Az amerikai polgárháborút (1861-65) sok szempontból az első modern háborúnak szokás tekinteni: pl. itt adtak először bakancsot a katonáknak méretre, a harcosok lövészárkot ástak maguknak - és erről a konfliktusról készültek először fényképek!

A korabeli technika miatt természetesen a "sodró csatajeleneteket" elsősorban festményeken láthatjuk: a fényképészeket állóképeket tudtak rögzíteni. Csaták előtt - vagy ütközetek után.

Ezekből válogattam most - kronológiai sorrendben.

 A fegyveres harcok 1861. áprilisában kezdődtek, amikor a déliek ágyúzással megadásra kényszerítették az Unió seregei által birtokolt erődítmányt: Fort Sumtert. Ezt a fotót már az elfoglalás után készítették - a konföderációs zászló lobog rajta.

Az első jelentősebb nyílt, mezei ütközetre is sor került még 1861-ben. Washington közelében, a Bull Run folyónál a déliek meglepték és legyőzték a fővárosukat védő északiakat.

A fotó a csata után készült.

1862-ben az északiak igyekeztek "rövidre zárni" a háborút. A déli főváros, Richomnd felé nyomultak előre, ezt hívták "félszigeti hadjáratnak". Az unionista erők még "mozsarakat" (nagy kaliberű ostromágyúkat) is vittek magukkal.

 1862. szeptember 17-e volt az Egyesült Államok történetének legvéresebb napja. Ekkor egy Antietam nevű helyen tudták az unionisták megállítani az északra betört "lázadók" támadásait.

E szörnyű fotó a csata után készült és konföderációs katonák holttesteit láthatjuk rajta. A helyen Bloody Lane-nek nevezték el - nem véletlenül...

A csata után két héten Abraham Lincoln, az Unió elnöke is meglátogatta a helyszínt. Ekkor készült róla ez a fotó.

1863 júliusában, Pennsylaviában vívták azt a döntő csatát, ami után már valószínűsíteni lehetett, hogy észak fog diadalmaskodni. Lee - a déli fővezér - csapati egy Gettsyburg nevű városka mellett kerültek szemben az unionistákkal, akik három napos (elsősorban védekező) harcban kerekedtek felül. Itt is egy unionsta védelmi állást láthatunk

Gettysburgnél a csata legvéresebben egy "Little Round Top" nevű dombocska körül tombolt. Ezt a helyet fotózta le nem sokkal később az északi riporter.

A gettysburgi csatával egy időben, 1863 közepén ostromolták az északiak a Mississippi folyó menti Vicksburg városát. Ez a tanulságos fotó szinte már az I. világháborút vetíti elő a földbe ásott fedezékeivel.

A város elfoglalásával Grant tábornok birtokba vette a nagy amerikai folyam teljes völgyét és ezzel kettészakította a Konföderációt.

Ez a szintén 1863-as fotó is az I. világháborút "előlegezi" meg: unionista katonák lövészárokban pihennek. Azt, hogy a kép elkészültekor éppen nem voltak közvetlen veszélyben az jelezheti, hogy a tisztek (jobboldalt) az árok szélén állnak.

Ezen az 1864-es - beállított - képen személyesen Grant tábornok látható, akit - előző évi sikerei miatt - Lincoln elnök az Unió főparancsnokává nevezett ki. Be is nyomult seregével a virginiai "vadonba", nagy veszteségek árán elérte Richmondot és hosszú ostrom alá vette a déliek fővárosát.

Láthatjuk, hogy előrenyomulás közben még egy négycsillagos tábornoknak is a sáros földre felhúzott sátorban kell laknia - bár ő legalább néha saját székében pihenhet...

A küzdelem végső értelmetlenségéről meggyőződve, 1865 áprilisában Lee a déli fővezér egy Appomattox Court House nevű épületben aláírta a megadásról szóló dokumentumot. A képen győztes, unionista katonák őrzik a nevezetessé vált épületet.

A II. világháború utolsó szakaszában (1944/45-ben) a magyar lakosság zöme már sejtette, hogy ezt a háborút is el fogjuk veszíteni.

A kormányzatok - különösen az 1944 októberében hatalomra került Szálasi-féle - még kiadott néhány olyan plakátot, mellyel egyfajta "végső erőfeszítésre" kívánták ösztönözni az inkább békére vágyó lakosságot.

A kép üzenete: "nem vagyunk egyedül". A jobb oldali (a háttérben álló, valamelyest erőteljesebb és magasabb!) alak egy (vaskereszttel kitüntetett!) német harcos, társa pedig egy szintén marcona (és szintén kitüntetett) magyar honvéd. Azonos puskát markoló erős kezek, azonos acélsisak.

A szöveg szerint a "bolsevizmus" (azaz a Szovjetunió) fenyegeti Európát és Magyarországot, azaz élet-halál harc zajlik.

Azonos üzenet, talán erőteljesebb grafikai megfogalmazásban. a képen a vörös egyszerre a vér és a tűz színe. A véres sarló a kommunista szimbolikára utal (lásd: sarló és kalapács).

A védekező magyar vitéz egyenes, normann stílusú kardot és lovagi páncélt visel - nem csekély anakronizmussal - de a sisakja inkább már XX. századi.

A vörös szín még egyszer. Az ellenség itt most nem sarlóval, hanem saskarmokkal támad - ami némileg képzavar. Mivel a katona "idegen földön" harcol, ezért ez a plakát kicsit "kilóg a sorból", ezért inkább 1943-ban vagy 1944 elején / közepén készülhetett, amikor a Honvédség az akkori Szovjetunió területén harcolt.

A haza szimbolikus rajza (kicsiben, a bal alsó részen) talán Erdélyre utal (hegyek, templomtorony).

Itt már nincsenek színek - viszont sokkal konkrétabb, mint a többi plakát. 

A nyilas hatalomátvétel után - meglévő katonai keretek átszervezésével - hozták létre a Hunyadi Jánosról elnevezett SS gyalogos hadosztályt. Bár hivatalosan a Waffen-SS kötelekébe sorolták, de állományát magyar honvédek (és néhány nyilas önkéntes) alkotta.

A szöveg a történelmi múltat állítja párhuzamos példaként: a középkori harcos (talán honfoglalót akar mintázni?) íjat tart, a jelen katonája pedig páncélöklöt. Ezzel az egyszerű és olcsó fegyverrel igyekezték kilőni a tömegesen támadó szovjet harckocsikat.

Magyarország az 1868-as népiskolai törvény - Eötvös József életének talán legfontosabb alkotása - rendelte el a tankötelezettséget 6-12 éves kor között (bár már Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa is erősen ajánlotta az iskolába járást).

Az adatokból úgy tűnik, hogy az Eötvös-féle törvényt még évtizedekig nem tartották be itthon teljes egészében, mert még sokáig éltek hazánkban írástudatlan emberek.

A fenti - nagyon érdekes - térkép azt mutatja, hogy a törvény megszületése után majdnem negyed évszázaddal is hatalmas "fehér foltok" akadtak a Kárpát-medencében. Számításba kell ugyan venni, hogy nyilván nagyon sokan éltek még akkor olyanok, akik 1868-ban már betöltötték 12 életévüket (tehát nem estek a törvény hatálya alá), de így is szembeszökők a területi különbségek.

Mivel függhetnek ezek össze?

 Egyfelől megfigyelhetünk nagyon erőteljes nyugat-keleti "tengelyt": a legtöbb dunántúli megyében már legalább a lakosság 2/3-a ismerte a betűvetést, addig keleten, egy nagyon széles sávban (elsősorban Kárpátalján, valamint Észak- és Közép-Erdélyben) még a lakosság 1%5-e sem!!!

A legérdekesebb következtetésekre mindig az teremt lehetőséget, amikor két (vagy több) térképet egymás mellé helyezünk. Itt a lakosság anyanyelvi megoszlását láthatjuk.

Elsőnek feltűnik, hogy Sopron és Moson megyékben szinte a teljes lakosság már olvasó volt - úgy tűnik ez részben a helyi német polgárságnak és polgáriasult parasztságnak volt köszönhető.

Hasonló összefüggést vehetünk észre az ország másik sarkában is: Erdély leginkább "olvasó" megyéje Brassó volt - szász polgáraival és gazdag parasztjaival.

A szlovákságon belül az északnyugati régiókban sajátították el legkevesebben a betűvetést: Trencsénben és Árvában.

Az adatokból úgy látszik, hogy hatalmas volt a szakadék a hazai németség és a románság írás-olvasás tudása között - a magyarságon belül jelentősek voltak a tájegységi különbségek.

Az erdélyi (és általában kelet-magyarországi) románság számára nem épült még ki az oktatási rendszer - és vélhetően a hegyi pásztorok sem érezték annyira fontosnak, hogy gyermekeik ezt a készséget elsajátítsák. Hasonlót látunk másik hegyvidéki pásztorkodó népünknél, a ruszinságnál is.

Az adatok még pontosabb értelmezéséhez jobb, ha megnézzük hazánk dualizmuskori vallási térképét is.

Jól látható, hogy a mosoniak és soproniak nem csak egyszerűen zömmel német ajkúak (de részben azért magyar anyanyelvűek) voltak, hanem főleg katolikusok (jelentős soproni evangélikus polgársággal).

 Erdély legiskolázottabb népe a szászok voltak - akik a XVI. század közepén testületileg tértek át az evangélikus hitre.

Az Alföldön Hajdú megyében ismerték legtöbben a betűvetést: ők a szabad paraszti múlttal rendelkező, öntudatos reformátusok lehettek - nem kis részben a jeles kulturális központ, Debrecen polgárai.

Békés megyében is a Biblia-olvasást ösztönző, lutheránus (részben felvidéki szlovák gyökerű) hívek javították az arányt.

Ha a másik "végletet" nézzük, akkor azt vehetjük észre, hogy a legkevésbé iskolázott megyék (pl. Hunyad, Kolozs, Szolnok-Doboka, Máramaros) elsősorban a keleti keresztény kultúrkör területére esnek. Úgy tűnik az ortodox és a görög-katolikus papság sokkal kisebb figyelmet fordított híveik iskoláztatására, mint a nyugati keresztény kultúrkörben élők.

De azért soha ne feledjük, hogy a korabeli magyar központi és vármegyei magyar hatóságok érdeklődésének fő homlokterében sem a nagy szegénységben élő román és ruszin parasztok oktatása állt...

Európa egyik legjelentősebb államalakulata volt, mintegy 800 éven át létező Német-Római császárság. Múltjának elsősorban középkori szakaszát követem most végig, színes térképek segítségével.

Az egykor hatalmas Frank Birodalom 843-mas és 880-as felosztásai után a keleti franki királyság területén, "törzsi alapon" német hercegségek szerveződtek: Szászföld, Lotharingia, Frankföld, a Sváb Hercegség és a Bajor Hercegség.

A X. században ezek összességeként már nem keleti frank államról, hanem Német Királyságról beszélhetünk. Amint a térképen is látható, észak-kelet - részben a pogány szlávok támadásai ellen - őrgrófságokat szerveztek.

955-ben I. (Nagy) Ottó német király az augsburgi - Leche-mezei - csatában megsemmisítő csapát mért a "kalandozó" magyar seregekre. Részben erre a hírnevére támaszkodva 962-ben seregével Rómába vonult (azaz átkelt az Alpokon!) és a pápával magát római császárrá koronáztatta - ezzel a frank Nagy Károly 800-as tettét újítva fel.

Az ekkor megszülető Német-Római Császárság tehát nem volt más, mint két uralkodó cím tartós egyesítése: a német királyé és a római császáré.

Törzsterületét a német hercegségek alkották (Lotharingia itt már kettéosztva Alsó- és Felső-Lotharingiára).

"Mark" szóval illették a védelmi funkciót ellátó őrgrófságokat: ilyen volt északon Lausitz vagy éppen a keleti "Ostmark" - Ausztria előzménye

A király / császár hűbérese volt a cseh fejedelem is: a (már keresztény) cseh csapatok az augsburgi csatában is részt vettek a magyarok legyőzésében!

Látható, hogy a Birodalom részének tekintették az Itáliai Királyságot, ami Észak-Itáliát jelentette - egészen Rómáig!

1024-ben hunyt el II. (Szent) Henrik: a mi Boldog Gizellánk bátyja, azaz Szent István királyunk sógora - aki mindenben támogatta a magyar nép beilleszkedését Európába.

Itt is jól látható a területi felosztás: német hercegségi törzsterületek + őrgrófságok + cseh területek + Itália.

1030 körül a birodalom jelentős területi gyarapodáson ment keresztül, amikor II. Konrád - aki egyébként rátámadt a mi Szent Istvánunkra - nyugaton államához csatolta Burgundiát.

1111 körül - V. Henrik uralkodása idején - a császár még jelentős hatalommal rendelkezett.

Észak-keleten egyre szervezettebbé vált az őrgrófságok rendszere, keleten pedig újabb hercegségek alakultak a korábbi "védelmi területekből": Ausztria, Stájerország, Karinthia és Krajna.

A XII. század folyamán a helyzet egyre "bonyolultabbá" vált. Elsősorban I. (Barbarossa) Frigyes, a Hohenstauf-diansztiából származó jelentős uralkodó törekvései ellen megszerveződött a Lombard Liga, azaz a gazdag, észak-itáliai kereskedővárosok szövetsége.

Közben az egyes hercegek egyre kevésbé tartották be hűbér kötelességeiket a császárral szemben - így tett pl. Welf Ottó is, Bajoroszág ura.

Folyt a német telepesek keleti kolonizációja ("Drang nach Osten) és újabb hercegségek szerveződtek: Szilézia és Pomeránia (hivatalosan Ausztria is 1156-ban kapott hercegi rangot)

Az ország - valahavolt - egységére a "csapást" Barbarossa Frigyes unokája, II. Frigyes mérte. Ő normann édesanyja révén megörökölte Dél-Itáliát és Szicíliát is, élte értelmét pedig a pápaság elleni küzdelemben látta. 

Németországba alig-alig látogatott el, és olyan kiváltságlevelet adott az egyházi és világi tartoméányuralnak, mellyel azok uralkodói jogokat nyertek.

Jól látható, hogy már az egykorihercegségek sem maradtak egyben, hanem számtalan családi birtok konglomerátumára estek szét.Sok püspök és érsek is elindult az államiság felé vezető úton.

A császári hatalom pedig egyre névlegesebbé vált...

1989 a kelet-európai rendszerváltások éve volt.

Az 1945-ben négy megszállási zónájára osztott Németország szovjet övezetéből 1949-ben alakult meg a "Német Demokratikus Köztársaság" nevű csatlós-állam.

1961-ig több, mint 2,5 millióan (!!!) menekültek innen nyugatra a jobb és szabad élet rteményében - de aztán felépült a berlini fal...

1989 őszén még a hihetetlenül szilárdnak tetsző kelet-német diktatúra is "inogni" kezdett és sorra következtek az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések: Lipcsében, Kelet-Berlinben és más nagyvárosokban is.

Az ezeken készült fotókból készítettem most válogatást.

 "A "romos" Lipcse városa követeli, hogy minden építőmunkás térjen azonnal vissza!" - Ez a transzparens egyértelműen a nyugatra menekültek remélt hazatérésére utal - vagyis azt a reményt fejezi ki, hogy a diktatúrát remélhetőleg nemsokára felváltó demokrácia majd hazacsábítja a nyugatra menekült lipcseieket.

A jobbra látható, rímbe szedett transzparens tematikája is hasonló: "Tegnap még Bajorországban (azaz Nyugaton) söröztünk - de ma már itt vagyunk a tüntetésen!"

Ezek a feliratok természetesen a német egység reményére is utalnak.

 A három kedves tüntető hölgy a következő transzparens előtt fotózkodik: "Nyitott országért (benne) szabad emberekkel!"

A háttérben egy egyszavas, lényegre törő követelés olvasható: "Egyesülési szabadságot!"

Ezen a szép, színes transzparensen az ország hivatalos nevét értelmezték át. Eredetileg: DDR = Deutsche Demokratische Republik. Itt viszont: "Demonstrálni. Lefokozni. Reformálni."

A modern kor forradalmai gyakran használták a vörös-fekete színösszeállítást. Itt két erőteljes felkiáltás olvasható: " Szüntessük meg a kiváltságokat!". Vörössel pedig 1989 őszének leghíresebb kelet-német jelmondata" Mi vagyunk a nép"!

Jobbra, egészen "profi" betűkkel kivitelezve egy klasszikus követelés olvasható: "Új választásokat (egy) új útért!"

A követelés ugyanaz: "Szabad választásokat" Itt, kivételesen alá is írták, mely szervezetek nevében tüntetnek: "Új Fórum" és "SDP" (Ez utóbbi talán a Szociáldemokrata Pártra utal, bár ennek hivatalos neve: SPD.

Egy kifejező és egyértelmű követelés, ami pár héttel később valóra vált: "Múzeumba a Fallal!"

Ez a pár (talán házaspár?) a mi Petőfinkhez hasonlóan a demokrácia alapkövét fogalmazta meg: "Sajtószabadságot!"

Akadtak, akik úgy döntöttek, hogy nem "cifrázzák" transzparensüket: csupa nagybetűvel és három felkiáltójellel: "Szabadságot!!!"

A végére pedig egy kifejezetten kórhoz kötött, érdekes transzparens, amikor éppen egy demokráciát követelő tömegben jelenik meg a "sarló-kalapács-ötágú csillag" jelkép: "Gorbi, Gorbi. Segíts rajtunk!"

1989-ben az a furcsa helyzet állt elő, amikor a Szovjetunió vezetője kifejezetten reformpárti volt - miközben több kelet-európai kommunista országot még minden változást ellenző, "őskonzervatív" vezetők uraltak.

A történelem ezekben a hónapokban "nagy sebességbe kapcsolt":

1989. október 7-én ugyan még katonai parádéval ünnepelték meg az NDK 40. születésnapját,

de november 9-én már "ledőlt" a fal - hatalmas eufóriát váltva ki Németország- és Európa-szerte.

Aztán nem egészen egy évvel később maga az NDK meg is szűnt és 1990. október 3-án létrejött az egyesült Németország.

A Városligetben már a XIX. században is működtek szórakoztató létesítmények - különböző színvonalon és minőségben (Vurstli - Angolpark)

A II. világháború utáni kommunista időszak itt is államosítást és változásokat hozott. 1950-ben a két, külön létesítményt egyesítették és Vidámpark néven összevonták. (Az ideológiai alapú változtatásokat szatírikusan mutatta be az 1969-es "A tanú" című legendás film).

Az állami vállalat vezetősége úgy gondolhatta, hogy "jó bornak is kell a cégér", ezért az 1950 utáni évtizedekben többször is készült olyan plakát, mely erre a helyre igyekezett csábítani a szórakozni vágyókat.

A kép és a szöveg is a korai időket, az '50-es évek "osztályharcos" szellemét idézi.

Természetesen mindenki boldog és mosolyog (ami egy vidámparkban talán nem is akkora hamisítás, mint az élet más területein akkortájt). Az egyik gyermek természetesen úttörő (aki piros nyakkendőben megy kikapcsolódni - hogy máshogy tenné?), másikuk pedig talán gyermekvasutas...

A megcélzott közönség továbbra is a "dolgozók". A gyermek továbbra is úttörő és / vagy gyermekvasutas (esetleg ipari tanuló - mert akkor még nekik is volt egyenruhájuk!).

A plakát 1953 körül készülhetett, mert ekkor fejeződött be a korábban különálló Vurstli és Angolpark egyesítése. A boldog tömeg pedig csak özönlik és özönlik a pénztárakhoz.

A kép bírt valamelyes igazságtartalommal, mert az 1956-os esztendőben 2 milliónyian látogatták meg a parkot!

Ugyanaz az üzenet, hasonló - de most kevésbé színes - grafikai kidolgozással. Az 50-es éveknek amúgy is sajátossága volt a mennyiségre törekvés (pl. az iparban): nagyobb = több = jobb!

A grafika változása és a leegyszerűsödött szöveg már a '60-as évekre utal. Itt már nincsenek kiemelve a "dolgozók": a forgó hordóban önfeledten mulatozó társaság már nem képvisel semmilyen kifejezett társadalmi réteget.

Ezekben az évtizedekben valóban tömegek számára nyújtott szórakozási lehetőséget a Vidámpark. A "kádári aranykorban" még megfizethető volt - ezért hétvégéken és ünnepnapokon sok ezren jöttek ki a ligetbe. A vidéki gyerekeknek - mint jelen sorok írója - egy-egy budapesti látogatás egyik legjobban várt "attrakcióját" éppen a Vidámpark jelentette (főleg a dodzsemezés!).

Minden markentinges tudja, hogy nem árt, ha egy üzenet kellően konkrét. Itt végre kiemelnek egy vonzó attrakciót a sok közül. Az erősen elnagyolt képek jelzik, hogy leginkább fiatalok jártak ide szórakozni - köztük szerelmespárok is szívesen...

Most először láthatunk a plakáton igazi, érdemi, hasznos információkat is.

Ez már a későbbi Kádár-kor. Tényszerű közlések. Érdemes megfigyelni, hogy a kép közepén (a legfelsőtől eltekintve) csupa nyugati hatalmak zászlóit láthatjuk: német, olasz, brit, japán és amerikai.

"Az imperializmus elleni küzdelem" a Vidámparkban is véget ért...

A középkori szerb államot az oszmán birodalom a XV. század közepén végleg uralma alá hajtotta.

Több évszázados elnyomás után csak a XIX. században tudott (újra) megalakulni az autonóm szerb fejedelemség - egyelőre csak az Oszmán Birodalmon belül.

Mivel ezen "állam-kezdemény" területein kívül is szép számmal éltek e nép tagjai, így a program adott volt: "Minden szerbet egy államba!"

Ezt a gondolatot fogalmazta meg az állam címere is.

Az 1875-78-as nagy balkáni válság (enne része volt az 1877/78-as orosz-török háború) lehetőséget teremtett a területi gyarapodásra déli irányba. Szerbia 1878-ban elnyerte a függetlenséget is (Romániával és Montenegróval együtt).

 Az 1912/13-mas első Balkán-háború ("mindenki az Oszmán Birodalom ellen") és az 1913-mas, rövid második Balkán-háború ("mindenki Bulgária ellen") újabb terjeszkedést tett lehetővé.

Szerbia 1913-mas valós határait nem könnyű megállapítani. A fenti térképen jól látható a jelentős gyarapodás - közte jelentős terület megszerzése az Adria partján is.

Csakhogy az Adria ezen partvidékén nem szerb, hanem albán emberek éltek, akik (a Szerbiával ellenséges Osztrák-Magyar Monarchia támogatásával) 1913-ban létre is hozták Albániát.

Ha Albániát már valóban létező, ténylegesen megszerveződött államnak tekintjük 1913-ban, akkor a fenti térkép mutatja pontosan a Szerb Királyság határait (benne számtalan nem-szerb nyelvű lakossal (pl. makedónokkal)).

Ez az állam 1915 és 1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alatt állt.

1918 - és az azt követő évek - hozták el a nagy álom megvalósulását. Elvileg a délszláv népek testvéri összefogásaként megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ám mivel a trónra a szerb Karagyorgyevics-dinasztia került és a szerbek adták a kormányt és a hadsereg vezetőit is, így sokan egyre inkább tekintették az államot egyfajta "kiterjesztett" Nagy-Szerbiának.

Az etnikai (elsősorban horvát-szerb) ellentétek "szétfeszítéssel" fenyegették az államot, így Sándor király 1929-ben diktatúrát vezetett be az országot pedig Jugoszláviára keresztelte át. A fent látható közigazgatási beosztás csak igen nagy vonalakban követ bármiféle etnikai elvet...

1941 áprilisában a német hadsereg (némi olasz és magyar közreműködéssel) valódi villámháborúban győzte le a jugoszlávot.

A nagy államot felosztották, elvileg létrehoztak egy kollaboráns Szerb Államot, (melyet meg is szálltak).

Az 1941 és 1945 közti évek gyilkos küzdelmet hoztak a megszállók ellen - és nem kis részben szörnyű etnikai irtóhadjáratokat...

Aztán 1945-ben - Tito kommunista partizánjainak irányítása alatt - újjászületett Jugoszlávia, mely immár tagköztársaságokból állt. Ezek egyike lett Szerbia, mely magában foglalta az igen korlátozott autonómiát kapott Vajdaságot és Koszovót.

Tito 1980-as halála után a rendszer "recsegni-ropogni" kezdett, majd 1991-ben megkezdődött Jugoszlávia szétesése. Némely államok békésen váltak ki (pl. Macedónia és Szlovénia), máshol véres háború dúlt (Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában).

1995 körülre már csak a térképen is látható "Kis-Jugoszlávia" (Szerbia és Montenegró államszövetsége) maradt egyben.

A "dezintegráció" itt nem állt meg. A majdnem kizárólag albánok által lakott Koszovó az évezred végén függetlenségi harcba kezdett. Az albán civilek ellen folyó népirtási próbálkozásokat a NATO 1999-es bombázásai akasztották meg, Koszovó ekkor lényegében elszakadt a szerb fennhatóság alól - majd 2008-ban kikiáltották az állam függetlenségét is (melyet Szerbia nem fogad el). 

Miközben Koszovó a függetlenség felé haladt, addig - békés úton - erre indult Montenegró is. Itt 2006-ban tartották népszavazást, ahol a többség a Szerbiától való elszakadás és a teljesen önálló állami lét mellett döntött (noha a lakosság kb. 1/3-a szerbnek vallja magát, mindkét nép ortodox hitű és nyelvileg is igen közel állnak egymáshoz).

Montenegró 2006-os kiválásával végképp megszűnt az államszövetség ("Kis-Jugoszlávia"), így Szerbia - kénytelen-kelletlen - ismét "magányosan" szerepel a Föld országainak sorában.

1989-et II. János Pál pápa a "csodák esztendejének" nevezte, amikor Kelet-Európa leigázott népei visszakapták szabadságukat és megindulhattak a demokrácia útján.

Kínában már 1978 óta lassú, piacgazdási reformok kezdődtek. 1989-ben - részben Gorbacsov szovjet pártfőtitkár hatására - kínai diákok is megpróbálták a kínai történelem menetét a demokrácia felé fordítani.

Heteken keresztül tüntettek Pekingben a Mennyei Béka terén. Azért, hogy a világ megismerhesse céljaikat több plakátjukat is két nyelven készítették el: kínaiul és angolul.

"Az abszolút hatalom teljesen korrumpál" - üzenték hazájuk, jelentős részben "elaggott" kommunista vezetőinek.

Itt az európai felvilágosodás klasszikus jelszavát olvashatjuk: "Minden hatalom a népé". Mintha Petőfi írta volna...

Érezvén a hatalom ellenállását határozottabb, bátrabb jelszavak is felbukkantak: "Szabadság vagy halál.". Ezt nem kellett senkinek magyarázni...

Még radikálisabb felszólítás: "Adj nekem demokráciát - vagy ölj meg!"

Noha a fenti plakát önmagában is teljesen érthető, de akkor, 1989 kső tavaszán még egy zenei utalást is tartalmazhatott. 1987 júniusában (tehát alig két évvel korábban) jelent meg a kultikus kaliforniai punk-banda, a Dead Kenndys híres, erősen politizáló lemeze, melynek címe "Give Me Convenience or Give Me Death volt.

A kínai kommunista pártvezetők egy darabig talán "tépelődtek", hogy kezeljék a történéseket - aztán június elején döntöttek.

Odaküldték a térre a hadsereg harckocsijait és éjszaka - százakat, talán ezreket meggyilkolva - vérbe fojtották a mozgalmat. Kína azóta sem lett demokrácia...

A két világháború között hatalmas mennyiségben készültek revíziós plakátok. Ez a poszt korábbi válogatásom folytatása.

A téma ugyanaz, vannak gyakran ismétlődő elemek, de így is felfedezhetünk változatosságot és többféle eltérő művészi megvalósítást.

Különösen érdekes, a - revíziós plakátokon viszonylag ritkán felbukkanó - vonat szimbólum.

A derék gőzös robogna szerelvényével a hegyek közt megbúvó faluba (ez talán Erdélyre utal), de a síneket egy szakaszon megrongálták, fékezni kell és megállni.

A kép valós problémákra reflektál, hiszen valóban szakadtak meg évtizedek óta létező vasútvonalak, vasúti kapcsolatok.

A kép többi elemének szimbolikája a "klasszikus": félárbócra engedett zászló és a "Nem, nem, soha" jelmondat.

Egy kifejezetten békés kép - felszólító mondat vagy harag nélkül.

A virágcsokor és a nemzeti lobogó, a felirattal együtt arra utal, hogy noha Magyarország most sokkal kisebb országterületen létezik (ez tudatosan nincs berajzolva!) - de az ezeréves magyar történelem a teljes Kárpát-medencében "zajlott".

Ez a plakát már a revíziós sikerek örömében (tehát 1938/40 körül) készült.

A felhők mögül "kiragyogó" napfény világítja meg a paraszti öltözékű főalakot - aki vélhetően határon túli magyar.

Bár a két bécsi döntés (1938 és 1940) nem hozott fegyveres konfliktusokat, de itt a turulmadár mégis kardot hoz a csőrében. Talán azért akarja átadni a férfinak, hogy az soha többet ne engedjen újabb "trianoni" határmeghúzást?

A korszak azonos: sikeres revízió. A fegyveres alak nem katona, hanem levente (ez a szervezet helyettesítette az 1920-ban megtiltott sorkatonai szolgálatot a fiatal fiúknál).

Az álmából ébredő férfialak öltözete leginkább székely jellegű.

A kitört tábla egyértelmű - de Nagy-Magyarország formájúra megrajzolt, sugarakat árasztó "fényforrás" megtévesztő, hiszen korántsem álltak vissza az 1918-ig létezett államhatárok.

 Ugyanaz a téma - még erőteljesebb képi megvalósítással grafikus felfogásában:

A trianoni béke valóságos sír volt, mely maga alá temette a magyar nemzetet. Most azonban (vélhetően 1940 körül) sikerült a "magyar feltámadás". Ennek örömére a diák már ismét magasra húzhatja a nemzeti lobogót (ezt 1920-tól mindig csak félárbócig vonták fel).

Nagy-Magyarország itt is teljes terjedelmében ragyog. Vegyük észre, hogy a többféle alak talán egyfajta "munkás-paraszt" együttműködésre utal - de nők nincsenek közöttük...

Általában szoktuk tudni, hogy a X. századi magyar harcosok milyen fegyverzetben és harcmodorral küzdöttek.

Most hoztam pár képet azokról a nyugati lovagokról, akikkel - változó sikerrel - küzdöttek.

Ez a kép egy X. századi német harcos felszerelését és harcmodorát mutatja - a leírások és a régészeti leletek alapján.

Erős testű harci ménen vágtat előre (sikerre természetesen nem csak akkor számíthat, ha zárt, fegyelmezett rendben teszi ezt).

Legfőbb fegyvere a jobb kézben tartott, acélhegyű szúrólándzsa, melynek hegyében hatalmas erőhatások összpontosulnak szúráskor.

Testét nagy, fából készült pajzzsal védi.

Közelharc esetére harci balta ("csatabárd") vagy nyergére tűzve.

Az ezredforduló környékén még nem visetek lemezvértet. A testét védő - méregdrága - sodronyinget a kovács apró acélkarikákból fűzte össze.

Alsóruházata vászon, felette pedig bőr óvja testét az acélsodrony alatt.

Lábait kengyelben támasztja meg: ezt a zseniális találmányt a nomádoknak (talán az avaroknak) kösz9nheti Európa. Így tud szilárdan ülni a lovon, így tud erőt adni a szúrásba és a baltacsapásba - és így tudja lovát irányítani, miközben mindkét keze foglalt.

Az ezredfordulós itáliai harcosokat ábrázoló képen még egy fegyverre szeretném felhívni a figyelmet.

A hosszú, egyenes, kétélű kard méltó "ellenfélnek" bizonyult a magyarok szablyájával szemben - ezért fogja majd Géza fejedelem is ilyenekkel felszerelni seregét.

Ilyen, korabeli, "normann típusú" vitézekkel is tallkoztak őseink. Szent István majd fog is ilyen "elit" harcosokat felfogadni szolgálatába.

Sisakja még nem takarja az egész arcot, mint később - de az orrnyerget már védi.. Ha gyalog küzd, akkor hosszú, széles pengéjű, egyenes kardjával osztja a csapásokat (szúrni is tud vele) - és nagy, nehéz, fából készült pajzzsal védi magát.

Csizmája bőr, testét sodronypáncél óvja.

Az itt bemutatott harci felszerelések elképesztően sokba kerültek (különösen a ló és a páncél) - ezért csak kell vagyonnal (értsd: földbirtokkal) rendelkezők tudták megengedni magukkal.