Az 1948 tájától kiépülő magyarországi kommunista diktatúra – melynek 1956-ig tartó időszakát szoktuk Rákosi-rendszernek hívni – különösen erősen sújtotta az agrárnépességet.
A rendszer végső célja parasztságnak a földtől / magántulajdontól való megfosztása volt – azaz a kollektivizálás. Másfelől kitüntetetten törekedtek a nehézipar fejlesztésére, ehhez pedig a tőkét, a munkásság élelmezésére szolgáló mezőgazdasági termékeket erőszakkal vonták el a parasztoktól – akik egyelőre zömmel még saját földjüket művelték.
Erre szolgált a beszolgáltatás / begyűjtés – amikor az állam nevetségesen alacsony összegért – lényegében ingyen – vette el a parasztok által megtermelt javakat. Mégpedig nem arányosan (azaz mintegy adóként), hanem fejenként előírva a beadandó mennyiséget. Olyan magasan állapították meg ezeket a számokat, hogy sok családtól a teljes termésüket elvették. Aki nem teljesítette beadási kötelezettségét, azt bűnözőként kezelték. Sokan kerültek bíróság elé “közellátási bűncselekmény” címén.
A rendszer sajátosságából fakadt, hogy a nyers kényszeren kívül propagandával is igyekeztek rávenni a parasztságot a terményei beadására. Erre szolgáltak a plakátok – ezekből nyújtok most át egy válogatást. (Megfigyelhető közös jellemzőjük: rajtuk mindenki mosolyog és jókedvű.)
A kép összekapcsolja a beadást az ipar fejlesztésével – az indok pedig: “a béke védelme”. Ezzel az ürüggyel Sztálin a 3. világháborúra készült – mégpedig erőltetett hadseregfejlesztéssel…
A fenti plakát konkrétan jelzi a béke ellenségeit: az öntudatos paraszt „gonosz” amerikai katonákon tapos. A felszólítás egyértelmű: ne is vigye haza termését az érte dolgozó szántó-vető: egyből adja az államnak.
Az előzővel összecsengő mondanivaló – de itt már némi biztatás is akad: „a felesleget viheted a piacra”. Ha marad…
A következő plakátok konkrét termények gyors beadására buzdítanak. A kukoricát régen nem géppel aratták, hanem kézzel törték. (Személyes észrevétel: gyermekként én is törtem kukoricát a ’80-as években nagyapám 1 hold földecskéjén).
Továbbra is a sebesség a lényeg – és itt is a piac a kecsegtető ösztönző.
Itt már nincs ösztönzés csak kemény felszólítás – ráadásul igen szűkre szabott határidőkkel.
Ez nem színes plakát, hanem vélhetően egyszerű „szórólap”-szerűség, amit vélhetően úgy osztogattak a parasztoknak. Feltűnik az 1989-ig használt szó a kelet-európai kommunista országokra: „béketábor”.
Új termék: a tej. Nem elég a kötelezőt beadni: „illett” túlteljesíteni. Biztosan a valóságban is így örült neki a tehéntartó gazdasszony…
Ez a plakát 1953 környékén készülhetett, mert Nagy Imre kormánya csökkentette a parasztságra nehezedő terheket. Pozitív ösztönzés: „gondolj a gyermekekre!”.
Itt már alapos, részletes előírást olvashatunk arról, milyen is legyen a beadott baromfi. A széles mosoly garantált…
Újabb termék: tojás. Itt kivételesen nem szerepel ember a képen: maga a kakas szólítja fel a tyúkokat a beadásra. Nem éppen klasszikus népmese…
Mivel ösztönözzük a mosolygó dolgozót: ötéves terv + kicsivel több pénz! Persze felmerül a kérdés, hogy a tojás beadásától vajon hogyan lesz a falu élete „boldogabb”?
Kombinált ösztönző rendszer: sertés + kukorica. Kivételesen nem festmény, hanem fénykép szerepel a plakáton.
A bor sem maradhatott ki az állam által igényelt javakból. A határidő itt is sürgető lehetett.
Nem csak a kész bort kellett ám beadni, hanem magát a szőlőt és a mustot is! A pontosság vonatkozhat időre és mennyiségre is….
Újabb plakát emberek nélkül – csak a termékre koncentrál!
Újabb termék: napraforgó. A kommunista vezetők megtalálták az ösztönzés „igazi módját”: kedvezményes szappan! Elvárás: a kötelezően elvárt mennyiségén felül – esetlegesen – megmaradó termények is az állam kezébe jussanak…
A végére egy „gyöngyszem”. Ez nem plakát, hanem oklevél: egyfajta „mezőgazdasági sztahanovistáé”, aki túlteljesítette a tervet.
Kérdés: nem történt-e valami trükk az elszámolásnál. Az aljas húzás: Ha X Y tudott ennyit beadni, akkor rá hivatkozva a többiek kötelezettségét is fel lehet emelni jövőre…
