Sokan tudják, hogy hosszú ideig kelta törzsek éltek a mai Anglia területén - és az is közismert, hogy a rómaiak is évszázadokig uralták e földet. Népét romanizálták és kereszténnyé tették.

Ám az angol nyelv a germán nyelvcsalád tagja - tehát nem származhat a keltáktól - és a rómaiktól sem. Mi történt a Brit-szigeten a korai középkornak nevezett forráshiányos - de igen érdekes időszakban?

Valamikor az V. század elején kivonták az utolsó római légiókat is Britanniából - mert szükség volt rájuk a Birodalom végóráiban.

Részben ezt is kihasználva, a népvándorlásnak nevezett hatalmas vándormozgalom keretében germán törzsek szálltak hajóra és telepedtek át - részben vagy egészben - a vonzó szigetre.

Elsősorban három népcsoportról van szó: jütökről (ők a névadói a mai Dániát alkotó Jütland-félszigetnek), angolokról és a szászok kisebbik részéről (a legtöbb szász a kontinensen maradt).

A fokozatos betelepedés bizonyosan véres konfliktusokkal is járt - ez tükröződhet vissza a sokkal később lejegyzett Artúr-király mondakörben is.

A keleti irányból érkező (ekkor még pogány!) germánok fokozatosan szorították nyugat felé a keresztény briteket (azaz keltákat).

A jütök a Temze torkolatától délre telepedtek meg, a szászok tőlük délre és nyugatra, a - legnagyobb létszámú - angolok pedig a Temzétől északra és keletre.

A fenti két térk összevetése jól mutatja, hogy a VI. század folyamán erőteljesen zajlott a germánok nyugatra nyomulása - és a kelták visszaszorulása. A keltáké egyre inkább csak Wales, Cornwall (dél-nyugat) és észak-nyugat maradt.

Közban 596 körül - egyenesen Rómából - megkezdődött az angolszászok keresztény hitre térítése is.

Itt láthatjuk, hogy 600 körül már korai "törzsi" államok is szerveződni kezdtek a szigeten.

A jütök létrehozták Kentet - az itteni Canterbury-ben indult a keresztény misszió - ezért lett a mai napig Anglia egyházi központja.

A szászok - égtájak szerint - három részre tagolódtak: déliekre, keletiekre és a nyugatiakra (ők voltak a legtöbben).

Az angolok vették birokba "Kelet-Angliát", valamint a Merciának és Northumbriának nevezett tágasabb vidékeket.

Ez a - több évszázadot felölelő - térkép jól mutatja, hogy mozgott nyugat felé a germán betelepülés - a kelták rovására. 700-ra - Cornwall kivételével - övék lett az egész mai Anglia.

800 körül már egészen "megszilárdult" keresztény királyságokat látunk.

Kent (jütök) maradt a legkisebb; a két kisebb szász állam (Sussex és Essex) mellett egy nagyobb is szerveződött: Wessex (egyre terjeszkedve Cornwall irányába).

Az angoloké volt Kelet-Anglia, Northumbria (maga is több, kisebb törzsi területből kovácsolódott össze) és Mercia.

A korszak legjelentősebb uralkodója Offa volt, aki - kihasználva saját állama, Mercia központi helyzetét és erejét, elismertette hatalmát a négy kisebb állammal is. Csak Wessex és Northumbria tudott dacolni vele.

Leghíresebb műve a Wales határán építette, a kelta betörésektől védő fal volt. Saját pénzt is bcsátott ki.

Aztán a IX. században nagyot fordult a világ. Skandináviából megérkeztek a vad tengeri rablók. Az első viking támadást - 793-ban - épp az ÉK-i angol sziget, Lindisfarne jámbor bencés szerzetesei jegyezték fel.

A vikingek egyre véresebben nyomultak előre dél és nyugat felé - az egykori dicső Mercia lehanyatlott.

A sikeres ellenállás Nagy Alfréd wessexi király (871-899) nevéhez fűződik, aki várak építésével is védte a megmaradt angolszász területeket.

A IX/X. század fordulóján - hozzávetőleg a magyar honfoglalással egy időben - is véres harcokat vívtak a korábban érkezett germán harcosok (már keresztény) utódai a még pogány északi germánokkal.

910 körül stabilizálódott a helyzet: egy "átlós" vonal mentén lényegében "elfelezték" a szigetet. Az ÉKi- részeket hívták "Danelaw"-nak, mert itt a viking törvények érvényesültek - és ide szép számmal települtek is be dán lakosok.

Nyugat és dél Wessex királyainak - Nagy Alfréd utódainak - a kezén maradt.

 A X. és a XI. században dán és angol királyok is uralkodtak a szigeten.

A korszak egyszerre haladt az egységesülés irányába - eltűnt a külön "dán" és angol terület -; ugyanakkor az a fajta "feudális" szisztéma jött létre, ahol egy vagy több grófság (területi egység) egy-egy nagyobb úr uralma alá tartozott.

Aztán 1066-ban jött a francia anyanyelvű Hódító Vilmos normann herceg - és a híres hastingsi csatával az egész királyság urává tette magát lovagjai élén...

Korábbi posztomban már igyekeztem végig vezetni Olvasóimat a francia történelem utóbbi két évszázadának barikádharcain.

Az utca torlasz - különösen középkori eredetű, szúk utcákból álló városokban - máshol is a felkelők gyakori eszköze volt a rájuk támadó, általában reguláris csapatokkal szemben.

Ezen események ábrázolásaiból szeretnék párat "felvillantani" - a teljesség igénye nélkül.

Az európai forradalmi hullámok gyakran indultak ki Párizsból, 1848/49-ben azonban a feszültség Itáliában hamarabb érte el a robbanáspontot.

Palermóban már januárban fellázadt a nép a Nápolyból őket elnyomó Bourbon-dinasztia ellen. Kikiáltották ugyan Szicília függetlenségét, de 1849-ben elbuktak a nápolyi csapatokkal szemben.

A februári párizsi forradalom - időlegesen - sikeresebbnek bizonyult. Lajos Fülöp király menekülésre kényszerült és kikiáltották a Köztársaságot (másodszor a francia történelemben).

A fenti rajz nyilván hevenyészett és méreteiben nem pontos, de így is jól mutatja, hogy a barikádokat spontán építették - és tényleg bármit felhasználtak hozzá, amit erre alkalmasnak véltek...

Az olasz nemzettudat szempontjából Ausztria (amely 1815-ben birtokba vette Lombardiát és Velencét) elnyomó hatalomnak bizonyult. Velük szemben március közepén tört ki felkelés: "Milánó öt napja" során ki is űzték a városból a megszálló csapatokat. Az osztrákok aztán visszatértek - és Lombardia még egy évtizedig Ferenc Józsa tartománya maradt...

Minél szűkebb egy sikátor - annyél könnyebb volt eltorlaszolni...

Nem ok nélkül kapta az 1848/49-es forradalmi hullám a Népek Tavasza elnevezést - a Német Szövetség államaiban is igazából márciusban ragadtak fegyvert a hazafias és alkotmányos törekvések hívei.

Az itt látható küzdelem a híres berlini Alexanderplatzon zajlott. A barikádra kitűzött zászló jól mutatja, hogy a felkelők célja nem csak alkotmányos rendszer bevezetése volt, hanem a német egység megvalósítása is. Az alkotmányosság terén sikeresebbnek bizonyultak, de a Német Császárság csak két évtizeddel később született meg.

Bécs népe különösen aktívan "politizált" 1848-ban. Márciusban sikerült elérniük Metternich kancellár menesztését, de májusban már újra barikádok emelkedek, hogy a Habsburg-dinasztiát újra engedményekre szorítsák. A hazafiás felkelők legelszántabb csapata a - főleg diákokból álló - Akadémiai Légió volt.

Ők is a német egység zászlaját tűzték ki.

A harmadik bécsi forradalom (október 6.) után a város irányítása hetekre az Akadémiai Légió kezébe került. A reguláris osztrák csapatokkal szemben - a lengyel Bem tábornok vezetésével -barikádokat emelve vették fel a küzdelmet, de október végén elbuktak.

 Az itt látható barikád ugyan nem tűnik méretében pontosnak - de ez már "profibb" - hiszen építéséhez főleg követ használtak.

A Habsburg Birodalom szláv alattvalói Prágában tartottak konfliktust. A radikálisabb diákok júniusban kerültek szembe fegyveresen is a reguláris osztrák csapatokkal. A korabeli ábrázolás a lengyelség szerepét (nemzeti színek) emeli ki, valamint azt, hogy nők is fegyvert ragadtak az utcai torlaszok védelmében.

Widisch-Gratz tábornok csapatai öt nap alatt győztek - utána indultak ugyanők Bécs ellen...

1849-re a legtöbb európai uralkodó - elsősorban az arisztokrácia, az államapparátusok, a hadseregek és a melléjük társuló nagypolgárság segítségével - már visszaszerezte pozícióját.

Néhány bátor radikális / liberális próbálkozott utóvédharcokkal. Ezek egyike volt a drezdai felkelés 1849 májusában - melynek leverésében a szász király igénybe vette a porosz csapatok segítségét is...

Nyilván már senkit nem lep meg, hogy a felkelők nem szász tartományi színek, hanem a német egység fekete-vörös-arany lobogója alatt küzdöttek...

A mi magyar 1848/49-es szabadságharcunk sem szűkölködött hősies küzdelmekben, de utcai harcok helyett nálunk inkább a regulárissá szerveződő honvédség vívta önvédelmi harcát - főleg mezei ütközetekben.

Júniusban lehetőségem nyílt 4 napon át hallgatni diákok középszintű történelem érettségi feleleteit.

Idén is elhangzott pár bájos mondat - ezekből válogattam :)

"Szent István kolostort épített a bencés apostoloknak." - Úgy érzem, az "apostol" és a "szerzetes" szavak kicsit összeakadtak...

"Az evangélikusok - Luther Márton tanácsa nyomán - az Újszövetséget "nem annyira" olvassák". - Tekintve, hogy a protestantizmus kiemelt szempontja Isten Igéjének olvasása, azért ez elég meredek mondat...

"A dualizmus korában a mezőgazdaság GÉPIESEDETT" - Elképzelem, amint a parasztok GÉPIES mozdulatokkal kaszáltak...

"Fejlődött a VASBÁNYÁSZAT" - Milyen frankó lehetett, amikor csavarkulcsokat és kalapácsokat bányásztak a föld mélyéből...

"Csökkent a natalitás - ezért nőtt a népességszám" - Tehát kevesebb gyerek született, de mégis többen lettünk. Ha ezt gimnáziumi matektanárom hallotta volna...

"A dualizmus korában újfajta ANTIBIOTIKUMOKAT használtak." - Fleming már Tisza Kálmán munkatársaként tevékenykedett - azát 50 évig titkolta...

"A négyesfogat tagjai: Rákosi, farkas, Révai - és talán Szálasi?" - Szálasi és Rákosi tényleg ültek a Szegedi Csillagbörtönben együtt 1938-40 között, de azért Szálai vörös csillaggal?

 "Fontos, hogy a ppt-nél tudjunk mutogatni az ÜGYESEBBIK kezünkkel." - És mi van akkor, ha valaki az ÜGYETLENEBBIK kezével mutogat a táblánál???

Nagy Imre KOALÍCIÓS per áldozata lett." - KONCEPCIÓT ki sem dolgoztak az egészről...

"Szent István korában nem lehetett húst enni böjtön KÍVÜL" - Szegény középkori magyarok, akkor mikor ettek húst? Se böjtben, se böjtön kívül???

"Szent István a SZENT ISTVÁN BAZILIKÁBAN  temették el." - Abban a bazilikában, melyet 1905-ben szenteltek fel...

"Szent István fia - NAGY IMRE." - Imre - Imre, de nem mindegy melyik....

"Kádár János hátba szúrta Rákosit." - Vagy talán inkább Nagy Imrét?

"Az Alföldön CUKORNÁDAT termesztettek." - Elképzelem, amint 1952-ben machetét ragad Józsi bácsi Kiskunlacházán...

 A tanulság: a diákság fantáziája - különösen vizsgahelyzetben: kimeríthetetlen!

Kárpátalja fogalma alatt a Kárpát-medence észak-keleti részét értjük: hozzávetőleg a Felső-Tiszától a Kárpátok gerincéig (a Vereckei-hágóig) terjedő területet. Ez a táj a 895-ös honfoglalástól 1919/20-ig a mindenkori magyar állam része volt.

A hatalmas erdőségek igen lassan, évszázadok alatt népesültek be, ezért a vármegyerendszer is csak ilyen ütemben érte el őket.

Az itt látható térkép, elsősorban helynévi adatok alapján próbája meg rekonstruálni a Kárpát-medence kora-Árpádkori népességét.

Látható, hogy az hegyvidékek / erdők szinte lakatlanok voltak még, illetve a magyarság elsősorban a síkvidéki részeket népesítette be.

Kárpátaljának a Tiszához közelebbi részein elszórt, ritka szláv népességet tételezhetünk fel, az Alföld peremvidékén a magyarsággal keveredve.

A XII. században feltehetően megindult bizonyos magyar paraszti csoportok áramlása a hegyek felé - újabb szláv-magyar keveredést eredményezve, egyúttal lehetővé téve a vármegyerendszer kiterjesztését.

Évszázadok hosszú során át zajlott keleti szláv nyelvet beszélő, keleti keresztény vallású csoportok bevándorlása a hatalmas erdőségekbe. A "Rusz" szóból eredeztetve őket nevezte hívta a magyarság ruszinoknak vagy ruténeknek, esetleg (a későbbiekben, megkülönböztetendő majd a létrejövő orosz birodalom alattvalóitól) "kisoroszoknak".

 A mohácsi csata utáni három részre szakadáskor Kárpátalja alapvetően a királyi Magyarországnál maradt, de bizonyos (déli) területei az Erdélyi Fejedelemséghez kerültek.

A török kiűzése után kirobbanó Rákóczi-szabadságharc éppen erről a tájról indult (ezért is hívták Esze Tamás korai mozgalmát "tiszaháti felkelésnek". Mivel kezdetben e régió (etnikailag vegyes!) parasztsága ragadott fegyvert a Habsburg-elnyomás ellen, ezért is hívják a ruszinságot "Rákóczi népének".

(A nagy fejedelem telepített is le a Kárpátokból, belsőbb részekre ruszin üvegkészítő mestereket - az ő utódaik élnek most is a Zemplénben pl. Komlóska kedves falujában).

A török kiűzése utáni  XVIII. század hozta a legnagyobb népmozgásokat a Kárpát-medencében.

Az elpusztított alföldi részekre részben a hegyvidék magyarságra költözött "lejjebb" - így a hegyekből szintén földművelére alkalmasabb tájakra költöztek ruszin társaik is.

A török időkben "letarolt" ország vonzotta a betelepülőket, így ÉK-ről (a korabeli lengyel-litván állam területéről) újabb ruszin beköltözők érkeztek.

Láthatjuk, hogy a XVIII. század végére a ruszin parasztság - a magas hegyek kivételével - Kárpátalja fő népcsoportjává vált, sőt a keleti Felvidéket is ők népesítették be. A magyar parasztság a Tiszahát földjeit művelte.

1772-től, amikor Mária Terézia birtokba vette a Galíciát (Dél-Lengyelországot) jelentőssé vált a zsidóság beköltözése - elsősorban Kárpátaljára. Mivel ők - kívül állván a keresztény hiten - nem birtokolhattak földet sokáig semmilyen formában, így egyfajta "illeszkedő társadalmat" hoztak létre: elsősorban kocsmabérlők (pálinkafőzők!) és kereskedők lettek.

 Még a koraújkor évszázadaiban a ruszin papok nagyon bölcs döntést hoztak. Visszatértek Rómához, azaz a katolikus egyház kebelébe - a Szentszék pedig bölcsen megengedte számtalan eddigi szokásuk megtartását. Így lett a ruszin nép teljes egésze (és egy idő sután sok magyar is) görög (rítusú) katolikus.

1918-20 alaposan felforgatta Közép-Európa hatalmi viszonyait. Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés az 1918 őszén megalakult (első) Csehszlovák Köztársaság részév tette Kárpátalját.

Ez a soknemzetiségű csehszlovák állam demokratikus keretek között működött, de hatalmat elsősorban mégis a prágai cseh polgárság tartotta kezében, a magyar és a ruszin elitnek nem sok szava volt.

1938/39-ben - elsősorban az egyre erősödő Német Birodalom "nyomulásának" következtében - Csehszlovákia (több szakaszban) felbomlott.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli sávja, így Kárpátalja magyarok által lakott része (pl. Beregszász, Munkács, Ungvár) is visszatért Magyarországhoz.

Amikor 1939 márciusában Hitler csapatai bevonultak Prágába Csehszlovákia megszűnt létezni. Kárpátaljára ekkor a magyar honvédség vonult be. Az ekkor hazánkhoz visszacsatolt területen ekkor szinte kizárólag ruszin nemzetiségűek éltek.

Mintegy másfél évig (az 1940-es második bécsi döntésig) a fenti térkép mutatta hazánk hivatalos határait.

Aztán 1944 tavaszán minden korábbinál nagyobb szörnyűség szakadt a civil lakosságra. A német megszállókkal együttműködő magyar hatóságok áprilistól gettókba zárták, majd májustól deportálták a zsidónak minősített magyar lakosság jelentős részét. A rémség éppen Kárpátalján kezdődött...

A XX. században különösen gyors változékonyságot mutat a történelem.

Magyarország újra elvesztett egy világháborút, így az 1944. október 11-i (meg nem valósult) és az 1945. január 20-i fegyverszünetekben le kellett mondanunk az országgyarapításokról.

Kárpátalja így elvileg az újra megalakított Csehszlovákiához került volna vissza, de szovjet nyomásra Csehszlovákia még 1944-ben szerződéssel átadta a területet a Szovjetuniónak. A szovjet-orosz birodalom így, a történelem során először került a Kárpátokon belülre, hazánk pedig - Szálin akaratából - közvetlenül határos lett a Szovjetunióval...

Az 1944-ben megérkező szovjet hadsereg persze itt is "szokásos" tevékenységét folytatta: gyűjtőtábort hozott létre és a civil lakosság egy részét keletre hurcolta, munkatáborokba...

Kárpátalja lakói (ruszinok, magyarok és a kisszámú túlélő zsidóság) 1944 és 1991 között a Szovjetunó állampolgárai voltak - ahol az állami élet hivatalos nyelve az orosz volt.

Aztán 1991-ben megszűnt a Szovjetunió, az egykori tagköztársaságok határai államhatárokká váltak, így Kárpátalja a frissen függetlenné vált Ukrán Köztársaság egyik megyéje lett.

Kárpátalja lakóniak zöme ukránul beszél, a magyarok elsősorban a határ menti falvakban és három városban élnek: Beregszászon, Ungváron és Munkácson.

Kárpátalja lakói most mindnyájan a háború végét és a béke beköszöntét várják - én pedig szeretném posztomat egy kedves  - pár éve még érettségiben is szereplő! - viccel zárni:

 "Szabó bácsi, az öreg suszter 1995 körül kopogtat a Menny kapuján. Szent Péter kéri, hogy foglalja össze röviden hosszú földi életútját:

- Én kérem, születtem Ferenc József apostoli király alattvalójaként; iskolába jártam és kitanultam a mesterséget Csehszlovákiában;; megnősültem Horthy Miklós kormányzó országlása alatt Magyarországon; hosszú évekig dolgoztam a Szovjetunióban most pedig ukrán nyugdíjas vagyok!

Szent Péter felkiált: - Nézd Uram, megvan a vándor zsidó!

Szabó bácsi méltatlankodik: - "Én kérem, egész életemben ki sem mozdultam Munkácsról!"

 A fenti blogbejegyzés összefoglalása az alábbi videómban is megtekinthető:

Rendszeres olvasóim tudják, hogy készítettem már válogatást magyar sörplakátokról.

Azóta újabb remekművekre bukkantem a múltból - ezekkel szeretném most a kedves olvasókat "felüdíteni" :)

A svájci származású Haggenmacher Antal Budapest több pontján is üzemeltetett sörgyárat. Ez a plakét a XX. század elejének "boldog békeéveiben" készülhetett - ekkor volt a Haggenmacher művek fénykora is.

A bal felső sarokban elegéns, polgári hölgyeket és urakat látunk egy kellemes kertvendéglőban. Ha figyelmesen megnézzól a képet, akkor kimondhatjuk, hogy a jelenben bizonyosan nem készülhetne ilyen plakát. A "vicces kedvú" festő ugyanis a reklám főalakjaként egy meglehetősen szakadt ruhájú, éppen lopást elkövető, szegény cigányembert ébrézolt..

A Kőbányai Polgári Sörfőzdét is a száuadforduló felívelő éveiben alapították - amkikor Budapest népessége (azaz a potenciális fogyasztók száma) ugrásszerűen növekedett.

A korszak sajátossága volt, hogy az év különböző szakaszaiban különféle "idénysöröket" is gyártotak és dobtak piacra. A plakát üzenete egyértelmű: a vidám farsangi mulatozás elengedhetetelen kelléke az alkohol...

Ez a plakát azt a fajta nyelvi leleményt használja, melyet manapság is láthatunk: a "jó fogás" üzleti kifejezést használja - és valóban egy erős férfikar ragadja meg az üveg nyakát. Ez is a Polgári Sörfőzde reklámja volt.

A Fővárosi Sörfőző Rt-t az I. világháború előtti években alapították, fénykora a két világháború közé esett.

Túl sokat nem tépelődhettek jelen termékük névadását illetően...

Ez a palkát sem készülhetne el manapság, hiszen a kifejezetten elhízott valóban "sörhasú" figura nem felel meg az egészségről alkotott jelenbeli képünknek. Mivel 200 literes hordót ábrázol, ezért feltehető, hogy ezen reklám megcélzottjai részben a budapesti kocsmárosok voltak.

Figyeljük meg, hogy a festő nem törekdett kifejezetten a város pontos ábrázolására, hisz a két híd ugyan jól felismerhető - de a Duna egyik partján mintha éppen a kék tenger hullámozna...

Úgy tűnik, régen a reklámpozóktól nem volt idegen a morbid humor sem. A kép meglehetősen sztereotíp: csíkor rabruha, golyó a lánc végén (a XX. századi magyar börtönükben ilyet biztosan nem használtak), a rabnak pedig igazi "bűnöző feje" van: kopasz és fogatlan.

Az mondjuk nem világos, hogy egy halálraítélten hogyan "segít" a "szenzációs" (!!!) termék, a "gyógytápsör"... Ugyanakkor azért láthatjuk a marketing alapvető szabályát: a kép fő alakja vidám és mosolyog...

 Természetesen nem csak Budapesten főztek ört hazánkban. A pécsi sörgyár 1911 óta viselte a Pannonia nevet.

A plakáton erőteljes testalkatü munkésember mosolyog szélesen - ezért is tehetjük ezt a képet inkább valahová a "30-as évek környékére. A cég választékára is felhívja a figyelmet: főznek barna és világos sört is.

Ez az 1939-ben készült naptár kicsit "nagyképű" Halvány színekben, a kép sarkaira elhelyezve teszi nevezetességként pl. a Székesegyházat (a jobb felső sarokban látható, firssen átadott Kikelet hotel a kor nevezetesség volt, filmet is forgattak itt) - majd mindezeknél fontosabbnak mutatja (a kép közepére helyezi, színesben) a helyi SÖRT...

A II. világháború utáni kommunista diktatúra természetesen a sörgyártásban is államosítást és központosítást hozott. Az "Országos Söripari Vállalat" reklámja nem "cizellál" olyan finomságokkal, mint pl. "dupla maláta", nem ad a termékének márkanevet, nem utal még a gyártás helyére sem - üzenete egyszerű: "igyál sort"...

Amikor Géza fejedelem 972-ben a nyugati kereszténységhez való csatlakozás mellett döntött, akkor a katolikus egyházban még az összes kolostor a benedeki Regulát használta.

A következő évtizedekben sorra jöttek létre hazánkban is bencés kolostorok - előbb királyi alapításként, később pedig gazdag főúri nemzetségek is követték e példát. E monostorok gyakran az alapító (illetve utódai) temetkezési helyéül szolgáltak, ahol akár évszázadokig imádkoztak az elhunyt családtagok lelki üdvéért.

Melyek voltak ezek közül a legkorábbiak?

Pannonhalma (hivatalos neve évszázadokig: "Szent Márton hegye") lehetett időben legelső. A hivatalos alapítási dátum 996. Bár Géza fejedelem ekkor még élt, de sejthetjük, hogy a tényleges kezdeményezés már fiától, Szent Istvántól indult.

Azért Szent Márton lett a kolostor védőszentje, mert ő - még a IV. században - a közelben, a római Savariában született.

Sajnos a XI. századi épületekből már nem maradt semmi, ez a kép, a feltételezett középkori állapotokat ábrázolja.

A kolostoregyüttes elnyerte az Unesco-világörökség kitüntető címét. Méltán hazánk egyik ékessége.

Pécsváradot is Szent István alapította. A szóba jöhető évszámok: 1015 és 1038.

A képen látható altemplom XI. századi (vaskos, román kori oszlopkötegekkel) - diákjaimnak mindig meghatottam említem, hogy ezek a falak az egyetlenek hazánkban, melyek még ténylegesen vendégül láthatták első királyunkat!

A Bakony hegység hatalmas erdei közepette (erre utal neve: "Bakonybél") is létrejött egy bencés monostor. Talán itt remetéskedett Szent Gellért 1023-1030 között, mielőtt első királyunk csanádi püspökké nevezte volna ki.

A kolostor alapítására 1030-1038 között kerülhetett sor, még Szent István életében - de innen sajnos egyetlen középkori részlet sem maradt ránk...

1019 után újabb kolostort alapított első szent királyunk - Zalavárott. A képen a régészek által feltárt alaprajzát láthatjuk.

Különlegessége, hogy itt már magyar honfoglalás előtt, a IX. században is állt keresztény templom - az itt élő, frissen megkeresztelkedett, frank uralom alatt álló szláv előkelők (elsősorban Pribina menekült fejedelem) részére.

 A néhány évtizeddel későbbi források még egy István-korabeli remeteségről is tudósítanak, a felvidéki Zoborhegyen. Az itt látható romok ugyan nem XI. századiak, de középkoriak.

 Az első olyan magyarországi monostor, melyet nem Szent István alapított talán a feldebrői lehetett, még a XI. század első harmadában. Az igen előkelő és gazdag Aba nemzetség adományából jött létre - és feltételezések szerint itt temették el harmadik királyunkat, a ménfői csatát elveszítő Aba Sámuelt 1044-ben.

Az 1046-os véres pogánylázadás után a külföldön keresztény hitben nevelkedett I. András lépett trónra, aki 1055-ben megalapította a tihanyi apátságot - talán a Kárpát-medence egyik legszebb pontján...

 A régészet egyre inkább bizonyosnak látja, hogy az uralkodót itt is temették el, miután öccse, I. Béla megölte őt 1060-ban. 

 1061-1067 körül egy (újabb- ezúttal a királyi családdal nem rokon) főúri nemzetség is elérkezettnek látta az időt kolostor alapítására.

A helyszín Zselicszentjakab (Kaposszentjakab), az alapító neve Győr fia Ottó, a felszentelésen pedig jelen volt az éppen uralkodó Salamon király és Géza herceg (a későbbi I. Géza) is.

Valószínűleg igaza lehet krónikáinknak, melyek I. Gézát a leginkább vallásos Árpád-házi uralkodók között tartják számon, mert nem csak a fent említett Somogy vármegyei alapításban vett részt, hanem 1075 körül - már királyként - ő alapította a garamszentbenedeki apátságot.

A képen is látszik, hogy mára fennmaradt temploma később épült, gótikus stílusban.

Erdély benépesítése lassú folyamat volt - talán ezzel is függ össze, hogy az első itteni kolostort - a kolozsmonostorit - "csak" a XI. század második felépen alapították.

Az adatokban sok a bizonytalanság: az alapító lehetett akár I. Béla (1060-1063) is, de talán inkább a fia,  Szent László uralkodása idején (1077-1095) került erre sor.

Úgy tűnik a kolostor régebbi, mint a később ide települt Kolozsvár városa.

Szent László uralkodása idején - 1083-ban - került sor az első magyarországi szentté avatásokra: Szent István, Imre és Gellért oltárra emelésére.

Ekkortájt történhetett, hogy első királyunk jobbját leválasztották a test többi részéről és az ereklye tiszteletére Biharban apátságot alapítottak, melyet Szentjobbnak neveztek el. Romjait régészek tárták fel.

Szent László valóban jeleskedett az egyház támogatásában: 1091-ben ő alapította a somogyvári bencés apátságot, Szent Egyed tiszteletére. A török időkben pótolhatatlanul elpusztult épületegyüttesnek ma a romjait tekinthetjük meg.

Valamikor 1100 körül - vélhetően már Könyves Kálmán uralkodása idején az Alföldön birtokló Bár-Kalán nemzetség is monostor alapítása mellett döntött. A Szernek nevezett "komplexum" hatalmas lehetett - feltárt romjait ma bárki megtekintheti az ópusztaszeri emlékparkban.

Természetesen a XII. században is folytatódott hazánkban a bencés monostorok alapítása. Nemsokára azonban új rendek is érkeztek (pl. ciszterciek, premontreiek) - és velük is "vetélkedniük" kellett az adományozók kegyeiért.

Nemrégi posztomban röbb térkép segtségével mutattam be a lengyel államiság sorsát az újorban - most a különösen zivataros XX. századra térünk át.

Az I. világháborű vége azt a különös kegyelmi pillanatot hozta el a lengyelség számára, hogy valamilyen formában mindhárom nagyhatalom időlegesen visszaszorult, akik felosztották őket a XVIII. század végén.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén megszűnt létezni, Németország elvesztette a világháborút, a bolsevik vezetés alá került Oroszország pedig meggyengült és visszaszorult. 1918 novemberében így a hazafiak léterhozhatták a független Lengyel Köztársaságot.

Az újjászülető állam elnöke Pilsudski tábornok lett.

Az egyik legfőbb kérdést az újjászülető állam határainak meghúzása jelentette.

A nyugati szomszéd - Németország - határait az 1919 júniusi versailles-i béke húzta meg. A németség nagy sérelemként élte meg a "danzingi korridor" léterhozását vagyis azt, hogy Lengyelország keskeny tengerparti kijárathoz jutott, illetve az akkor zömmel németek által lakott Danzig (ma: Gdansk) városa egyik államhoz sem került, hanem népszövetségi igazgatás elá került.

 A lengyelek a megkapottnál nagyobb területeket igényeltek, de Kelet-Poroszországban (1920) és Felső-Sziléziában (1921) is az érintettk zöme Németországra voksolt - Katowice fontos ipervidéke így is a lengyeleké lett.

 Keleten még "zűrösebben" alakult a helyzet. A Népszövetség, lord Curzon vezette bizottság 1919-ben olyan határvonalat javasolt (A és B változtaban), mely nagyjából megfelelt az etnikai határnak.

1920-ban azonban - az oroszországi polgárháború részeként - a vörös csapatok Lengyelországra támadtak, hogy egész Európába elvigyék " világforradalom lángját". A lengyelek azonban visszaverték és legyőzték őket, az 1921-es békében meghűzott határ így Szovjet-Oroszország területveszteségével járt (az önálló ukrán államiságról egyik fél sem akart hallani...).

Az erejét érző fiatal lengyel állam másben sem volt "szvbajos": 1922-ben magukhoz csatolták a frissen újjászületett Litvánia keleti felé (belne Vilniussal!), ezért "csak" Kaunas lehetett a litván főváros.

Az etnikai térképen jól látható, hogy Németországgal majdnem igazságos határt sikerült meghúzni (pl. a "danzingi korridor" is így került Lengyelországhoz.

 Keleten viszont az 1921-es háborús győzelem folyományaként olyan nagy területek kerültek a lengyel államhoz ahol majdnem kizárólagosan fehéroroszok vagy ukránok éltek. (Viszont ezek az emberek ennek köszönhetőek kerülik majd al, hogy 1929 után rájuk is lesújtson a sztálini kollektivizálás és a tömeges éhhalál...).

 1939-ben újra bekövetkezett a lengyelség legnagyobb félelme: a két erős szomszéd általi felosztás.

Az augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum során "érdekszféra-határt" húztak - majd szeptemberben a nácik és a bolsevikok is rátámadtak Lengyelországra.

Szeptember végén - Varsó elestekor - az egy hónappal korábbi egyezményt enyhén módostották: Litvánia Sztáliné lehetett, cserébe a német zönát "kikerektették" a lengyel síkság közepén.

A nácik a legyőzött Lengyelorszéág nyugati földjeti egyszerúen Németországhoz csatolták, az ország közepét pedig egyszuerűen név nélüli "Fökormányzóságként" helyezték a "Nagynémet Birodalom" uralma alá.

Aztán a II. világháború végén újra "fordult a kocka". Sztálin javaslatára Lengyelországot "eltolták" nyugat felé több száz kilométerel.

Keleten a sztálini Szovjetunióhoz csatolták az 1939-ben már a Vörös Hadsereg által egyszer birtokba vett területeket (ez nagyjából megfelelt az 1919-es Curzon-vonslnak is).

Mivel Lengyelország gy jelentős területeken veszett az 1921-1939 közti határaihoz képest, így egyszerúen az "űj" Lengyelországohz csapták Kelet-Poroszország déli felét + egy igen szées zónát nyugaton, az Oderánál húzva meg a német-lengyel határt.

Mivel a frissen megkapott területeken szinte kizárólag németek éltek, így 1945-ben innen nagyon sok millió embert űztek el erőszakkal - ez pedig évtizedekre megterhelte a német-lengyel viszonyt.

A magyarországi takarékszövetkezetek története az 1840-es évekre megy vissza, amikor Fáy András ösztönzésére megalakult az első ilyen hazai pénzintézet Pesten.

Feladatuk kettős volt: a lakosság szertény megtakarításainak összegyűjtése - szerény kamat fizetését vállalva -, illetve ebből a tőkéből kisebb hitelek nyújtása.

A Ii. világháború után berendezkedő kommunista diktatúra itt is a totális központosítás mellett döntött: a takarékszövetkezeteket az 1949-ben magalakult, állami OTP keretébe vonták össze.

 Az új államhatalom sokféleképpen igyekezete ösztönözni a - joggal - meglehetősen bizalmatlan lakosságot, hogy megtakarításait ne otthon, készpénzben, hanem betétkönyvben tartsa.

A plakát szövege a lakosság bizalmatlanságát igyekezett eloszlatni: a törvény azt ígérte, hogy az összegeket titokban kezelik és a hatalom nem fogja rátenni a kezét ezekre a pénzekre...

A képi világot az ideológia diktálta: a három alak a háttérben a három, "a szocializmust építő" társadalmi réteget szimbolizálja: balra fent a munkás, mellette a dolgozó parasztság, lent pedig a (műszaki) értelmiség!

Itt már végre kiírják az OTP nevét. A munkás persze önfeledten mosolyog, a háttérben kohó (mi más is lehetne 1949 után?) és korai lakótelep.

Korábbi posztomban már írtam róla, hogy "békekölcsön" vásárlására is azzal igyekeztek rávenni a lakosságot, hogy - egyfajta korai lottóként - pénznyereményeket sorsoltak ki. Hasonló konstrukciót vezetettek be a takarékbetétkönyvek egyik fajtájának esetében is.

Régi reklámfogás: "mosolygó gyerekkel szinte mindent el lehet adni."

A parasztság - teljes joggal - bizalmatlan volt, az őt elnyomó-kifosztó endszerrel szemben. Ez a plakát kifejezetten nekik készült.

A pénz a házaspár kezében az 1946-ban bevezetett forint akkori legnagyobb címlete a 100 Ft-os, a megvásárolt áhított termék pedig a "világvevő" rádió.

Az 1956-os forradalom leverését követően berendezkedő kádári hatalom egy "visszalépett": újra engedélyezték a helyi Takarékszövetkezetek létrejöttét.

Továbbra is törekedtek a parasztság meggyőzésére: a mosolygó férfi kemény munkával megkeresett pénzét nem a "szalmazsákban" tartja, hanem abban a helyi takarékban, amely elvben a tagok közös, szövetkezeti tulajdona.

A városiak számára évtizedeken keresztül épített lakásokat a kádári hatalom (gondoljunk a lakótelepekre!). A vidékiek ilyen "kegyben" nem részesültek - ők az OTP-től vehettek fel alacsony kamatozású, hosszú lejáratú hitelt építkezésre - persze ha volt számlájuk és rajta már valamennyi spórolt pénz...

Grafikailag érdekes, hogy nem tipikus "Kádár-kockát" rajzolt a művész, hanem talán egyfajta régi paraszt-polgári "kúria" lebegett a szeme előtt.

A művész e plakáton a két vágyott vagyontárgyat ábrázolta: saját, takaros, pirostetős családi ház + önálló közlekedési eszköz a munkába járáshoz. A magánautó-vásárlás tömeges elterjedése előtt ez utóbbi elsősorban a motorkerékpárokat jelentette.

A két világháborű közti magyar külpolitika legfontosabb törekvése a trianoni bében elveszettt területek visszaszerzése volt.

1938-1941 között négy alklommal gyarapodott is újra az ország. A korabeli emberek erről elsősorban az írott sajtóból, valamint a rádióból (és a filmhíradóból) értesültek. A hatóságok ezeken kívól plakátokon is igyekeztek a sikereket a lakosság tudtára adni - a vizualitással is erősítve a rendszer iránti szimpátiát.

Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés visszajuttatta hazánknak a Felvidék - majdnem tisztán magyarok által lakott - déli sávját. A magyar honvédség - Horty Miklős kormányzó személyes részvételével - ünnepélyesen vonult be Kassára.

A plakát három fő képi elemből áll: a Szent Erzsébet székesegyház (itt nyugaszanak 1906 óta II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós hamvai); Szent Mihály arkangyal lángoló karddal és kettős kereszttel, valamint az államcímer.

A Felvidékre történő bevonulásról dokumentumfilm is készült. A plakáton láthatjuk, amint népviseletbe öltözött fiatal lány virággal köszönti a bevonuló huszárokat.

 A harmadik plakát a régi, fővárosi "trianoni" szoborcsoport egyik elemét ábrázolja. Mivel az emberi alakok gyászát elnyomja a címer és a Szent Korona dicsfénye. így valószínűsíthetjük, hogy már az 1938 novemberi öröm hatására készült.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés ivódott be legmélyebben a köztudatba - hiszen ekkor tért vissza a legnagyobb terület (43 ezer km) + Erdély mindig is kiemelt szerepet játszott a magyar közgondolkodásban és a revíziós törekvésekben.

A képi világ nem bonyolult: a háttérben havas hegyek fenyőfákkal, előttük kalotaszegi stílusű templom, fából ácsolt erdei házikó + integető pár székely népviseletben.

Fontos megjegyezni, hogy a döntéssel Észek-Erdély és Székelyföld tért vissza Magyarországhoz - nnem az egész történelmi táj. A "miénk" kifejezés azért is "érdekes", mert a visszakapott terület lakosságának mintegy fele nem magyarul beszélt (román és szász lakosról van szó).

Ez a plakát egészen tájékoztató jellegű: szerepel rajta a dátum, a frissen visszatért vármegyék - a szöveg pedig nemes: Vörösmarty Szózata.

Ez a plakát talán már nem is a visszatérés közvetlen heteiben készült. A kép békés, szinte idilli: havasok és székely szántóvető, aki szűrt visel és két bivallyal dolgozik

Az utolsó revíziós siker az 1941. áprilisi délvidéki bevonulás volt (ami már harcokkal is járt a jugoszláv hadsereg ellen) A kép felettébb izgalmas: központi alakja parasztembert mintáz (erre utalnak a bal alsó sarok bűzakalászai is) - ez a szántóvető azonban jobbjában pallost tart, baljában pedig pajzzsal védi hitvesét. A Szent Korona dicsfénye itt is feltűnik.

Ugyanaz az üzenet, más megfogalmazásban. Térkép, modern harcos két címerpajzzsal, aranyló búzakalászok (Bácskában vannak a Kárpát-medence legjobb termőtalajai), az idézet pedig most nem Vörösmartytól, hanem Petőfitől származik.

1865-től 1910-ig rendszeersen tartottak Magyarországon parlamenti választásokat - hiszen Ferenc József az 1860-as évekre elfogadta az alkotmányos berendezkedést.

Csak férfiak voksolhattak, magas vagyoni cenzus által korlátozottan (az összenépesség legfeljebb 5-7%-a).

Amit külön ki kell emelnünk a szavazást nyíltan bonyolították le: azaz az állampolgároknak a bizottság előtt hangosan ki kellett mondaniuk, hogy melyik jelöltet támogatják. Ez éretelmszerűen tág teret nyitott a visszaéléseknek (szavazatvásárlás, hatósági nyomásgyakorlás stb.). 

Az itt bemutatott választási eredmények ezért nem csak az egyes vidékok politikai irányultságáról tudósítanak, hanem más összefüggéseket is feltárhatnak.

Tudatosan nem mutatom be a korszak összes voksolását - "tipikusakat" igyekszem közülük kiemelni.

1875-ben a magyar politikatörténet egyik legtartósabb köevetkezményekkel járó átalakulésa zajlott le. A kiegyezés meggyengült kormánypárjat (Deák-párt) egyesült a legerősebb ellenzéki párttal (Balközép párt), így létrejött a hatalmas Szabadelvű Párt - Tisza Kálmán pedig 15 évre (1875-1890) a miniszterelnöki székbe került!.

Látható, hogy a Szabadelvű Párt nyomasztó túlsúlyúváal senki nem kelhetett versenyre.

A Függetlenségi Párt (akik az emigrációban élő Kossuthot "tűzték zászlajukra") az Alföld pár körzetében tudtak a kormánypárt fölé kerekedni.

A konzervatívok leginkább pár arisztokrata személyes, ehyli befolyása miatt jutottak be a parlamentbe.

Noha ekkoriban kb. a magyarorszégi lakosság fele nem magyar anyanyelvű volt, mégis csak néhány nemzetiégi képviselő tudott mandátumot szerezni...

1878-ra kicsit csökkent a komárnypárt nyomasztó túlsúlya. Erdély és a "peremvidékek" persze biztosították a stabil többséget (három évtizeden át!), de jelentősen elöretörtek a konzervatívok - akik most éppen "Egyesült Ellenzék" (korabeli gúnynevükön :"habarék") néven indultak. kezdett megszilárdulni, hogy a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl a függetlenségieké - "átnyúlva" a Dunántúlra is.

1884-re nemzetiségi képviselő már hírmondónak is alig akadt a színte "színmagyarrá" vált magyar parlamentben - ami a politikai elitben azt az érzetet keltette, mintha a magyarokon kívül nem is lenne közéleti tényező az országban...

Új szereplőként viszont feltűnt a színen Istóczy Győző Antiszemuta Pártja. Át természetesen nem törtek, de látható, hogy a Dunántúlon ksiebbségi szorultak a szabadelvű párti képviselők.

1890-ben a kormányzásba belefáradt "generális", Tisza Kálmán lemondott a miniszterelnökségről. A némileg megváltozott helyzetben 1892-ben hívták az urnákhoz újra a nem túl jelentős létszámú választókat.

Látható, hogy a hatalmas, "félkörívben" elhelyezkedő - mondjuk ki nyíltan: a nemzetiségi szavazókra és a nemzetiségi vidékek magyar földbirtokosaira támaszkodó - "zöld tömb" lényegében változatlan maradt!

Megfigyelhetjük azt is, hogy hosszú időn keresztül a kormány gyűjtötte be az összes, vagy majdnem az összes budapesti mandátumot is.

A konzervatívok évtizedes vezetője, Apponyi Albert rendszeresen megváltoztatta pártja nevét - hátha így nagyobb sikereket ér el. Most éppen "felkapaszkodott a nacionalizmus divatos vonatára" és Nemzeti Pártnéven indult csapatával. Továbbra sem törtek át...

A függetlenségiek - azaz "a rendszer ellenzéke" most éppen kettészakadtak: a kiválók Ugrán Gábor vezetésével indultak. Látható, hogy a "hagyományos" 48-asok egyre szilárdabban vették birtokba az Alföld magyarlakta vidékeit, míg Ugronék a Dunántúlon és Székelyföldön jutottak mandátumokhoz.

Nemzetiségi képviselők már nincsenek...

1896 a milleneumi ünnepségsorozat éve volt. A miniszterelnöki tisztségek akkor a különösen erőszakos - ezért "dobokai basa" néven hírhedté váló - Bánffy Dezső viselte. A térkép "visszazöldülését" két tényező okozta elsősorban: a szabadelvű párti kortesek a korábbiaknál erőszakosabb (pl. még több vesztegetéssel járó) fellépése + az, hogy Apponyi Nemzeti Pártja ekkor a Szabaedelvű Párt "csatlakozott részeként" indult.

A függetlenségi tábor sokat vesztettt (100-ról kéb 60 helyre zuhantak vissza), pedig most élükön egy igazi Kossuth állt: az egykori kormányzó-elnök Olaszországból hazatért fia, Kossuth Ferenc.

Új szereplő is feltűnt a politikai mezőben: az egyházpolitikai reformok (pl. polgári házasság) ellenzésére megalakult Katolikus Néppárt. Főleg a Dunántúl, erősen katolikus vidékein értek el sikereket.

Bánffy Dezső 1899-ben megbukott, így Széll Kálmán vette át helyét, kinek jelszavai a róla elnevezett téren is enmrég felírásra kerültek: "jog, törvény, igazság".

Elődjénél kevésbé erőszakos uralma alatt a Függetlenségi és 48-as Párt "visszavette" az Alföld zömét. Javított a Katolikus Néppárt is, Budapesten pedig új szereplőként feltűnt Vázsonyi Vilmos "egyszemélyes" Demokrata Pártja.

1905-ben bekövetkezett az "elképzelhetetlen": 30 év (!!!) után a Szabadelvű Párt elveszítette parlamenti többségét!

A Függetlenségi és 48-as Párt eredménye szinte döbbenetes pontosággal rajzolja ki a kárpát-medencei magyar nyelvterületet.

Tisza István miniszterelnök 1904/1905-ös lépései a parlamenti obstrukció letörésére hihetelenül széles koalíciót hoztak össze ellene. A függetlenségiek mellé "beszállt" a Katolikus Néppárt (!!!), akik hozták magukkal a Dunántúl katolikus népességét.

A Ffelvidék egykori szabadelvű párti körzetei közül többet a pártból kilépett "disszidensek" hoztak el, akik ifj Andrássy gyula vezetésével nemsokára létrehozták az Alkotmánypártot.

Az eddigi térképeket összegezve tehát azt láthatjuk, hogy a Szabedelvű Párt, azaz az 1867-es kiegyezést támogató magyar úri / földbirtokos elit uralmát, a parlamentben aalaptően a román és szlovák, nemzetiségi vidékekről bejutott (magyar nemzetiségű) képviselők tartották fenn.

A nemzetiségi szavazókat nem vonzotta a függetlenségiek harsány nacionalizmusa + évtizedekig jól működött a kormánypárt, pénzzel és hatalommal jól alátámasztott szavazatvásárló mechanizmusa.

1906-ban zajlott le a magyar történelem gyik legkülönlegesebb választása.

A megszokottal ellentétben ez most nem kormány és ellenzék küzdelméről szólt. A Szaadelvű Párt ugyanis (30 év kormányzás után!!!), feloszlott, így a Függetlenségi Párt érdemi elenfél nélkült tarolt: mandátumaik szinte lefedték a magyar nyelvterületet - is túl is nyúltak rajta (pl. Kárpátalján vagy Észak-Erdélyben).

A régi (tehát 67-es) szabaelvűek egy része az Alkotműnypártba áramlott (akik ekkor koalíciót alkottak a függetlenségiekkel).Ők zsebelték be az egykori szabadelvű párti mandátuomak a Felvidéken.

A Nyugat-Dunántúl és a nyugati Felvidék a Katolikus Néppártra szavazott - akik szintén koalíciós társak voltak ekkor.

Hosszú passzivitásuk után újra bátrabban agitáltak nemzetiségi politikusok, főleg szerbek és románok.

Eljött 1910 - és a térkép "visszakanyarodott" a három évtizedig megszokott irányba.

A régi szabadelvűek zöme visszatért Tisza István táborába, létrehozták a Nemzeti Munkapártot, majd visszaszerezték rlgi mandátumaikat (megint zömmel a nemzetiségi vidékekekn!) és a parlamenti többség élén visszavették a kormányzást!

 A függetlenségiek valódi eredmények helyett csak "látszat-kormányzást" folytattak (mert Ferenc József csak ezt engedélyezte nekik!) - ketté is szakadtak. Csúnyaa nagy vereséget szenvedtek, elsősorban néhány "bebetonozott" alföldi mandátumukat tudták megtartani...

Az I. világháború és a forradalmak miatt a következő parlamenti választást 1920-ban tartották hazánkban.

Ajánlom figyelmetekbe az erről nemrégi írott posztomat!