fejezte pedig, Európában pedig a Szent Szövetség uralkodóinak konzervatív korszaka következett.

 6. Somme, 1916

Az I. világháborúba a Brit Birodalom Franciaország szövetségeseként kapcsolódott be.

1916 februárjától a franciák szorult helyzetbe kerültek amikor Verdunt védelmezték a heves német rohamoktól. Megkérték a briteket, hogy a front másik szakaszán indítsanak támadást, mely elvonja a németek figyelmét.

1916. július 1-je lett a brit történelem legszörnyűbb napja: a lövészárokból kikászálódó gyalogosokat letarolta a géppuskatűz. Egyetlen nap alatt 60 ezren (!!!) estek ki a csatasorból, közülük 20 ezren aznap életüket vesztették!

A brit erők még késő őszig folytatták a hiábavaló próbálkozást - de csak annyit "értek el", hogy ifjúságuk (köztük számtalan önkéntes!) színe-java vérzett el - pár kilométer értelmetlen előrehaladásért...

7. El-Alamein 1942

A II. világháború észak-afrikai harcai akkor lángoltak fel igazán hevesen, amikor az olasz segítségére ide érkezett a német Afrika Korps, élén a híres "sivatagi rókával", Rommel tábornokkal.

1942 nyarán elkeseredett harcokban végül sikerült őt megállítani Egyiptomban, az El-Alamein-nél húzott védelmi vonalon.

 A nemzetközösségi erők augusztusban új parancsnokot kaptak (Montgomery tábornokot), özönlött hozzájuk az utánpótlás - és októberben már ők indultak rohamra.

Ez lett a második - híresebbik - el-alameini csata.

A britek november elején áttörték a német-olasz védelmet - és ezzel megkezdődött a tengelycsapatok kiűzése Észak-Afrikából.

Sokan tudják, hogy hosszú ideig kelta törzsek éltek a mai Anglia területén - és az is közismert, hogy a rómaiak is évszázadokig uralták e földet. Népét romanizálták és kereszténnyé tették.

Ám az angol nyelv a germán nyelvcsalád tagja - tehát nem származhat a keltáktól - és a rómaiktól sem. Mi történt a Brit-szigeten a korai középkornak nevezett forráshiányos - de igen érdekes időszakban?

Valamikor az V. század elején kivonták az utolsó római légiókat is Britanniából - mert szükség volt rájuk a Birodalom végóráiban.

Részben ezt is kihasználva, a népvándorlásnak nevezett hatalmas vándormozgalom keretében germán törzsek szálltak hajóra és telepedtek át - részben vagy egészben - a vonzó szigetre.

Elsősorban három népcsoportról van szó: jütökről (ők a névadói a mai Dániát alkotó Jütland-félszigetnek), angolokról és a szászok kisebbik részéről (a legtöbb szász a kontinensen maradt).

A fokozatos betelepedés bizonyosan véres konfliktusokkal is járt - ez tükröződhet vissza a sokkal később lejegyzett Artúr-király mondakörben is.

A keleti irányból érkező (ekkor még pogány!) germánok fokozatosan szorították nyugat felé a keresztény briteket (azaz keltákat).

A jütök a Temze torkolatától délre telepedtek meg, a szászok tőlük délre és nyugatra, a - legnagyobb létszámú - angolok pedig a Temzétől északra és keletre.

A fenti két térk összevetése jól mutatja, hogy a VI. század folyamán erőteljesen zajlott a germánok nyugatra nyomulása - és a kelták visszaszorulása. A keltáké egyre inkább csak Wales, Cornwall (dél-nyugat) és észak-nyugat maradt.

Közban 596 körül - egyenesen Rómából - megkezdődött az angolszászok keresztény hitre térítése is.

Itt láthatjuk, hogy 600 körül már korai "törzsi" államok is szerveződni kezdtek a szigeten.

A jütök létrehozták Kentet - az itteni Canterbury-ben indult a keresztény misszió - ezért lett a mai napig Anglia egyházi központja.

A szászok - égtájak szerint - három részre tagolódtak: déliekre, keletiekre és a nyugatiakra (ők voltak a legtöbben).

Az angolok vették birokba "Kelet-Angliát", valamint a Merciának és Northumbriának nevezett tágasabb vidékeket.

Ez a - több évszázadot felölelő - térkép jól mutatja, hogy mozgott nyugat felé a germán betelepülés - a kelták rovására. 700-ra - Cornwall kivételével - övék lett az egész mai Anglia.

800 körül már egészen "megszilárdult" keresztény királyságokat látunk.

Kent (jütök) maradt a legkisebb; a két kisebb szász állam (Sussex és Essex) mellett egy nagyobb is szerveződött: Wessex (egyre terjeszkedve Cornwall irányába).

Az angoloké volt Kelet-Anglia, Northumbria (maga is több, kisebb törzsi területből kovácsolódott össze) és Mercia.

A korszak legjelentősebb uralkodója Offa volt, aki - kihasználva saját állama, Mercia központi helyzetét és erejét, elismertette hatalmát a négy kisebb állammal is. Csak Wessex és Northumbria tudott dacolni vele.

Leghíresebb műve a Wales határán építette, a kelta betörésektől védő fal volt. Saját pénzt is bcsátott ki.

Aztán a IX. században nagyot fordult a világ. Skandináviából megérkeztek a vad tengeri rablók. Az első viking támadást - 793-ban - épp az ÉK-i angol sziget, Lindisfarne jámbor bencés szerzetesei jegyezték fel.

A vikingek egyre véresebben nyomultak előre dél és nyugat felé - az egykori dicső Mercia lehanyatlott.

A sikeres ellenállás Nagy Alfréd wessexi király (871-899) nevéhez fűződik, aki várak építésével is védte a megmaradt angolszász területeket.

A IX/X. század fordulóján - hozzávetőleg a magyar honfoglalással egy időben - is véres harcokat vívtak a korábban érkezett germán harcosok (már keresztény) utódai a még pogány északi germánokkal.

910 körül stabilizálódott a helyzet: egy "átlós" vonal mentén lényegében "elfelezték" a szigetet. Az ÉKi- részeket hívták "Danelaw"-nak, mert itt a viking törvények érvényesültek - és ide szép számmal települtek is be dán lakosok.

Nyugat és dél Wessex királyainak - Nagy Alfréd utódainak - a kezén maradt.

 A X. és a XI. században dán és angol királyok is uralkodtak a szigeten.

A korszak egyszerre haladt az egységesülés irányába - eltűnt a külön "dán" és angol terület -; ugyanakkor az a fajta "feudális" szisztéma jött létre, ahol egy vagy több grófság (területi egység) egy-egy nagyobb úr uralma alá tartozott.

Aztán 1066-ban jött a francia anyanyelvű Hódító Vilmos normann herceg - és a híres hastingsi csatával az egész királyság urává tette magát lovagjai élén...