Amikor Géza fejedelem 972-ben a nyugati kereszténységhez való csatlakozás mellett döntött, akkor a katolikus egyházban még az összes kolostor a benedeki Regulát használta.

A következő évtizedekben sorra jöttek létre hazánkban is bencés kolostorok - előbb királyi alapításként, később pedig gazdag főúri nemzetségek is követték e példát. E monostorok gyakran az alapító (illetve utódai) temetkezési helyéül szolgáltak, ahol akár évszázadokig imádkoztak az elhunyt családtagok lelki üdvéért.

Melyek voltak ezek közül a legkorábbiak?

Pannonhalma (hivatalos neve évszázadokig: "Szent Márton hegye") lehetett időben legelső. A hivatalos alapítási dátum 996. Bár Géza fejedelem ekkor még élt, de sejthetjük, hogy a tényleges kezdeményezés már fiától, Szent Istvántól indult.

Azért Szent Márton lett a kolostor védőszentje, mert ő - még a IV. században - a közelben, a római Savariában született.

Sajnos a XI. századi épületekből már nem maradt semmi, ez a kép, a feltételezett középkori állapotokat ábrázolja.

A kolostoregyüttes elnyerte az Unesco-világörökség kitüntető címét. Méltán hazánk egyik ékessége.

Pécsváradot is Szent István alapította. A szóba jöhető évszámok: 1015 és 1038.

A képen látható altemplom XI. századi (vaskos, román kori oszlopkötegekkel) - diákjaimnak mindig meghatottam említem, hogy ezek a falak az egyetlenek hazánkban, melyek még ténylegesen vendégül láthatták első királyunkat!

A Bakony hegység hatalmas erdei közepette (erre utal neve: "Bakonybél") is létrejött egy bencés monostor. Talán itt remetéskedett Szent Gellért 1023-1030 között, mielőtt első királyunk csanádi püspökké nevezte volna ki.

A kolostor alapítására 1030-1038 között kerülhetett sor, még Szent István életében - de innen sajnos egyetlen középkori részlet sem maradt ránk...

1019 után újabb kolostort alapított első szent királyunk - Zalavárott. A képen a régészek által feltárt alaprajzát láthatjuk.

Különlegessége, hogy itt már magyar honfoglalás előtt, a IX. században is állt keresztény templom - az itt élő, frissen megkeresztelkedett, frank uralom alatt álló szláv előkelők (elsősorban Pribina menekült fejedelem) részére.

 A néhány évtizeddel későbbi források még egy István-korabeli remeteségről is tudósítanak, a felvidéki Zoborhegyen. Az itt látható romok ugyan nem XI. századiak, de középkoriak.

 Az első olyan magyarországi monostor, melyet nem Szent István alapított talán a feldebrői lehetett, még a XI. század első harmadában. Az igen előkelő és gazdag Aba nemzetség adományából jött létre - és feltételezések szerint itt temették el harmadik királyunkat, a ménfői csatát elveszítő Aba Sámuelt 1044-ben.

Az 1046-os véres pogánylázadás után a külföldön keresztény hitben nevelkedett I. András lépett trónra, aki 1055-ben megalapította a tihanyi apátságot - talán a Kárpát-medence egyik legszebb pontján...

 A régészet egyre inkább bizonyosnak látja, hogy az uralkodót itt is temették el, miután öccse, I. Béla megölte őt 1060-ban. 

 1061-1067 körül egy (újabb- ezúttal a királyi családdal nem rokon) főúri nemzetség is elérkezettnek látta az időt kolostor alapítására.

A helyszín Zselicszentjakab (Kaposszentjakab), az alapító neve Győr fia Ottó, a felszentelésen pedig jelen volt az éppen uralkodó Salamon király és Géza herceg (a későbbi I. Géza) is.

Valószínűleg igaza lehet krónikáinknak, melyek I. Gézát a leginkább vallásos Árpád-házi uralkodók között tartják számon, mert nem csak a fent említett Somogy vármegyei alapításban vett részt, hanem 1075 körül - már királyként - ő alapította a garamszentbenedeki apátságot.

A képen is látszik, hogy mára fennmaradt temploma később épült, gótikus stílusban.

Erdély benépesítése lassú folyamat volt - talán ezzel is függ össze, hogy az első itteni kolostort - a kolozsmonostorit - "csak" a XI. század második felépen alapították.

Az adatokban sok a bizonytalanság: az alapító lehetett akár I. Béla (1060-1063) is, de talán inkább a fia,  Szent László uralkodása idején (1077-1095) került erre sor.

Úgy tűnik a kolostor régebbi, mint a később ide települt Kolozsvár városa.

Szent László uralkodása idején - 1083-ban - került sor az első magyarországi szentté avatásokra: Szent István, Imre és Gellért oltárra emelésére.

Ekkortájt történhetett, hogy első királyunk jobbját leválasztották a test többi részéről és az ereklye tiszteletére Biharban apátságot alapítottak, melyet Szentjobbnak neveztek el. Romjait régészek tárták fel.

Szent László valóban jeleskedett az egyház támogatásában: 1091-ben ő alapította a somogyvári bencés apátságot, Szent Egyed tiszteletére. A török időkben pótolhatatlanul elpusztult épületegyüttesnek ma a romjait tekinthetjük meg.

Valamikor 1100 körül - vélhetően már Könyves Kálmán uralkodása idején az Alföldön birtokló Bár-Kalán nemzetség is monostor alapítása mellett döntött. A Szernek nevezett "komplexum" hatalmas lehetett - feltárt romjait ma bárki megtekintheti az ópusztaszeri emlékparkban.

Természetesen a XII. században is folytatódott hazánkban a bencés monostorok alapítása. Nemsokára azonban új rendek is érkeztek (pl. ciszterciek, premontreiek) - és velük is "vetélkedniük" kellett az adományozók kegyeiért.

Nemrégi posztomban röbb térkép segtségével mutattam be a lengyel államiság sorsát az újorban - most a különösen zivataros XX. századra térünk át.

Az I. világháborű vége azt a különös kegyelmi pillanatot hozta el a lengyelség számára, hogy valamilyen formában mindhárom nagyhatalom időlegesen visszaszorult, akik felosztották őket a XVIII. század végén.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén megszűnt létezni, Németország elvesztette a világháborút, a bolsevik vezetés alá került Oroszország pedig meggyengült és visszaszorult. 1918 novemberében így a hazafiak léterhozhatták a független Lengyel Köztársaságot.

Az újjászülető állam elnöke Pilsudski tábornok lett.

Az egyik legfőbb kérdést az újjászülető állam határainak meghúzása jelentette.

A nyugati szomszéd - Németország - határait az 1919 júniusi versailles-i béke húzta meg. A németség nagy sérelemként élte meg a "danzingi korridor" léterhozását vagyis azt, hogy Lengyelország keskeny tengerparti kijárathoz jutott, illetve az akkor zömmel németek által lakott Danzig (ma: Gdansk) városa egyik államhoz sem került, hanem népszövetségi igazgatás elá került.

 A lengyelek a megkapottnál nagyobb területeket igényeltek, de Kelet-Poroszországban (1920) és Felső-Sziléziában (1921) is az érintettk zöme Németországra voksolt - Katowice fontos ipervidéke így is a lengyeleké lett.

 Keleten még "zűrösebben" alakult a helyzet. A Népszövetség, lord Curzon vezette bizottság 1919-ben olyan határvonalat javasolt (A és B változtaban), mely nagyjából megfelelt az etnikai határnak.

1920-ban azonban - az oroszországi polgárháború részeként - a vörös csapatok Lengyelországra támadtak, hogy egész Európába elvigyék " világforradalom lángját". A lengyelek azonban visszaverték és legyőzték őket, az 1921-es békében meghűzott határ így Szovjet-Oroszország területveszteségével járt (az önálló ukrán államiságról egyik fél sem akart hallani...).

Az erejét érző fiatal lengyel állam másben sem volt "szvbajos": 1922-ben magukhoz csatolták a frissen újjászületett Litvánia keleti felé (belne Vilniussal!), ezért "csak" Kaunas lehetett a litván főváros.

Az etnikai térképen jól látható, hogy Németországgal majdnem igazságos határt sikerült meghúzni (pl. a "danzingi korridor" is így került Lengyelországhoz.

 Keleten viszont az 1921-es háborús győzelem folyományaként olyan nagy területek kerültek a lengyel államhoz ahol majdnem kizárólagosan fehéroroszok vagy ukránok éltek. (Viszont ezek az emberek ennek köszönhetőek kerülik majd al, hogy 1929 után rájuk is lesújtson a sztálini kollektivizálás és a tömeges éhhalál...).

 1939-ben újra bekövetkezett a lengyelség legnagyobb félelme: a két erős szomszéd általi felosztás.

Az augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum során "érdekszféra-határt" húztak - majd szeptemberben a nácik és a bolsevikok is rátámadtak Lengyelországra.

Szeptember végén - Varsó elestekor - az egy hónappal korábbi egyezményt enyhén módostották: Litvánia Sztáliné lehetett, cserébe a német zönát "kikerektették" a lengyel síkság közepén.

A nácik a legyőzött Lengyelorszéág nyugati földjeti egyszerúen Németországhoz csatolták, az ország közepét pedig egyszuerűen név nélüli "Fökormányzóságként" helyezték a "Nagynémet Birodalom" uralma alá.

Aztán a II. világháború végén újra "fordult a kocka". Sztálin javaslatára Lengyelországot "eltolták" nyugat felé több száz kilométerel.

Keleten a sztálini Szovjetunióhoz csatolták az 1939-ben már a Vörös Hadsereg által egyszer birtokba vett területeket (ez nagyjából megfelelt az 1919-es Curzon-vonslnak is).

Mivel Lengyelország gy jelentős területeken veszett az 1921-1939 közti határaihoz képest, így egyszerúen az "űj" Lengyelországohz csapták Kelet-Poroszország déli felét + egy igen szées zónát nyugaton, az Oderánál húzva meg a német-lengyel határt.

Mivel a frissen megkapott területeken szinte kizárólag németek éltek, így 1945-ben innen nagyon sok millió embert űztek el erőszakkal - ez pedig évtizedekre megterhelte a német-lengyel viszonyt.

A magyarországi takarékszövetkezetek története az 1840-es évekre megy vissza, amikor Fáy András ösztönzésére megalakult az első ilyen hazai pénzintézet Pesten.

Feladatuk kettős volt: a lakosság szertény megtakarításainak összegyűjtése - szerény kamat fizetését vállalva -, illetve ebből a tőkéből kisebb hitelek nyújtása.

A Ii. világháború után berendezkedő kommunista diktatúra itt is a totális központosítás mellett döntött: a takarékszövetkezeteket az 1949-ben magalakult, állami OTP keretébe vonták össze.

 Az új államhatalom sokféleképpen igyekezete ösztönözni a - joggal - meglehetősen bizalmatlan lakosságot, hogy megtakarításait ne otthon, készpénzben, hanem betétkönyvben tartsa.

A plakát szövege a lakosság bizalmatlanságát igyekezett eloszlatni: a törvény azt ígérte, hogy az összegeket titokban kezelik és a hatalom nem fogja rátenni a kezét ezekre a pénzekre...

A képi világot az ideológia diktálta: a három alak a háttérben a három, "a szocializmust építő" társadalmi réteget szimbolizálja: balra fent a munkás, mellette a dolgozó parasztság, lent pedig a (műszaki) értelmiség!

Itt már végre kiírják az OTP nevét. A munkás persze önfeledten mosolyog, a háttérben kohó (mi más is lehetne 1949 után?) és korai lakótelep.

Korábbi posztomban már írtam róla, hogy "békekölcsön" vásárlására is azzal igyekeztek rávenni a lakosságot, hogy - egyfajta korai lottóként - pénznyereményeket sorsoltak ki. Hasonló konstrukciót vezetettek be a takarékbetétkönyvek egyik fajtájának esetében is.

Régi reklámfogás: "mosolygó gyerekkel szinte mindent el lehet adni."

A parasztság - teljes joggal - bizalmatlan volt, az őt elnyomó-kifosztó endszerrel szemben. Ez a plakát kifejezetten nekik készült.

A pénz a házaspár kezében az 1946-ban bevezetett forint akkori legnagyobb címlete a 100 Ft-os, a megvásárolt áhított termék pedig a "világvevő" rádió.

Az 1956-os forradalom leverését követően berendezkedő kádári hatalom egy "visszalépett": újra engedélyezték a helyi Takarékszövetkezetek létrejöttét.

Továbbra is törekedtek a parasztság meggyőzésére: a mosolygó férfi kemény munkával megkeresett pénzét nem a "szalmazsákban" tartja, hanem abban a helyi takarékban, amely elvben a tagok közös, szövetkezeti tulajdona.

A városiak számára évtizedeken keresztül épített lakásokat a kádári hatalom (gondoljunk a lakótelepekre!). A vidékiek ilyen "kegyben" nem részesültek - ők az OTP-től vehettek fel alacsony kamatozású, hosszú lejáratú hitelt építkezésre - persze ha volt számlájuk és rajta már valamennyi spórolt pénz...

Grafikailag érdekes, hogy nem tipikus "Kádár-kockát" rajzolt a művész, hanem talán egyfajta régi paraszt-polgári "kúria" lebegett a szeme előtt.

A művész e plakáton a két vágyott vagyontárgyat ábrázolta: saját, takaros, pirostetős családi ház + önálló közlekedési eszköz a munkába járáshoz. A magánautó-vásárlás tömeges elterjedése előtt ez utóbbi elsősorban a motorkerékpárokat jelentette.

A két világháborű közti magyar külpolitika legfontosabb törekvése a trianoni bében elveszettt területek visszaszerzése volt.

1938-1941 között négy alklommal gyarapodott is újra az ország. A korabeli emberek erről elsősorban az írott sajtóból, valamint a rádióból (és a filmhíradóból) értesültek. A hatóságok ezeken kívól plakátokon is igyekeztek a sikereket a lakosság tudtára adni - a vizualitással is erősítve a rendszer iránti szimpátiát.

Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés visszajuttatta hazánknak a Felvidék - majdnem tisztán magyarok által lakott - déli sávját. A magyar honvédség - Horty Miklős kormányzó személyes részvételével - ünnepélyesen vonult be Kassára.

A plakát három fő képi elemből áll: a Szent Erzsébet székesegyház (itt nyugaszanak 1906 óta II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós hamvai); Szent Mihály arkangyal lángoló karddal és kettős kereszttel, valamint az államcímer.

A Felvidékre történő bevonulásról dokumentumfilm is készült. A plakáton láthatjuk, amint népviseletbe öltözött fiatal lány virággal köszönti a bevonuló huszárokat.

 A harmadik plakát a régi, fővárosi "trianoni" szoborcsoport egyik elemét ábrázolja. Mivel az emberi alakok gyászát elnyomja a címer és a Szent Korona dicsfénye. így valószínűsíthetjük, hogy már az 1938 novemberi öröm hatására készült.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés ivódott be legmélyebben a köztudatba - hiszen ekkor tért vissza a legnagyobb terület (43 ezer km) + Erdély mindig is kiemelt szerepet játszott a magyar közgondolkodásban és a revíziós törekvésekben.

A képi világ nem bonyolult: a háttérben havas hegyek fenyőfákkal, előttük kalotaszegi stílusű templom, fából ácsolt erdei házikó + integető pár székely népviseletben.

Fontos megjegyezni, hogy a döntéssel Észek-Erdély és Székelyföld tért vissza Magyarországhoz - nnem az egész történelmi táj. A "miénk" kifejezés azért is "érdekes", mert a visszakapott terület lakosságának mintegy fele nem magyarul beszélt (román és szász lakosról van szó).

Ez a plakát egészen tájékoztató jellegű: szerepel rajta a dátum, a frissen visszatért vármegyék - a szöveg pedig nemes: Vörösmarty Szózata.

Ez a plakát talán már nem is a visszatérés közvetlen heteiben készült. A kép békés, szinte idilli: havasok és székely szántóvető, aki szűrt visel és két bivallyal dolgozik

Az utolsó revíziós siker az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás volt (ami már harcokkal is járt a jugoszláv hadsereg ellen) A kép felettébb izgalmas: központi alakja parasztembert mintáz (erre utalnak a bal alsó sarok bűzakalászai is) - ez a szántóvető azonban jobbjában pallost tart, baljában pedig pajzzsal védi hitvesét. A Szent Korona dicsfénye itt is feltűnik.

Ugyanaz az üzenet, más megfogalmazásban. Térkép, modern harcos két címerpajzzsal, aranyló búzakalászok (Bácskában vannak a Kárpát-medence legjobb termőtalajai), az idézet pedig most nem Vörösmartytól, hanem Petőfitől származik.

1865-től 1910-ig rendszeersen tartottak Magyarországon parlamenti választásokat - hiszen Ferenc József az 1860-as évekre elfogadta az alkotmányos berendezkedést.

Csak férfiak voksolhattak, magas vagyoni cenzus által korlátozottan (az összenépesség legfeljebb 5-7%-a).

Amit külön ki kell emelnünk a szavazást nyíltan bonyolították le: azaz az állampolgároknak a bizottság előtt hangosan ki kellett mondaniuk, hogy melyik jelöltet támogatják. Ez éretelmszerűen tág teret nyitott a visszaéléseknek (szavazatvásárlás, hatósági nyomásgyakorlás stb.). 

Az itt bemutatott választási eredmények ezért nem csak az egyes vidékok politikai irányultságáról tudósítanak, hanem más összefüggéseket is feltárhatnak.

Tudatosan nem mutatom be a korszak összes voksolását - "tipikusakat" igyekszem közülük kiemelni.

1875-ben a magyar politikatörténet egyik legtartósabb köevetkezményekkel járó átalakulésa zajlott le. A kiegyezés meggyengült kormánypárjat (Deák-párt) egyesült a legerősebb ellenzéki párttal (Balközép párt), így létrejött a hatalmas Szabadelvű Párt - Tisza Kálmán pedig 15 évre (1875-1890) a miniszterelnöki székbe került!.

Látható, hogy a Szabadelvű Párt nyomasztó túlsúlyúváal senki nem kelhetett versenyre.

A Függetlenségi Párt (akik az emigrációban élő Kossuthot "tűzték zászlajukra") az Alföld pár körzetében tudtak a kormánypárt fölé kerekedni.

A konzervatívok leginkább pár arisztokrata személyes, ehyli befolyása miatt jutottak be a parlamentbe.

Noha ekkoriban kb. a magyarorszégi lakosság fele nem magyar anyanyelvű volt, mégis csak néhány nemzetiégi képviselő tudott mandátumot szerezni...

1878-ra kicsit csökkent a komárnypárt nyomasztó túlsúlya. Erdély és a "peremvidékek" persze biztosították a stabil többséget (három évtizeden át!), de jelentősen elöretörtek a konzervatívok - akik most éppen "Egyesült Ellenzék" (korabeli gúnynevükön :"habarék") néven indultak. kezdett megszilárdulni, hogy a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl a függetlenségieké - "átnyúlva" a Dunántúlra is.

1884-re nemzetiségi képviselő már hírmondónak is alig akadt a színte "színmagyarrá" vált magyar parlamentben - ami a politikai elitben azt az érzetet keltette, mintha a magyarokon kívül nem is lenne közéleti tényező az országban...

Új szereplőként viszont feltűnt a színen Istóczy Győző Antiszemuta Pártja. Át természetesen nem törtek, de látható, hogy a Dunántúlon ksiebbségi szorultak a szabadelvű párti képviselők.

1890-ben a kormányzásba belefáradt "generális", Tisza Kálmán lemondott a miniszterelnökségről. A némileg megváltozott helyzetben 1892-ben hívták az urnákhoz újra a nem túl jelentős létszámú választókat.

Látható, hogy a hatalmas, "félkörívben" elhelyezkedő - mondjuk ki nyíltan: a nemzetiségi szavazókra és a nemzetiségi vidékek magyar földbirtokosaira támaszkodó - "zöld tömb" lényegében változatlan maradt!

Megfigyelhetjük azt is, hogy hosszú időn keresztül a kormány gyűjtötte be az összes, vagy majdnem az összes budapesti mandátumot is.

A konzervatívok évtizedes vezetője, Apponyi Albert rendszeresen megváltoztatta pártja nevét - hátha így nagyobb sikereket ér el. Most éppen "felkapaszkodott a nacionalizmus divatos vonatára" és Nemzeti Pártnéven indult csapatával. Továbbra sem törtek át...

A függetlenségiek - azaz "a rendszer ellenzéke" most éppen kettészakadtak: a kiválók Ugrán Gábor vezetésével indultak. Látható, hogy a "hagyományos" 48-asok egyre szilárdabban vették birtokba az Alföld magyarlakta vidékeit, míg Ugronék a Dunántúlon és Székelyföldön jutottak mandátumokhoz.

Nemzetiségi képviselők már nincsenek...

1896 a milleneumi ünnepségsorozat éve volt. A miniszterelnöki tisztségek akkor a különösen erőszakos - ezért "dobokai basa" néven hírhedté váló - Bánffy Dezső viselte. A térkép "visszazöldülését" két tényező okozta elsősorban: a szabadelvű párti kortesek a korábbiaknál erőszakosabb (pl. még több vesztegetéssel járó) fellépése + az, hogy Apponyi Nemzeti Pártja ekkor a Szabaedelvű Párt "csatlakozott részeként" indult.

A függetlenségi tábor sokat vesztettt (100-ról kéb 60 helyre zuhantak vissza), pedig most élükön egy igazi Kossuth állt: az egykori kormányzó-elnök Olaszországból hazatért fia, Kossuth Ferenc.

Új szereplő is feltűnt a politikai mezőben: az egyházpolitikai reformok (pl. polgári házasság) ellenzésére megalakult Katolikus Néppárt. Főleg a Dunántúl, erősen katolikus vidékein értek el sikereket.

Bánffy Dezső 1899-ben megbukott, így Széll Kálmán vette át helyét, kinek jelszavai a róla elnevezett téren is enmrég felírásra kerültek: "jog, törvény, igazság".

Elődjénél kevésbé erőszakos uralma alatt a Függetlenségi és 48-as Párt "visszavette" az Alföld zömét. Javított a Katolikus Néppárt is, Budapesten pedig új szereplőként feltűnt Vázsonyi Vilmos "egyszemélyes" Demokrata Pártja.

1905-ben bekövetkezett az "elképzelhetetlen": 30 év (!!!) után a Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét!

A Függetlenségi és 48-as Párt eredménye szinte döbbenetes pontosággal rajzolja ki a kárpát-medencei magyar nyelvterületet.

Tisza István miniszterelnök 1904/1905-ös lépései a parlamenti obstrukció letörésére hihetelenül széles koalíciót hoztak össze ellene. A függetlenségiek mellé "beszállt" a Katolikus Néppárt (!!!), akik hozták magukkal a Dunántúl katolikus népességét.

A Ffelvidék egykori szabadelvű párti körzetei közül többet a pártból kilépett "disszidensek" hoztak el, akik ifj Andrássy gyula vezetésével nemsokára létrehozták az Alkotmánypártot.

Az eddigi térképeket összegezve tehát azt láthatjuk, hogy a Szabedelvű Párt, azaz az 1867-es kiegyezést támogató magyar úri / földbirtokos elit uralmát, a parlamentben aalaptően a román és szlovák, nemzetiségi vidékekről bejutott (magyar nemzetiségű) képviselők tartották fenn.

A nemzetiségi szavazókat nem vonzotta a függetlenségiek harsány nacionalizmusa + évtizedekig jól működött a kormánypárt, pénzzel és hatalommal jól alátámasztott szavazatvásárló mechanizmusa.

1906-ban zajlott le a magyar történelem gyik legkülönlegesebb választása.

A megszokottal ellentétben ez most nem kormány és ellenzék küzdelméről szólt. A Szaadelvű Párt ugyanis (30 év kormányzás után!!!), feloszlott, így a Függetlenségi Párt érdemi elenfél nélkült tarolt: mandátumaik szinte lefedték a magyar nyelvterületet - is túl is nyúltak rajta (pl. Kárpátalján vagy Észak-Erdélyben).

A régi (tehát 67-es) szabaelvűek egy része az Alkotműnypártba áramlott (akik ekkor koalíciót alkottak a függetlenségiekkel).Ők zsebelték be az egykori szabadelvű párti mandátuomak a Felvidéken.

A Nyugat-Dunántúl és a nyugati Felvidék a Katolikus Néppártra szavazott - akik szintén koalíciós társak voltak ekkor.

Hosszú passzivitásuk után újra bátrabban agitáltak nemzetiségi politikusok, főleg szerbek és románok.

Eljött 1910 - és a térkép "visszakanyarodott" a három évtizedig megszokott irányba.

A régi szabadelvűek zöme visszatért Tisza István táborába, létrehozták a Nemzeti Munkapártot, majd visszaszerezték rlgi mandátumaikat (megint zömmel a nemzetiségi vidékekekn!) és a parlamenti többség élén visszavették a kormányzást!

 A függetlenségiek valódi eredmények helyett csak "látszat-kormányzást" folytattak (mert Ferenc József csak ezt engedélyezte nekik!) - ketté is szakadtak. Csúnyaa nagy vereséget szenvedtek, elsősorban néhány "bebetonozott" alföldi mandátumukat tudták megtartani...

Az I. világháború és a forradalmak miatt a következő parlamenti választást 1920-ban tartották hazánkban.

Ajánlom figyelmetekbe az erről nemrégi írott posztomat!

A XVIII. század nagy részében Lengyelország Európa leghatalmasabb területű állama volt - miután 1569-ben a lengyel és a litván nemesek kimondták a két állam unióját.

A hatalmas területű ország azonban gyengének bizonyult: a nemesi pártok képtelenek voltak stabil, erős kormányzást teremteni, a királynak érdemi haderő sem állt rendelkezésére.

Ezt kihasználva a három szomszédja a Porosz Királyság, Ausztria és a cári Oroszország 1772-ben megállapodtak és egyesült erővel mindhárman jelentős területeket csatoltak magukhoz.

A poroszok (II. Frigyes, a "katonakirály") elfoglalták a Balti-tenger partját (Danzig / Gdansk!) magukhoz csatolva egyesítették Kelet-Poroszországot a Hohenzollern-dinasztia törzsterületeivel (Brandenburggal).

Mária Terézia azt a Galíciát vette birtokba, amit már a középkorban II. András is szeretett volna (akkor még Halics néven).

Az oroszok (Nagy Katalin cárnő) Szmolenszktől nyugatra "tolták ki" területeiket.

 A lengyel nemesség egy része érzékelte a veszélyt, ezért az 1790-es évek elején (részben a felvilágosult eszmék hatására és az éppen zajló francia forradalom példáján is fellelkesülve) reformokkal kísérleteztek a hazájuk megmentésére.

A két legerősebb szomszéd ezt "nem tűrhette", így Poroszország és Oroszország 1793-ban újabb megállapodást kötött. Látható, hogy Oroszország ekkor kebelezett be igazán hatalmas -  elsősorban keleti szláv/ortodox népességű területeket.

 A végső veszélyt érzékelve, nemzeti hősük Tadeusz Kosciuszko (aki korábban George Washington mellett küzdött az USA függetlenségéért) 1794-ben felkelést robbantott ki az orosz terjeszkedéssel szemben. Bár aratott néhány kezdeti diadalt, de zömmel paraszti hadait a túlerő legyűrte.

A legenda szerint ekkor mondta: "Finis Poloniae". Erre "válaszol" a lengyel nemzeti himnusz nem sokkal később született kezdősora: "Nincs még veszve Lengyelország"!

1795-ben megtörtént a harmadik, végső felosztás. Megint hárman működtek együtt: oroszok, poroszok, osztrákok (a két német állam ekkoriban együtt harcolt a francia forradalmi seregek ellen is).

A három had, mintegy Lengyelország szívében "találkozott" és egy nagymúltú államot törölt el a Föld színéről.

Az összesítő térképen jól látható, hogy a leghatalmasabb területek (így a mai Ukrajna hatalmas földjei) is az orosz birodalom kezére jutottak. A poroszok "szépen kikerekítették" birtokaikat, Ausztria pedig a lengyel síkság közepéig jutott...

Nemsokára azonban "fordulat a kocka". Napóleon 1806-ban és 1807-ben sorozatos diadalokat aratott a porosz hadak (sőt az oroszok) felett, így 1807-ben átrajzolta a térképet. Levágta Poroszországról az 1793-ban és 1795-ben szerzett területeket ("Dél-Poroszország. Mazóvia, Új-Kelet-.Poroszprszág") és megalakította belőlük a Varsói Nagyhercegséget.

A pletykák szerint ebben szerepet játszott egy szép lengyel grófnő szerelme is, aki "meggyőzte" Napóleont valamiféle lengyel állam helyreállításának szükségességéről. Meg persze az sem volt utolsó szempont, hogy ezen lengyel katonák aztán a nagy franci ármádiába lettek besorolva.

1809-ben az osztrákok "szokásuk szerint" újra kikaptak Napóleontól, aki büntetésből alaposan megcsonkította a Habsburgok birodalmát. Levágta róluk az 1795-ös "zsákmányt" ("Nyugat-Galícia, Kis-Lengyelország") és ezzel jelentősen megnövelte a nemrég létrehozott Varsói nagyhercegséget.

Ez az állapot sem tartott azonban túl sokáig.

1815-ben, Napóleon bukásakor, a bécsi kongresszuson Poznan ("Posen") vidékét visszacsatolták Poroszországhoz és újra létrehozták a Lengyel Királyságot.

Az 1815-ben született "Kongresszusi Királyság" azonban egy "apró szépséghibával" rendelkezett: I. Sándor orosz cár magát nyilvánította lengyel királlyá, azaz a lengyel állam nem nyerte vissza valós függetlenségét.

Mindezeken felül sok lengyel maradt a Királyság határain kívül és még a középkori fővárost, Krakkót is "szabad várossá" nyilvánították.

Számtalan lengyel politikus sérelmezte az 1815-ös rendezést, így aztán 1830/31-ben és 1863-ban felkelésekkel próbáltak rajta változtatni - sikertelenül. Lengyelország igazi újjászületésére várni kellett a XX. századig.

1953 márciusában meghalt Sztálin. A diktátor még holtában is "gyilkolt": a ravatalhoz érkezők közti tolongásban talán több százan is meghaltak...

Sztálint is bebalzsamozták, mint az államot alapító Lenint és testét ugyanabba a vörös márvány mauzóleumba helyezték el. Ám ez csak 1961-ig tartott, amikor - a XXII. pártkongresszus döntése alapján - kihozták és felirat nélküli sírba temették.

Az 1953 utáni hatalmi harcból - évek alatt - a Donyeck-vidéki munkásból pártfőtitkárrá emelkedett Hruscsov került ki győztesen. Beszédei során nem egyszer ragadták el az indulatok...

1961-ben a semleges Bécsben találkozott a két szuperhatalom vezetője. Itt Hruscsov túl fiatalnak és tapasztalatlannak találta Kennedyt - ezért mert a következő évben nukleáris rakétákat telepíteni Kuba szigetére.

Két generáció, két világ, két kontinens találkozása. Amikor a forradalmárok 1959-es hatalomátvétele után egyre ellenségesebbé vált az USA és Kuba viszonya, a kubaiak - mivel a hidegháború időszakában jártunk - a másik pólussal, a Szovjetunióval szövetkeztek.

Hruscsov örült, mert a "világforradalmat" elvihette az "imperialista" Egyesült Államok közelébe - Castro pedig azért, mert támogatást, fegyvereket és kőolajat kapott. Ahogy akkor mondták: "A forradalom megtanult spanyolul".

Talán a legabszurdabb képek egyike a szovjet történelemben: az egyik szuperhatalom vezetője, aki "ujját atomrakéták kilövőgombján tartja" - éppen a kukoricatermesztést reklámozza egy kolhozban.

Hruscsov nem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy éppen az ideológiai alapon létrehozott kolhoz-rendszer bizonyult képtelennek rá, hogy az ország népességét ellássa élelemmel - ezért minduntalan újabb és újabb "megoldási" ötletekkel állt elő. A kukoricatermesztés megnövelése azt a célt szolgálta volna, hogy több hús jusson a szovjet dolgozók asztalára.

A kiváltságait féltő pártelit 1964-ben megbuktatta Hruscsovot - talán az utolsó olyan kommunista vezetőt, aki még hitt saját rendszerében. A vezetés élére helyezett Brezsnyev élvezte a szuperhatalmi státuszt - itt éppen a vietnámi háború, a Watergate-botrány és a kőolaj-válság által megtépázott USA elnökével, Gerard Ford-dal "jópofizik" 1975-ben, Helsinkiben.

Brezsnyev már nem hitt semmilyen eszmében - "bizánci" stílusú, műveletlen, cinikus hatalomtechnikus volt, aki egyszerűen hatalmat, jólétet és kiváltságos életet akart családjának. Itt éppen az "állami" jachton élvezi az életet - karján "imperialista" Rolex-órával...

A kommunista pátelit élvezeteiben is a régi arisztokrácia mintáit követte - egyik kiváltságuk a vadászat volt. Az egyre öregedő és betegeskedő Brezsnyev ezt is "összkomfortos" formában művelte...

Az egyre mélyebb gazdasági válság felé haladó ország gerantokrata elitje végül 1985-ben egy fiatalnak számító "reformert" helyezett az élre: Gorbacsovot. Ő a Szovjetuniót nem megsemmisíteni, hanem működőképessé tenni akarta  Nem jött össze...

Egy kép, amit mindenki ismer. Egy kép, ami akár a rendszer jelképe is lehetne. 1986 április 26-án robbant fel a csernobili atomerőmű egyik blokkja - de május 1-jén még kivezényelték a közeli Kijev lakóit a megszokott parádéra...

A végére egy újabb elhíresült fotó - ilyen, amikor egy nagyhatalom felismeri korlátait és visszavonul. Ezen az 1989-es képen szovjet csapatok vonulnak ki Afganisztánból.

Két évvel később már maga a Szovjetunió sem létezett...

A dualizmus korában hazánkban vagyoni cenzus határozta meg a választójogot, ezért csak a népesség csekély százaléka voksolhatott.

Az őszirózsás forradalom során született 1918. évi I. néptörvény bevezette az általános (nőkre is kiterjedő!) választójogot. Károlyi Mihály kormánya 1919 áprilisára tűzte ki a választásokat, de a március 21-i kommunista hatalomátvétel miatt ez meghiúsult.

 A Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi Friedrich-kormány 1919 novemberében új választójogi rendeletet adott ki - amely lényegét tekintve jóváhagyta az általános választójogot, sőt azt az igen fontos alapelvet is, melynek értelmében a voksolás nyíltból titkossá vált!

1920 januárjában így megtartották a magyar történelem első, általános választójoggon alapuló, titkos választását.

Amint látható, még a meghúzott "trianoni" határokon belül  fekvő területek egy része is idegen katonai megszállás alatt volt még (Baranya: szerb, Tiszántúl: román) - ugyanakkor a Nyugat-Dunántúl (a későbbi Burgenland) még a magyar kormány fennhatósága alatt állt.

Az ország egyik jelentős politikai ereje, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem indult - tiltakozáképpen a különítményesek fehérterrorja ellen.

A térképen is látható, hogy az ország legerősebb politikai ereje az "Országos Kisgazdapárt" volt. Nagyatádi Szabó István még 1919 körül szervezte meg a Kisgazdapártot, amibe aztán 1919 őszén már középbirtokos elemek is "beáramlottak". Őket támogatta a Dél- és Közép-Dunántúl, a Duna-Tisza-közének zóme, Abaúj és Zemplén is. A fővárosban értelemszerűen nem igazán voltak jelen.

A különféle (jobboldali) csoportokat egyesítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jól szerepelt az erősen katolikus Nyugat-Magyarországon, valamint Heves, Nógrád és Borsod jelentős részén - és persze Budapesten.

A budapesti zsidó polgárság a Nemzeti Demokrata Párt (Vázsonyi Vilmos pártja) mellett tette le a voksát - így ők is bejutottak a két nagy mellett.

Az 1921 áprilisában miniszterelnöké kinevezett Bethlen István 1922 januárjában a Kisgazdapártból megalkotta "Egységes Pártját" - de tartott tőle, hogy ha 1920-hoz hasonlóan, meglehetően demokratikus feltételek mellett tartják meg a következő választásokat, akkor nem biztos, hogy többséget szerez.

A következő "megoldást" választotta: 1922 tavaszán új választójogi rendeletet bocsátott ki, amely jelentős visszalépést jelentett, több tekintetben is. Megszűntetve az általános választójogot, műveltségi cenzust vezetett be (férfiak 4 elemi, nők 6 elemi), ezzel a legszegényebbeket fosztotta meg a voksolás jogától. Ráadásul az ország nagy részén (Budapesten kívül szinte mindenhol) az 1918 előtti nyílt szavazást állította vissza - ami széles lehetőséget teremtett a kormányzati hatalom (az "urak világa") számára a nyomásgyakorlásra.

A térképen látható, hogy a "nyílt szavazás" "meghozta gyümölcseit": a legtöbb falusi választókerületben az Egységes Párt jelöltje nyert el a mandátumot (245 helyből legalább 140-et szerezve kényelmes többséget szerzett).

Bethlen megengedte magának azt a luxust, hogy Budapesten - ahol az emberek továbbra is titkosan voksolhattak - el sem indult (!) az Egységes Párt. Az ország második legerősebb parlamenti ereje a munkásosztály Szociáldemokrata Pártja lett: jól szerepeltek Budapesten, a főváros környékén valamint több bányavidéken is (Dorog, Tatabánya, Salgótarján, Miskolc).

A különféle "keresztény" jelszóval induló csoportok sokfelé szakadtak: némelyek beállnak majd a parlamentben Bethlen kormánya mögött, mások (pl. a legitimisták) szembe fordultak vele.

1926-ra politikai és gazdasági tekintetben is előre haladt a bethleni konszolidáció. A pártszerkezet egyszerűbbé, áttekinthetőbbé vált.

Az Egységes Párt majdnem teljesen "birtokba vette" a vidéki Magyarországot + most már a fővárban is indultak, így jelentősen megnövelték mandátumaik számát.

Több kisebb-nagyobb keresztény-jobboldali csoport egyesüléséből létrejött a kormánytámogató Keresztény Gazdasági és Szociális Párt. Ők - a politikai katolicizmus hagyományához méltón - Nyugat-Magyarországon voltak a legerősebbek. A hozzájuk tartozó Keresztény Községi Párt ("Wolff-párt") a fővárosban is sikeresen szerepelt.

A szociáldemokraták - szemben 1922-vel - egyéni mandátumot már nem, csak listásokat tudtak szerezni.

A különféle liberális erők továbbra is elsősorban a fővárosban remélhettek támogatást és - szemben a későbbi korszakokkal - tudtak egyéni mandátumokat "begyűjteni", helyi szintén "beágyazott" pártonkívüli képviselők is.

Az 1929-ben "megérkező" gazdasági világválság alaposan felforgatja majd a politikai viszonyokat - de ez már a '30-as évek "története".

A hivatalos meghatározás szerint: "a teljes termékenységi arányszám (TFR, total fertility rate) a szülőképes korú (15-49) nőkre számított hipotetikus gyermekszám, amelyet egy nő szülne élete folyamán, ha az adott életévében akkora eséllyel szülne gyereket, mint amekkora eséllyel egy azonos korú nő szült gyereket a vizsgált évben."

Európával már korábban foglalkoztam (és világ összehasonlító demográfiával is) – most jöjjenek Európán kívüli kontinensek.

2024-es világtárkép grafikailag jól, könnyen értelmezhető. Szembetűnő, hogy a világ országainak zöme már a “kék” tartományba került, azaz 2,1-nál alacsonyabb fertilitással a természetes fogyás állapotába.

Úgy tűnik az, hogy a világ népessége továbbra is nő, elsősorban Afrikának köszönhető. A “fekete kontinens” annyira eltérő demográfiai mintát mutat, hogy a bolygó népességében egyre nagyobb és nagyobb az afrikaiak aránya.

Afrika közepén, a Szaharától a dzsungel irányába húzódik egy észak-déli övezet, ahol a nők még jelen pillanatban is átlagosan hat (!!!) vagy annál több gyermeknek adnak életet.

Ide tartozik pl. Niger, Csád. a Közép Afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság (régi nevén: Zaire). Ehhez a zónához “csatlakozik” még nyugat felé a szaharai Mali és Mauritánia, dél felé pedig Angola.

Nagyon sok gyermek születik még “Afrika szarván”, Szomáliában is – ahol évtizedek óta még igazából működő államhatalom sincs.

Igazából cask a kontinens két “sarka” követ eltérő mintákat: az arabok (muzulmánok!!!) által lakott Líbia, Marokkó és Tunázia (itt már nem érik el a 2,1-es határt!!!), délen pedig az iparosodottabb és jelentős európai eredetű népességgel rendelkező Dél-Afrika.

Egy időben Ázsia volt a népességrobbanás “motorja” – de itt már sokszínűbbé vált a kép.

Néhány szegényebb nemzet továbbra is erősen gyarapszik (a női egyenjogúságot hírből sem ismerő) Afganisztán mellett a szintén muzulmán Pakisztán, Irak és Jemen is.

Ezt a mintát követik az egykori Szovjetunió belső-ázsiai 8szintén muzulmán) nemzetei is.

Más – vallásilag egymástól eltérő – nemzeteket már elért a modernizáció: ők épp a stagnálás küszöbén “billegnek”. Ide tartozik pl. a muzulmán (siíta) Irán és a szintén muzulmán Indonézia, a buddhista Nepál, Bhután és Mianmar (régi nevén: Burma), valamint a kommunista politikai rendszerben élő, buddhista és katolikus hitű Vietnám is.

Már átbillent a fogyásba a gazdag, erősen iparosdott Japán, a “világgazdaság motorja”, Kína és a buddhista Thaiföld is.

Egészen extrém az erősen iparosodott Dél-Korea, ahol a női termékenység 1 alá (!!!) esett, ezzel negatív világrekordot állítva be.

A világ legnépesebb országa címét nemrég India átvette Kínától. Itt valóban népességrobbanás zajlott – de mintha ez most éppen megállni látszanék. Érdekes, hogy a kontinensnyi országban milyen komoly regionális különbségek vannak: a legtöbb szövetségi államban 2020-ra már a reprodukciós 2,1 alá esett a termékenység, de az ÉK-i Bihar államban ez még nem következett be (talán a muzulmán lakosság magasabb arányával összefüggésben).

Bevándorlás nélkül már az Egyesült Államok népesség és fogyásnak indult volna. Itt talán még hatalmasabbak a regionális különbségek, mint Indiában.

A legkevesebb gyermek a kifejezetten jómódú ÉK-en születik (pl. Maine-ben és Vermontban) – a legtöbb pdig egy É-D tengely mentén, a hagyományosabb agrár-övezetben, a Nagy Síkság nyugati részén (a két Dakotában és Nebraskában). Utah-ban talán a mormon vallás is hozzájárul, a “szinten maradáshoz”.

Latin-Amerika érdekes történet.Francia-Guyana szinte már Afrikát idézi (3,4!); két szegény, indián lakosságú államban (Bolíviában és Peruban) 2022-ben még 2,4 fölött volt a fertilitás – ezzel szemben az inkább kreol lakosságú Chilében és Uruguay-ban(1,5) már szinte európai szintre zuhant.

A francia történelem bővelkedik felkelésekben, az éppen regnáló hatalom elleni népi megmozdulásokban. 

Párizs városa sokáig megőrizte középkori szerkezetét - így a mindenkori felkelők számára leginkább az nyújtott lehetőséget a reguláris csapatokkal való eredményes küzdelemre, ha eltorlaszolták a szűk utcákat / sikátorokat és ezek mögül vették fel a harcot a túlerővel.

Napóleon kétszeri bukásakor (1814-ben és 1815-ben) a győztesek a Bourbon-dinasztiát helyezték vissza az ország trónjára. Az 1824-ben trónra lépő X. Károly erősen kedvezett az "ultraroyalistáknak", ezért 1830-ban felkelés tört ki ellene - ez lett a "júliusi forradalom".

Ezen az utólag színezett metszeten azt láthatjuk, amint Párizs népe a legkülönfélébb tárgyakat hordja össze, hogy ezekben utcai torlaszt építsen.

Ezen a másik rajzon láthatjuk, hogyan védekeznek a szimbólumként a trikolórt használó civil harcosok a támadó katonasággal szemben.

A felkelés sikerrel járt - X. Károly elmenekült és a család Orléans-i ágából származó Lajos Fülöp lett az ország (utolsó) királya.

 Lajos Fülöp (1830-1848) népszerűsége korántsem volt "töretlen" a főváros lakóinak körében. 1832. júniusában egy kisebb "rebellió" ki is tört ellene - de ezt a hadsereg két nap alatt leverte.

Aztán elközelgett a számunkra oly emlékezetes 1848 - a Népek Tavasza. Februárban Párizs népe először tüntetett a király ellen, majd amikor a hadsereg tüze hallos áldozatokat követelt újra utcai torlaszokat emeltek.

A fenti grafika kicsit túlzónak tűnik - a valódi barikádok nem lehettek ennyire magasak.

A felkelők - akárcsak 1830-ban - néhány nap alatt diadalt arattak: így Lajos Fülöp lett az, aki elmondhatta magáról, hogy barikádok juttatták hatalomra - és barikádok is buktatták meg.

1848. február 25-én kikiáltották a Második Köztársaságot. 

A megszülető köztársaságot szociális feszültségek terhelték, így amikor az összeülő új - konzervatív többségű - Nemzetgyűlés feloszlatta a "nemzeti műhelyeket", az ismét munkanélkülivé lett munkások júniusban újra fellázadtak.

A művészi festmény azt a pillanatot ábrázolja, amikor a magukat vörös zászlóval meghatározó munkások barikádjába betör a náluk sokkal nagyobb erőt képviselő reguláris haderő.

Ezt a felkelést ("éhséglázadást") leverték.

Állítólag az ekkor már emigrációban élő, februárban megbukott Lajos Fülöp király így kommentálta az eseményeket: "Könnyű a köztársaságnak - ők megtehetik, hogy lövetnek a népre."

A technika fejlődése páratlan lehetőségeket hozott: ezen az - utólag színezett - fotón most először láthatjuk a barikádokat (már a júniusi harcok elülte után) a saját szemünkkel.

Látható, hogy az utcai torlaszoknak leginkább az ilyen szűk utcákban volt értelme.

III. Napóleon császársága idején (1852-1870) Hausmann báró prefektus vezetésével alaposan átépítették Párizst. Ekkor alakították ki az első szép, hosszú, egyenes, széles sugárutakat. Egyes legendák szerint éppen azért, hogy egy esetleg, a császár elleni felkelé esetén ezeket már ne lehessen eltorlaszolni. Aztán a történelem mégis máshogy alakult...

Az 1870/71-es porosz-francia háború során a császár már 1870 szeptemberében fogságba esett és megbukott - következett a Harmadik Köztársaság (1870-1940). A poroszok 1870/71 fordulóján ostromolták Párizst - a lakosság pedig, történelmi hagyományait felelevenítve a Nemzetőrséggel védekezett.

1871 márciusában, a köztársasági / konzervatív kormány - az időközben megkötött fegyverszünet okán - el akarta venni a Nemzetőrség ágyúit, mire azok szembefordultak a kormánnyal és átvették a hatalma a főváros felett: ezzel vette kezdetét a Párizsi Kommün ("községtanács") rövid története.

A Nemzetőrök - a francia hagyományokhoz híven - védekezésképpen a Versailles-ben székelő kormány ellen - barikádokat emeltek. Látható, hogy ehhez most már "profi" módon utcaköveket használtak fel.

Vélhetően mérnökök is dolgozhattak a Nemzetőrségben, mert itt igen szabályosan megépített torlaszokat láthatunk: az utcakövek tetejére homokzsákokat rendeztek el.

Az 1871-es felkelők már ágyúkkal is rendelkeztek. A korabeli fotótechnika hosszabb exponálási idővel járt - ezért élesek a szilárd tárgyak és elmosódottak a mozgó emberi alakok.

Ez talán a leginkább közismert fotó a Párizsi Kommünről - elszánt nemzetőrök készülnek a harcra a kormánycsapatok ellen.

Barikád a másik oldalról - jól látható az ágyú számára tüzelési lehetőséget biztosító "lőrés" profi kialakítása is.

A harc nem is váratott sokat magára. 1871. május 21-én a kormánycsapatok megkezdték Párizs ostromát. A térképen - kis piros "pöttyökkel" jelölve - jól látszik, hogy a nemzetőrök milyen sok utca torlaszt építettek.

Eljött a "véres hét" (május 21-28) - amikor a barikádról - barikádra haladó reguláris csapatok visszafoglalták fővárosukat. Ezek vesztették életüket a harcokban...

Az I. világháború során a német csapatok nem jutottak el Párizsig, a II. világháború során pedig (1940-ben) a francai kormány és a lakosság sem védte a várost, mely így harc nélkül került a Wehrmacht kezére,

1944 nyarán azonban megtörtént a normandiai partraszállás, amikor pedig augusztusban az amerikai csapatok Párizs közelébe értek, a francia ellenállók felkelést robbantottak ki.

Felelevenítve a nemzeti hagyományaikat újra utca torlaszokat emeltek a megszálló német csapatok elleni harcra. Ezeknek a barikádoknak azonban már nem kellett komolyabb harcokat kiállniuk, mert a németek végül harc nélkül feladták Párizst - és bevonulhattak a felszabadítók.

1968-ban derült ki, hogy mennyire erősen egy nép kulturális hagyományai. A tüntető diákok is "barikádokat" építettek májusban. Ezek azonban szemmel láthatóan nem igazi harcra készültek - és nem is fogott lőfegyvert egymásra a diákság és a rendőrség, így szerencsére nem is halt erőszakos halált senki Párizsban 1968 májusában.