A XIX. század a magyar történelmi / romantikus festészet virágkora volt. Ekkor alkotta a - talán kevéssé ismert - Kovács Mihály az itt láthtó, meglehetősen mozgalmas, némiképp talán "véres" alkotást. Címe hosszú - de legalább nem rejtályes: "Gara nádor megvédi Mária és Erzsébet királynőket"

A festmény valós, jól behatáolható történelmi eseményt ábrázol. 

A központi alak - jól megvilágított, vilkágos ruhában - Garai MIklós nádor, aki jobbjában szablyát forgat (figyeljük meg, hogy övén még egy fegyver lóg (méghozzá jobb oldalt): talán egy tőr. Testtartása védekező, baljával a hintúra támaszkodik.

A hintóban két nőt láthatunk: a hozzánk közelebb eső Kotromanics Erzsébet, Nagy Lajos király özvegye, aki ölelésével védi a támadóktól lányát, I. Máriát, Magyarország első női uralkodóját.

Figyeljük meg azt az alakot, aki a hintó jobb első kereke alatt kúszik át - és éppen arra készül, hogy egy zsineggel körülhurkolja és elrántsa Garai Miklós lábát.

A véres eseménysor röviden összefoglalható. 1382-ben, Nagy Lajos váratlan halálakor, övegye Erzsébet és Garai nádor összefogtak, a gyermek Máriát királlyá koronáztatták, de valójában évekig ők ketten vezették hazánkat.

1385-ben délvidéki magyar urak (elsősorban a Horváti család) ezt megelégelve Nápolyból elhozták az Anjou család (egyik) utolsó férfi tagját és decembernben királlyá koronáztatták II.(Kis) Károlyt.

A hatalmukat vesztett Garai és Erzsébet azonban visszavágtak és 1386 februárjában Forgács Balázs pohárnokmesterrel Budán meggyilkoltatták a királyt.

A Horvátiak erre természetesen fellázadtak, mire Garai, Forgács és a királynők végeztes hibát követtek el: komoly sereg nélkül, csekély kísérettel indultak el a délvidékre, talán "lecsendesíteni."

A festményen ábrázolt esemény pontos dátumát is ismerjük: 1386. július 25-én, a Gara vára meleltti erdőben a Horvátiak csapatai rajtaütöttek a kicsiny csapaton és a lefestett módon le is győzték őket.

Garait (vagyis Magyarország nádorát!) valamint Forgácsot még ott helyben lefejezték - fejüket pedig - mintegy a bosszú beteljesülésének bizonyítékaként - eküldték Nápolyba, II. Károly özvegyének...

Síremléke természetesen vitéz harcosként és imádságos férfiúként ábrázolja a nagyra törő és véres halált halt nádort...

Bizonyára mindenki sokszor látta már Bem József szobrát a róla elnevezett téren.

Kérdés: vajon ki figyelt rá fel, hogy a hős tábornok jobb keze fel van kötve és közfeje alaposan be is van bugyolálva?

A művész nem ok nélkül alkotta meg így az emlékművet: a lengyel tábornok életének egy különlegesen hősies epizódját örökítette meg.

1849. január 21-én a magyar honvédek először ostromolták meg a császári erők fő bázisát a szászok által lakott Nagyszebent - de kudarcot vallottak.

A vereség után Bem a sereg egy részét Székelyföldre küldte, majd megfogyatkozott erőivel (mindössze 2 ezer honáddel!) a közeli Vízakna településnél rendezkedett be védelemre.

Február 4-én itt megtámadta őket Puchen sokkal nagyobb serege. A védekező harcban honvédeink jól helytálltak, de rohamuk már kudarcott vallott. A bekövetkezett vereség után Bem megmaradt alig 1 500 emberével nyugat felé vonult vissza - mert innen várta a magyarországi segélyhadakat.

Bekövetkezett az négynapos hőseposz, mely a magyar irodalomban is mály nyomokat hagyot. A kicsiny magyar hadnak szász településeken kellett keresztülvágnia magát. Császári csapatok (és román fekelől) igyekeztek elzárni az útját - közben pedig Puchenr főserege "loholt" a nyomában.

Február 5-én Szászsebesre ért és fél óra alatt elfoglalta a fallal védett várost.

Február 6-a a vkisszavonulás egyik legsúlyosabb napja volt: komoly harcokban sikerült Szászvárost elfoglalni. A heves küzdelemben egy császári katona egész Bemig jutott, aki - más fegyvere nem lévén - lovaglóostorával kergette őt el!

Ekkor találta el egy puskagolyó jobb kezének nagyujját. A csonkot a katonorvos ott helyben amputálta - a műtét közben Bem le sem szállt lováról!

Másnap, február 7-én már csak 1 200 főre olvadt, elcsigázott seregét Bem tovább vezette nyugatra, Dévára.

Febuár 8-án megjöttek a magyarország isegélyhadak, Bem visszafordult és másnap, február 9-én megvívta a diadalmas Piski csatát. Ekkor hangzott el tőle életének talán leghíresebb mondata: "Ne fuss honvéd! ha nincs híd, nincs haza!"

(Blogom rendszeres olvasói tudják, hogy a címlapképem pontosan ezt a hősi közdelmet ábrázolja).

A magyar történelem és irodalom különösen egybeesése folyamán az erdélyi harcok ezen szakaszában Bem mellett szolgált egy Petőfi Sándor nevű honvédtisz is....

Bem tudta, hogy február 9-én, a piski hídnál sokan életüket fogják áldozni a hazáért, ezért még 8-án, Déváról futárként Debrecenbe küüldte a költőt - talán azért is, hogy óvja őt. Debrecenbe érve Petőfi az átélt eseményeket vesbe öntötte: "Négy nap dörgött az ágyu / Vízakna s Déva közt , / Ott minden talpalatnyi / Földet vér öntözött."

Az eseménysor megihlette a magyar irodalom másik óriását is: mindenkinek ajánlom elolvasásra Jókai Mór: "A kis szürke ember" című rövid "irkafirkáját".

A magyar paraszti kultúrában a húsfélék tartósításának elsősorban két módja volt a sózás és a füstölés. Azaz: szalonnát (a zsíradékból) valamint sonkát és kolbászt készítettek. Nagyapám még az 1980-as években is azt a kolbászt ette, amit a saját kis kukoricaföldjéről származó "moslékkal" (kukoricadarával) etetett, saját disznói húsából készített - és ő maga füstölte meg.

A modern korban aztán megkezdődött az élelmiszerek "nagyipari" feldolgozása - elsősorban a városi fogyasztók számáa.

Herz Ármin eredetileg hajózási vállalkozó volt - és olasz mesterektől tanulta el a szalámikészítést. A cég alapítását a plakát 1873-ra (vagyis a kiegyezés utáni fellendülés időszakára) teszi.

Károlyfalva Temes megye déli részén feküdt, nagyjából Versec, Alibunár és a híres Deliblát homokpuszta között. A századfordulón majdnem 4 ezer sváb, katolkus lakója volt. A fehértemplomi járásban több más, tipikusan állattenyésztő település is volt - melyek a fellendülő húsipar beszállítói lettek. (A trianoni béke a települést Jugoszláviházo csatolta (igen közel a román-szerb határhoz).

 Az igényen megfestett plakáton láthatjuk magát a hízlaldát, a kövér sertéseket, a szalámirúdon egyensúlyozó helyi gazdálkodót - mellette pedig a jómódú, középosztálybeli vásárlókat.

A számtalan aranyérme arra utal, hogy az 1896-os Milleneumi Kiállításon és az 1900-as Párizsi Kiállításon is arany díjat nyert el a gyár termékei minőségével.

Másik plakát - ugyanaz a hízlalda. A kép főalakja ezúttal nem fréfi, hanem nő. Kiderül, hogy - logikus módon - szalámin kívül másfajta zsíradékkal is fogolkoztak.

Figyeljük meg, hogy mindkét plakát kétnyelvű - magyar és német. ne felejtsük el, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egységes vámteróletet alkotott, ezért Herzék joggal számítottak rá, hogy termékeiket el tudják adni a birodalom mindkét felében! (Ráadásul a XIX. század második felében még mindig jelentős volt városi polgáraink között a németül beszélők aránya).

A z 1880-as években (az alapítás pontos éve több forrásban eltérően szerepel) gyárat alapított a legnagyobbra növő vásárlópiac - azaz Budapest - kiszolgálására.

Telephelyük a Soroksári utat választották a Ferencvárosban, a cég neve pedig idővel "Herz és Fiáról" Herz Ármin Fiaira" változott. (Az épület sajnos ma már nincs meg, 2012-ben lebontották).

Ez a plakát már "eltávolodott" a "hízlalástól" - itt egy (kellően jóltáplállt :)) hentesinas buzdít a vásálásra.

Új idők - változó marketing: ez a palkát immár angolnyelvű (ami egyértelművé teszi a megcélzott piacot!). Sikerült is exportálniuk az Egyesült Államokba és Angliába is - pedig ezen nemzetek is rendelkeztek komoly, saját húsiparral.

A grafika igazolja régi bölcsességet: "A gyerek a legjobb reklámhordozó."...

1922-ben a cég részvénytársasággá alakult. A letisztult, kicsit humorosnak szánt grafika is a két világháború közti korszakra utal. Most először nincs emberalak a plakáton - csak némi utalás.

Budapest olyan hatalmas felvevőőiacot jelentett, hogy természetesen Herzék mellett más gyárak is alakultak.

A főváros másik pari zónájában, Kőbányán működött a "Szalámigyár". A plakát a minőséget hangsúlyozza ("tiszta sertéshús") és őjabb "szereplő" jelenik meg rajta: a szalámit kíanáló pincér.

A végére hagytam ugyanennek a gyérnak hasnló, bár kicsit "vidámabbra" mintázott plakátját.

A háttérben a gyár sziluettje, a fiatal hentes szélesen mosolyog (oldalán hatalmas késsel!) - már csak azt kell eldöntenünk, hogy a malac vajon éppen örül-e valaminek vagy esetleg tudja, hogy mi a "kapcsolat" közte és a finom téliszalámi között?

Nemrég egy posztomban bemutattam a középkori huszita harci szekeret - és annak felhasználását a csatákban.

Nos, már az ókorban is akadtak leleményes mérnökök, aki fantasztikus hadi gépezeteket alkottak meg.

A mára szinte teljesen elfeledett Asszíria valaha a világleginkább rettegett, kegyetlen birodalma volt.

Észak-Mezopotámiából kiindulva, több lépésben uralmuk alá hajtották az akkor ismert Közel-Keletet. Sőt, a VII.században egy időre még Egyiptokmot is birtokba vették.

A nyílt csatákban harci szekereik és lovasságuk juttatta őket diadalra - de vajonhogyn tudtak kőfallal védett városokat elfoglalni?

Az írásos források mellett néhány - domborművön fennmaradt - képi ábrázolás segít a "titok" megfejtésében.

Nos: mérnökeik és munkásaik többfajta, kerekeken gördülő harci szerekezetet is építettek. A fenti képen látható szerkezet első pillantásra tűnhet "tanknak" - de valójában nem "lőtt ki" semmit (puskaporról még hosszú évszázadokig nem tudunk).

A képen látható szerkezetet leginkább "harci kos" néven lehet illetni. Az elején látható fa "döfőrúdra" bronz hegyet rögzítetettek, melya kőfalak hatékony rongálást, eseleg leomlasztását szolgálta.

 A kupolaszerű épület több funkciót is ellátott: ablakaiból íjászok lőttek a védőkre - ha pedig elég közel tolták a falhoz (és a szerekezetet elég magasra építették), akkor az ostromlók be is juthattak a várba.

A jobboldali képen "hagyományos" ostromtornyot láthatunk.

Ezt is kerekeken tolták előre. legalább olyan magasra kellett építeni, mint az ostromlott falak magassága. Ha elé közel jutottak a falhoz, akkor - íjászati "előkészítés" után - a rohamozók át tudtak rohanni oda és közelharcban tudták legyőzni s védőket.

Itt láthatunk egy tipikus asszír ostromot. "Harci kosok" törik a falakat, íjászok lövik a védőket - mindközben pedig létárokon rohamoznak a gyalogosok (az alacsonyabb falszakaszokon).

Az ostromtornyok használata egy évezrednél is hosszabb ideig tartott - még a középkorban is.

A képeken azt láthatjuk, hogy a XII. században  ennek segítségével vették birtokba a portugál lovagok Lisszabont.

Mivel Spanyolország földrajzilag igen könnyen körülhatárolható (hiszen Portugáliával ketten "töltik ki" az ibériai-félszigetet), ezért azt lehetne gondolni, hogy az ország mindig is "ekkora" volt. Valójában a spanyol (és a portugál) állam hosszú területi fejlődés során jött létre - ezt mutatom ost be érdekes térképeken!

Az évszázadokig létező Nyugati Gót Királyság sorsa akkor pecsételődött meg, amikor 711-ben egy Tarik nevű arab vezér csapatai átkeltek a Gibraltári-szoroson (amely róla kapta a nevét ("Tarik sziklája").

Az arabok hamar uralmuk alá hajtották a félszigetet (Cordobát téve fővárosukká) - és csak északon maradtak meg keresztény államocskák.

A 814-es helyzetet ábrázoló térképen ÉNY-on az Asztúriai Királyságot láthatjuk, ÉK-en pedig a Frank Birodalom szervezte meg a "Spanyol Őrgrófság" nevű területi egységét - Barcelona központtal.

Harminc évvel később még mindig hasonló a helyzet. A terület zöme még a kordobai emíreké. Talán azt vélhetjük fő küönbségnek, hogy baszk nép által hegyvidéki tájak ekkor már Asztrúia uralmna alá tartoztak.

A IX. század közepén megkezdődött az egykori frank őrgrófság feldarabolódása kicsi területi egységekké.

Közben a keresztényeknek védekezniük is kellett a folyamatos arab támadásokkal szemben.

Aztán megkezdődött a sapnyol történelem legfontosabb folyamata, a RECONQUISTA, azaz a "visszahódítás".

900-ra ÉNY-on sikereket értek el az asztúriai harcosok, önállósodás felé indult a Kasztíliai Grófság és hasonló tendencia zajlott az Atlanti-óceán partján, Porto központtal is.

A X. században a "másik oldalon"  A korobai emírek névleg is elszakadtak Bagdadtól és önálló kalifátust hoztak létre. Meg-megújuló, folyamatos támadásokat indítottak a keresztény államok ellen.

Északon ekkor már létezett a később jelentős szerepre jutó Navarra.

Az ezredforduló környékén a keresztény harcosok egyre sikeresebben folytaták felszabadító küzdelmüket. Az egykori Asztúria ekkor már Leon néven szerepelt, önálló királyságként.

A térképen ismét feltüntetett Kasztília éppen 1035-ben vált önálló királysággá, amikor III. Sancho egyik fiát "Leon és Kasztília" királyává emelte.

A Földközi-tenger partján egyre inkább elkülönült a (nyelvileg is másfelé fejlődő) Katalónia.

A XI. század végére a reconquista egyre sikeresebben haladt előre.

Leon és Kasztília ekkor (perszonáluniós jelleggel) egy államként működött.

Az évszázadok során folyamatossá váltak a - nehezen követhető - szétválások és egyesülések a keresztény királyságot között.

Aragónia is 1035-ben vált királysággá. Száz évvel később lovgjai egyre sikeresebben nyomultak előre dél fel.

A XII. század közepén mintha "egynsúlyi állapotot" látnánk.

Az Atlanti-óceán partján az egykor Porto környékén elterülő grófság önállósította magát: 1143-ban Portugália néven önálló királysággá vált, mely 1147-ben új fővárost foglalt el magának: Lisszabont.

A keresztény lovagok vállalkozatk rövidebb és hosszabb támadásokra is - "szépen lassan" tolva előre határaikat.

A keresztény államok nagyon jól tudták, hogy konrántsem egységes "arab világgal" állnak szemben. A hosszú ideig uralkodó Almoravida-dinasztiával  szemben riiválisok érkeztek Észak-Afrikából: az Almohádok. A frissen érkezők győztek és szép lassan át is vették a korábbi dinasztia területeit.

1195-re az Almohádok vették birtokukba a még muszlim uralom alatt álló területek nagy részét.

A keresztények ekkor éppen több, egyméssal is rivalizáló államban éltek. Portugália és Kasztília tudték legsikeresebben növelni területeiket délre irányuló hódítással. Navarrát a többiek már elzárták ennek lehetőségétől.

1212-ben vívták a reconquista legfontosabb csatáját: mélyen bent délen, Las Navas del Tolosánál a keresztályek arattak hatalmas diadalt.

A vereség olyan szinten megrendítette az Almohádok hatalmát, hogy államuk darabjaira hullott szét.

Ez persze újabb keresztény sikereket eredményezett: előbb magát Cordobát, nemsokára később pedig már Sevillát is elfoglalták.

Mindeközben bekövetkezett Kasztília és Leon végső egyesülése is.

A XV. századra "letisztult" a helyzet. Portugália elére végső határait, a félsziget nagy részét Kasztília királyai uralták, a Földközi-tenger partján pedig virágzott a gazdag Aragónia.

 1479 történelmi dátum: Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával 8egyelőre perszonálunióban) egyesült a két legnagyobb állam. Megszületett Spanyolország.

Délen már csak egy kis muzulmán királyság létezett: Granada.

 1492-ben itt is kereszt került a félhold helyére - reconquista lényegében véget ért, egy Kolumbusz Kristóf nevű genovai tengerész pedig végre pénzt kapott a királyi pártól, hogy az Óveán másik partján vegyen birtokba új földeket....

Ahogy korábbi posztomban írtam, a konstanzi zsinaton 1415-ben, eretnekség vádjával kivégezték Husz Jánost.

A cseh társadalom jelentős rétegeiben ez nagy felháborodását váltott ki, ezért 1419-ben Prágában felkelést robbantottak ki.

Nemsokára meghalt IV. Vencel cseh király, az ország trónját pedig testvére Luxemburgi Zsigmond magyar és német király örökölte. Mivel ő elnökölt a nemrég véget ért konstanzi zsinaton (ráadásul ő adott menlevelet Husznak) ezért személyét különösen gyűlölték a csehek.

A husziták (akik természetesen több, egymással is rivalizáló csoportot alkottak) elsősorban gyalogosként harcoltak. A képen egy viszonlyag jól felszerelt katonát láthatunk, aki páncélinggel és nagy fapajzzsal védi magát, fő fegyvre pedig a számszeríj.

A nála szegényebbek (főleg a táboriták) az egyszerűbb szúró / vágófegyverek mellett olyan eszközöket is felhasználtak, mint pl. a parittya (ami nem volt más, mint egyszerű bőrszíj, ami követ juttat célba).

A XV. század Európája már ismerte a lőport (a kínai taalálmány arab kereskedők közvetítésével jutott el kontinensükre). A husziták is vetettek harcba egyszeerűbb lőfegyvereket: különféle űrméretű ágyukat. A kisebbeket hívgatjuk "kézi ágyúnak" is.

A husziták alapvető katonai "dilemmája" mégiscsak az volt, hogy gyalogosaikkal kellett sikereket elérniük a rájuk támadó német (és magyar) páncélos / lovas hadakkal szemben.

A megoldás a harci szekér lett. Jól megvasalt, kifejezetten erős anyagokból összeállított "fegyver). melynek egyik oldalát palánkkal erősítették meg.

Ezen a képen láthatjuk, hogyan állt fel a jól képzett huszita harcosok védelme: a szekérre rögzített palánk mögül tüzelő lőfegyveresek + közelharcot vívó, pajzzsal védekező (és esetleg rohamozók).

 Itt láthatjuk, hogy történhetett egy összecsapás a rohamozó ("hidegfegyveres") kovasok és a tűzvegyveres / számszeríjász gyalogosok között. A zászlón látható kehely tipikus huszita jelkép volt.

Itt olyan ábrázolást láthatunk, ahol a (szegényebb) harcosok inkább lándzsával vádekeznek - kevesebb tűzfegyverrel kiegészítve.

Már a középkori kódexfestők is felfigyeltek rá, hogy a harci szekerek hatékony felhasználása természetesen az volt, amikor körben állították fel őket és így szekérvárat alkottak, mely hatékony védelmet jelentett bármely irányból érkező támadásokkal szemben.

A husziták olyan hatékonyan használták a harci szekerekből összeállított szekérvárat, hogy másfél évtizeden keresztül tudtak dacolni Zsigmond lovagi seregével.

Ebben a seregben harcolt egy Hunyadi János nevű fiatal lovag is, aki nem restellett az ellenféltől tanulni - és az 1440-es években siekersen használta a sekérvárat a hódító oszmán seregekkel vívott harcai során!

1989 a kelet-európai rendszerváltások éve volt.

Az 1945-ben négy megszállási zónájára osztott Németország szovjet övezetéből 1949-ben alakult meg a "Német Demokratikus Köztársaság" nevű csatlós-állam.

1961-ig több, mint 2,5 millióan (!!!) menekültek innen nyugatra a jobb és szabad élet rteményében - de aztán felépült a berlini fal...

1989 őszén még a hihetetlenül szilárdnak tetsző kelet-német diktatúra is "inogni" kezdett és sorra következtek az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések: Lipcsében, Kelet-Berlinben és más nagyvárosokban is.

Az ezeken készült fotókból készítettem most válogatást.

 "A "romos" Lipcse városa követeli, hogy minden építőmunkás térjen azonnal vissza!" - Ez a transzparens egyértelműen a nyugatra menekültek remélt hazatérésére utal - vagyis azt a reményt fejezi ki, hogy a diktatúrát remélhetőleg nemsokára felváltó demokrácia majd hazacsábítja a nyugatra menekült lipcseieket.

A jobbra látható, rímbe szedett transzparens tematikája is hasonló: "Tegnap még Bajorországban (azaz Nyugaton) söröztünk - de ma már itt vagyunk a tüntetésen!"

Ezek a feliratok természetesen a német egység reményére is utalnak.

 A három kedves tüntető hölgy a következő transzparens előtt fotózkodik: "Nyitott országért (benne) szabad emberekkel!"

A háttérben egy egyszavas, lényegre törő követelés olvasható: "Egyesülési szabadságot!"

Ezen a szép, színes transzparensen az ország hivatalos nevét értelmezték át. Eredetileg: DDR = Deutsche Demokratische Republik. Itt viszont: "Demonstrálni. Lefokozni. Reformálni."

A modern kor forradalmai gyakran használták a vörös-fekete színösszeállítást. Itt két erőteljes felkiáltás olvasható: " Szüntessük meg a kiváltságokat!". Vörössel pedig 1989 őszének leghíresebb kelet-német jelmondata" Mi vagyunk a nép"!

Jobbra, egészen "profi" betűkkel kivitelezve egy klasszikus követelés olvasható: "Új választásokat (egy) új útért!"

A követelés ugyanaz: "Szabad választásokat" Itt, kivételesen alá is írták, mely szervezetek nevében tüntetnek: "Új Fórum" és "SDP" (Ez utóbbi talán a Szociáldemokrata Pártra utal, bár ennek hivatalos neve: SPD.

Egy kifejező és egyértelmű követelés, ami pár héttel később valóra vált: "Múzeumba a Fallal!"

Ez a pár (talán házaspár?) a mi Petőfinkhez hasonlóan a demokrácia alapkövét fogalmazta meg: "Sajtószabadságot!"

Akadtak, akik úgy döntöttek, hogy nem "cifrázzák" transzparensüket: csupa nagybetűvel és három felkiáltójellel: "Szabadságot!!!"

A végére pedig egy kifejezetten kórhoz kötött, érdekes transzparens, amikor éppen egy demokráciát követelő tömegben jelenik meg a "sarló-kalapács-ötágú csillag" jelkép: "Gorbi, Gorbi. Segíts rajtunk!"

1989-ben az a furcsa helyzet állt elő, amikor a Szovjetunió vezetője kifejezetten reformpárti volt - miközben több kelet-európai kommunista országot még minden változást ellenző, "őskonzervatív" vezetők uraltak.

A történelem ezekben a hónapokban "nagy sebességbe kapcsolt":

1989. október 7-én ugyan még katonai parádéval ünnepelték meg az NDK 40. születésnapját,

de november 9-én már "ledőlt" a fal - hatalmas eufóriát váltva ki Németország- és Európa-szerte.

Aztán nem egészen egy évvel később maga az NDK meg is szűnt és 1990. október 3-án létrejött az egyesült Németország.

Jan Hus a XIX / XV. század fordulóján élt cseh katolikus pap volt. Nagyerejű szónoklatait a prágai Bethlejem-kápolnában tarotta. Elsősprban a papság egy részének életében előforduló erkölcsi problémák és bizonyo egyházi személyek túlzott vagyonosodása háborította fel - de prédikációit áthatotta erőtejes cseh nemzeti érzés is.

 Pap létére néhány kérdésben eltért a katolikus egyház tanításától (pl. azt hirdeette, hogy ha egy pap bűnben van, akkor nem érvényesek az általa kiszolgáltatott szentségek - így a szenmiséje sem).

Prédikációi magasabb egyházi körökben is nagy vihart kavartak, ezért meghívták az éppen ülésező (1414-1418) konstanzi zsinatra. Husz félt a büntetéstől, ezért csak úgy ment elmenni, hogy menlevelet kapott a mi Luxemburgi Zsigmondunktól (aki 1387-től uralkodott Magyarországon, 1410.től már ő volt a német király is, ráadásul öccse volt IV. Vewncek korabeli cseh királynak).

A zsinat Huszt eretneknek nyilvánította, halálra ítélték és kivégezték. A történet nem ért itt véget, mert évekkel később követői hatalmas felkelést robbantottak ki hazájában.

 Az egész eseménysor akkor port kavart, hogy számtalan ábrázolás készült róla már a középkorban - de a későbbi évszázadokban is. Ezekből vélogatok mos.

 Ez a hazafias cseh festmény a XIX. századi historizmus korszakában készült. A jól "beállított" jelenet a nézőt Luther Márton 100 évvvel későbbi fellépésére emlékezteti (1521: wormsi birodalmi gyűlés). nem véletlenül, a protstáns teológusok Huszt be szokták sorolni az "előreformáció" alakjai közé.

Középen Husz áll, fekete papi ruhában. Kéztartásával jelzi, hogy lelkiismerete szavát követve áll ki vélemyée mellett. Vele szemben az őt elítélő püspökök és bíborosok gesztusa kifejezetten elutasító.

A kép hátterében - mintegy bíróként - a trónján ülő uralkodót, Zsigmondot láthatjuk, akire ráfestették a német-római császári hatalmi jelvényeket. (Zsigmond ekkor kb. 50 éves volt). 

A helyszín egy rosszul megvilágított gótikus székesegyház.

Ugyanez a jelenet egy szintén XIX. századi fekete-fehér grafikán.

Husz mintegy a tömeg fölé magasodik;í bíborosok-püspökök-egyháziak itt is mereven elutasítók. Figyeljük meg, hogy Zsigmond itt jobbra, az egyháziaak között ül.

 Egészen különleges a gúnyból és elrettentésként Huszra adott "püspöksüveg" (Husz nem volt püspök!), melyre az ördögöt festették, a cseh pap eretnekké minősítésének jeleként.

Itt egy középkori kódex ábrázolását láthatjuk.

A katonák a papi ruhás Huszt a vesztőhelyre kísérik. fején itt talán még jobban látható az ördögöket ábrázoló gúnyos "püspöksüveg".

Egy már-már "horrorisztikus" jelenet egy másik kódexből - Husz már a máglyán (az elmaradhatatlen gúny-süvegben). Arcán a szenvedés, amint hóhérok hordják a fát az ítélet végrehajtásához.

A fegyveres őrség mellett egy papot is láthatunk baloldalt.

A legenda szerint egy buzgó néni még plusszban a kupacra rá is hordott némi rőzsét, hogy a műglya jobban égjen, mire állítólag ezek voltak Husz utolsó szavai: "Szent együgyűség."

Itt már lobognak a lángok - viszint a süvegről a miniátor valamiért lehagyta az ördögöket.

Figyeljük meg a jobb felső sarokban a katona kezében a kék-fehér zászlót a bajor "tartományi" színekkel: Konstant Dél-Németországban található.

Még egy középkori kódex-kép, az előzőeknél kevésbé "realista" stílusban. Itt a lángok már szinte elnyeilk a kivégzettet, a polgárok -leginkább rémülten - csak messziről merik nézni

Feltűnik viszont a város sziluettje. A festő tisztában volt vele, hogy Konstanz a Bodeni-tó partján fekszik.

Korábbi posztomban már bemutattam, hogy reklámozták a  fővárosi strandokat a két világháború között.

A Ii. világháború utáni kommunista diktatúra is reklámozta a fürdést - igaz. némileg eltérő szellemben, más hangsúlyokkal (és megváltozott képi világgal).

Ne feledjük:a korszak kulcsszavai a "munka" és a "dolgozók" voltak (még a korábban bemutatott Vidámparkos plakátokon is!).

Érdekes grafikai megoldás: a kép bal oldalán (kicsit szomorú színekben) a gyár - jobbra pedig (immár "kiszínesedve") a strand. A gyermek képe természetesen a vidámság és öröm oldalára került :).

Érdemes megfigyelni, hogy - szemben a két világháború közöttel - most nem egyik vagy másik strandot reklámozták, hanem egyszerre többet.

1949-ben alapították meg a "Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Községi Vállalatot", amibe betagolták a korábban magánvállalkozásként üzemelő, de most államosított fürdőket is!

Azért - szocializmus ide vagy oda - persze az '50-es években is felismerték, hogy egy kis "anyagi ösztönzés" soha nem árt, ezért vezettek be jegyár-csökkentést és bérletes fürdési lehetőséget!

Csak "ízlelgessük": belépő a Palatinusra: 4 Ft :).

Itt sokkal kevesebb konkérumot láthatunk. Sehol egy fürdőnév, semmi kedvezmény, semmi utalás közlekedési elérhetőségekre...

A teljesen általánosító szövegen kívül két dolog árulja még el mely korszakban is járunk. Egyfelől fiatal hölgy modern, kétrészes fürdőruhája - másfelől pedig igen apróval írva kibetűzhető: "Terv Nyomda"...

 A képi megformálás egészen hasonló: csinos, barna, fiatal lány, aki széles mosollyal élvezi a vizet (és a napsütést!).

Azért itt legalább hosszú felsorolást olvashatunk az államosított, egyetlen vállalattá összevont fővárosi strandokról,

Egy kapcsolódó plakát - ami mégis más, mint a többi, mert nem is pontosan ugyanazt reklámozza.

Manapság természetes, hogy mindenki saját lakásának fürdőszobájában végzi a tisztálkodást. Csakhogy nem is olyan régen, még számtalan lakásban nem volt fürdőszoba - az emberek legfeljebb lavórban tudtak mosakodni.

A megoldást akkortájt a közösségi fürdők jelentették, ahol a fürdés persze örömöt jelentett (a mosoly minden plakát kötelező eleme!), de nem strandmedencében, hanem kádban vagy zuhanyban. Esetleg szaunához haasonló gőzben - kiegészítve finom iszap-pakolással :).

Magyarország az 1868-as népiskolai törvény - Eötvös József életének talán legfontosabb alkotása - rendelte el a tankötelezettséget 6-12 éves kor között (bár már Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa is erősen ajánlotta az iskolába járást).

Az adatokból úgy tűnik, hogy az Eötvös-féle törvényt még évtizedekig nem tartották be itthon teljes egészében, mert még sokáig éltek hazánkban írástudatlan emberek.

A fenti - nagyon érdekes - térkép azt mutatja, hogy a törvény megszületése után majdnem negyed évszázaddal is hatalmas "fehér foltok" akadtak a Kárpát-medencében. Számításba kell ugyan venni, hogy nyilván nagyon sokan éltek még akkor olyanok, akik 1868-ban már betöltötték 12 életévüket (tehát nem estek a törvény hatálya alá), de így is szembeszökők a területi különbségek.

Mivel függhetnek ezek össze?

 Egyfelől megfigyelhetünk nagyon erőteljes nyugat-keleti "tengelyt": a legtöbb dunántúli megyében már legalább a lakosság 2/3-a ismerte a betűvetést, addig keleten, egy nagyon széles sávban (elsősorban Kárpátalján, valamint Észak- és Közép-Erdélyben) még a lakosság 1%5-e sem!!!

A legérdekesebb következtetésekre mindig az teremt lehetőséget, amikor két (vagy több) térképet egymás mellé helyezünk. Itt a lakosság anyanyelvi megoszlását láthatjuk.

Elsőnek feltűnik, hogy Sopron és Moson megyékben szinte a teljes lakosság már olvasó volt - úgy tűnik ez részben a helyi német polgárságnak és polgáriasult parasztságnak volt köszönhető.

Hasonló összefüggést vehetünk észre az ország másik sarkában is: Erdély leginkább "olvasó" megyéje Brassó volt - szász polgáraival és gazdag parasztjaival.

A szlovákságon belül az északnyugati régiókban sajátították el legkevesebben a betűvetést: Trencsénben és Árvában.

Az adatokból úgy látszik, hogy hatalmas volt a szakadék a hazai németség és a románság írás-olvasás tudása között - a magyarságon belül jelentősek voltak a tájegységi különbségek.

Az erdélyi (és általában kelet-magyarországi) románság számára nem épült még ki az oktatási rendszer - és vélhetően a hegyi pásztorok sem érezték annyira fontosnak, hogy gyermekeik ezt a készséget elsajátítsák. Hasonlót látunk másik hegyvidéki pásztorkodó népünknél, a ruszinságnál is.

Az adatok még pontosabb értelmezéséhez jobb, ha megnézzük hazánk dualizmuskori vallási térképét is.

Jól látható, hogy a mosoniak és soproniak nem csak egyszerűen zömmel német ajkúak (de részben azért magyar anyanyelvűek) voltak, hanem főleg katolikusok (jelentős soproni evangélikus polgársággal).

 Erdély legiskolázottabb népe a szászok voltak - akik a XVI. század közepén testületileg tértek át az evangélikus hitre.

Az Alföldön Hajdú megyében ismerték legtöbben a betűvetést: ők a szabad paraszti múlttal rendelkező, öntudatos reformátusok lehettek - nem kis részben a jeles kulturális központ, Debrecen polgárai.

Békés megyében is a Biblia-olvasást ösztönző, lutheránus (részben felvidéki szlovák gyökerű) hívek javították az arányt.

Ez a századfordulós fotón sok-sok szegény falusi gyermeket láthatunk - akiket gyakran egy tanító próbált meg betűvetésre okítani. gyakran úgy, hogy osztályonkénti bontásra sem volt lehetősége...

Ezt a fotót már a világháború idején, 1915-ben készítették az ország egyik hegyvidéki táján. Magányosan álló falusi iskolát láthatunk rajta.

Ha a másik "végletet" nézzük, akkor azt vehetjük észre, hogy a legkevésbé iskolázott megyék (pl. Hunyad, Kolozs, Szolnok-Doboka, Máramaros) elsősorban a keleti keresztény kultúrkör területére esnek. Úgy tűnik az ortodox és a görög-katolikus papság sokkal kisebb figyelmet fordított híveik iskoláztatására, mint a nyugati keresztény kultúrkörben élők.

De azért soha ne feledjük, hogy a korabeli magyar központi és vármegyei magyar hatóságok érdeklődésének fő homlokterében sem a nagy szegénységben élő román és ruszin parasztok oktatása állt...