Magyarország az 1868-as népiskolai törvény - Eötvös József életének talán legfontosabb alkotása - rendelte el a tankötelezettséget 6-12 éves kor között (bár már Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa is erősen ajánlotta az iskolába járást).

Az adatokból úgy tűnik, hogy az Eötvös-féle törvényt még évtizedekig nem tartották be itthon teljes egészében, mert még sokáig éltek hazánkban írástudatlan emberek.

A fenti - nagyon érdekes - térkép azt mutatja, hogy a törvény megszületése után majdnem negyed évszázaddal is hatalmas "fehér foltok" akadtak a Kárpát-medencében. Számításba kell ugyan venni, hogy nyilván nagyon sokan éltek még akkor olyanok, akik 1868-ban már betöltötték 12 életévüket (tehát nem estek a törvény hatálya alá), de így is szembeszökők a területi különbségek.

Mivel függhetnek ezek össze?

 Egyfelől megfigyelhetünk nagyon erőteljes nyugat-keleti "tengelyt": a legtöbb dunántúli megyében már legalább a lakosság 2/3-a ismerte a betűvetést, addig keleten, egy nagyon széles sávban (elsősorban Kárpátalján, valamint Észak- és Közép-Erdélyben) még a lakosság 1%5-e sem!!!

A legérdekesebb következtetésekre mindig az teremt lehetőséget, amikor két (vagy több) térképet egymás mellé helyezünk. Itt a lakosság anyanyelvi megoszlását láthatjuk.

Elsőnek feltűnik, hogy Sopron és Moson megyékben szinte a teljes lakosság már olvasó volt - úgy tűnik ez részben a helyi német polgárságnak és polgáriasult parasztságnak volt köszönhető.

Hasonló összefüggést vehetünk észre az ország másik sarkában is: Erdély leginkább "olvasó" megyéje Brassó volt - szász polgáraival és gazdag parasztjaival.

A szlovákságon belül az északnyugati régiókban sajátították el legkevesebben a betűvetést: Trencsénben és Árvában.

Az adatokból úgy látszik, hogy hatalmas volt a szakadék a hazai németség és a románság írás-olvasás tudása között - a magyarságon belül jelentősek voltak a tájegységi különbségek.

Az erdélyi (és általában kelet-magyarországi) románság számára nem épült még ki az oktatási rendszer - és vélhetően a hegyi pásztorok sem érezték annyira fontosnak, hogy gyermekeik ezt a készséget elsajátítsák. Hasonlót látunk másik hegyvidéki pásztorkodó népünknél, a ruszinságnál is.

Az adatok még pontosabb értelmezéséhez jobb, ha megnézzük hazánk dualizmuskori vallási térképét is.

Jól látható, hogy a mosoniak és soproniak nem csak egyszerűen zömmel német ajkúak (de részben azért magyar anyanyelvűek) voltak, hanem főleg katolikusok (jelentős soproni evangélikus polgársággal).

 Erdély legiskolázottabb népe a szászok voltak - akik a XVI. század közepén testületileg tértek át az evangélikus hitre.

Az Alföldön Hajdú megyében ismerték legtöbben a betűvetést: ők a szabad paraszti múlttal rendelkező, öntudatos reformátusok lehettek - nem kis részben a jeles kulturális központ, Debrecen polgárai.

Békés megyében is a Biblia-olvasást ösztönző, lutheránus (részben felvidéki szlovák gyökerű) hívek javították az arányt.

Ez a századfordulós fotón sok-sok szegény falusi gyermeket láthatunk - akiket gyakran egy tanító próbált meg betűvetésre okítani. gyakran úgy, hogy osztályonkénti bontásra sem volt lehetősége...

Ezt a fotót már a világháború idején, 1915-ben készítették az ország egyik hegyvidéki táján. Magányosan álló falusi iskolát láthatunk rajta.

Ha a másik "végletet" nézzük, akkor azt vehetjük észre, hogy a legkevésbé iskolázott megyék (pl. Hunyad, Kolozs, Szolnok-Doboka, Máramaros) elsősorban a keleti keresztény kultúrkör területére esnek. Úgy tűnik az ortodox és a görög-katolikus papság sokkal kisebb figyelmet fordított híveik iskoláztatására, mint a nyugati keresztény kultúrkörben élők.

De azért soha ne feledjük, hogy a korabeli magyar központi és vármegyei magyar hatóságok érdeklődésének fő homlokterében sem a nagy szegénységben élő román és ruszin parasztok oktatása állt...

A mohácsi csatavesztés után alig két évvel, 1528-ban a Habsburg Ferdinánddal vívott párharcban vesztésre álló magyar király, Szapolyai János szövetséget kötött Szulejmán szultánnal.

A diplomáciailag "előkészített" terepet kihasználva Szulejmán 1529-ben újra Magyarországra indult hadával.

Szapolyai János ekkorra már hazatért Lengyelországból. A szultán magához rendelte és különleges megalázásként augusztusban éppen a mohácsi csatasíkon találkoztak, ahol három évvel korábban annyi keresztény vitéz áldozta életét.

Érdemes megfigyelni, hogy az Isztambulból induló török hadak haladási tempója nagyjából állandó: most is augusztus havában értek a Dél-Dunántúlra.

Szulejmán - ugyanúgy, mint 1526-ban - a Duna mentén haladt észak felé. Ferdinánd hadai nem bizonyultak komoly ellenfélnek, így szeptember elején a szultán ismét birtokba vette Budát!

A Duna folyását követve - Magyarországon áthaladva, mint "kés a vajon" - szeptember végén Bécs alá értek!!!

Oszmén hadak még soha nem jutottak ilyen messzire a történelem során: bekövetkezett Bécs első török ostroma!

A korabeli szokások szerint a török hadaknak október közepén vissza kellett indulniuk. Most is ez történt, Bécs így megmenekült!

 Szulejmán lassan haladt dél felé.

Visszavonulásuk után Ferdinánd hadai felbátorodtak és novemberben a klasszikus, Duna-menti hadiúton előre nyomulva - birtokba vették a Dunántúl és a Felvidék jelentős részét.

Mivel Buda, az Alföld és Erdély Szapolyai kezén maradt, így az ország kettészakadt.

Azt is érdemes megnézni, hogy - további tragédiaként - magyar-magyar belháború is zajlott a szultáni hadjárat "árnyékában". Az erdélyi szászok hűségesek szerettek volna maradni Ferdinándhoz, ezért erre a területre támaszkodva  Török Bálint novemberben a Maros folyó mentén folytatott hadműveleteket. Mivel az Alföldet nem tudta birtokba venni, így decemberben Ferdinánd területére vonult át.

Szulejmán megértette, hogy a magyarországi helyzet kulcsa Bécs birtokbavétele.

1529-ben túl későn jutott el oda - ezért 1532-ben úgy döntött, hogy másik, rövidebb útvonalat választ. (Ráadásul seregei 1526-os és 1529-es pusztításaikkal "felélték" a Duna-menti tájat.

A szultáni sereg ezért Eszék júliusi elérése után nem észak felé fordult, hanem a Dráva mentén haladt tovább.

Augusztus elején már Szombathelynél jártak, azaz - legkésőbb a nyár végére - Bécshez érhette volna.

Igen ám de a felderítők meghozták a hírt: Bécs védelmére kivételesen nagy (talán 80 ezer főt is elérő) német birodalmi sereg sorakozott fel - méghozzá személyesen V. Károly császár (Habsburg Ferdinánd bátyja) vezetésével.

 Szulejmán ezért nagyon ravasz "megoldást" választott. Augusztus elején belefogott az igen kicsi alapterületű, alapvetően gyenge és csekély létszámú őrség által védett Kőszeg ostromába.

Jurisics Miklós és emberei három héten át tartottak ki hősiesen. Augusztus végén aztán a szultán alkut ajánlott: a várra formálisan kitűzték a "lófarkas" zászlót, de Kőszeg ténylegesen a magyarok kezén maradt.

Szulejmán - aki jól értett a prpgandához is - így némi észak felé haladás után, szeptember elején úgy fordulhatott vissza, hogy elkerültek az összecsapást a hatalmas német haddal és otthon még azt is bejelenthette a népnek, hogy milyen fontos várat "foglalt el." Bécs ostromára így természetesen ebben az évben már nem került sor...

Ezen a térképen jól összehasonlíthatjuk az 1529-es és az 1532-es útvonalat: mintha egy derékszögű háromszög két befogója és az átfogója lennének...

Ősszel folytatódott a magyar-magyar belháború is: a Dunántúlon csaptak össze a Ferdinánd-párti Török Bálint hadai a Szapolyai párti olasz Grittivel.

 1538-ban Ferdinánd és Szapolyai a váradi egyezményben megállapodtak, hogy az utóbbi halála esetén a Habsburg főhercegé lesz egész Magyarország.

Szapolyai 1540-ben elhunyt, de csecsemő fia, János Zsigmond gyámjai (elsősorban Török Bálint (aki Ferdinándtól állt át) és Fráter György) úgy döntöttek, hogy nem adják át Budát.

Amint látható, 1540 után 1541-ben újra német zsoldos had indult Buda birtokba vételére - de hosszas ostrom után, megint nem sikerült nekik.

Szulejmán viszont úgy döntött, nem kockáztatja, hogy Buda a Habsburgoké legyen, ezért 1541-ben újra személyesen vezette hadait hazánk földjére.

Amint a térképen is látható, augusztus végén ért Buda közelébe - amikorra a vert német hadak elvonultak.

Aztán augusztus 29-én (éppen a mohácsi csata 15. évfordulóján!) szörnyű változás következett be: az oszmán hadak birtokba vették Buda várát és (szemben 1526-al és 1529-el) meg is tartották.

Török Bálintot fogságra vetették, az 1 éves csecsemőre, János Zsigmondra pedig a Tiszától keletre eső országrészt bízták - itt a hatalmat ténylegesen Fráter György vette át.

1541-.bwn tehát bekövetkezett Magyarország három részre szakadása.

A török hódoltság ekkor még csekély sáv volt a Duna mentén és a Duna-Tisza közén.

A legitim, megkoronázott magyar király, I Ferdinánd birtokolta a Dunántúlt és Észak-Magyarországot (a ma Felvidéknél nevezett területnél sokkal többet).

A török hadak 1551-ig nem lépték át a Tiszát - a "keleti magyar királyság" tehát hatalmas volt, magában foglalta természetesen Erdélyt is, de még harminc évig (1570-ig!) nem hívták Erdélyi Fejedelemségnek!

A II. világháború utolsó szakaszában (1944/45-ben) a magyar lakosság zöme már sejtette, hogy ezt a háborút is el fogjuk veszíteni.

A kormányzatok - különösen az 1944 októberében hatalomra került Szálasi-féle - még kiadott néhány olyan plakátot, mellyel egyfajta "végső erőfeszítésre" kívánták ösztönözni az inkább békére vágyó lakosságot.

A kép üzenete: "nem vagyunk egyedül". A jobb oldali (a háttérben álló, valamelyest erőteljesebb és magasabb!) alak egy (vaskereszttel kitüntetett!) német harcos, társa pedig egy szintén marcona (és szintén kitüntetett) magyar honvéd. Azonos puskát markoló erős kezek, azonos acélsisak.

A szöveg szerint a "bolsevizmus" (azaz a Szovjetunió) fenyegeti Európát és Magyarországot, azaz élet-halál harc zajlik.

Azonos üzenet, talán erőteljesebb grafikai megfogalmazásban. a képen a vörös egyszerre a vér és a tűz színe. A véres sarló a kommunista szimbolikára utal (lásd: sarló és kalapács).

A védekező magyar vitéz egyenes, normann stílusú kardot és lovagi páncélt visel - nem csekély anakronizmussal - de a sisakja inkább már XX. századi.

A vörös szín még egyszer. Az ellenség itt most nem sarlóval, hanem saskarmokkal támad - ami némileg képzavar. Mivel a katona "idegen földön" harcol, ezért ez a plakát kicsit "kilóg a sorból", ezért inkább 1943-ban vagy 1944 elején / közepén készülhetett, amikor a Honvédség az akkori Szovjetunió területén harcolt.

A haza szimbolikus rajza (kicsiben, a bal alsó részen) talán Erdélyre utal (hegyek, templomtorony).

Itt már nincsenek színek - viszont sokkal konkrétabb, mint a többi plakát. 

A nyilas hatalomátvétel után - meglévő katonai keretek átszervezésével - hozták létre a Hunyadi Jánosról elnevezett SS gyalogos hadosztályt. Bár hivatalosan a Waffen-SS kötelekébe sorolták, de állományát magyar honvédek (és néhány nyilas önkéntes) alkotta.

A szöveg a történelmi múltat állítja párhuzamos példaként: a középkori harcos (talán honfoglalót akar mintázni?) íjat tart, a jelen katonája pedig páncélöklöt. Ezzel az egyszerű és olcsó fegyverrel igyekezték kilőni a tömegesen támadó szovjet harckocsikat.

Az I. világháború után Franciaország rendelkezett Európa legerősebb szárazföldi haderejével. Mivel tartottak az esetleges német revans-törekvésektől, ezért a várható támadás elhárítására hatalmas erődítményvonalat építettek, melyet a korabeli hadügyminiszterről neveztek el. Ez lett a híres Maginot-vonal.

A franciák azt gondolták, hogy az I. világháború fog megismétlődni, amikor is a védelem (lövészárok + géppuska + szögesdrót) fel tudott tartóztatni tömeges gyalogsági rohamokat is - így 4 év állóháborút eredményezett. A franciák újból védekező háborúra készültek, ahol hatalmas, "áthatolhatatlan" beton-erődök teszik lehetetlenné az áttörést. 

Nem így lett....

Az elméleti vázlatrajz mutatja, hogy - a tagolt domborzat kihasználásával - milyen elképesztően bonyolult védműveket terveztek. Egyszerre alkalmaztak volna messzehordó tüzérséget és kisebb kaliberű lövegetek és géppuskákat a gyalogsági rohamok elháírítására.

Képzeljük el, mindez - ha elkészült volna - mennyi betont, acélt (azaz pénzt!) emésztett (volna) fel.

Ha részletesebb térképet nézünk, akkor láthatjuk, hogy korántsem egységes "vonalról" beszélhetünk - már csak az anyagi lehetőséget és a terepviszonyok miatt sem.

Elsősorban a közvetlen német-francia határon számítoittak támadásra (Lotharingiában, melyet 1871-es elvesztése után az 1919-es versailles-i békében kaptak vissza).

A korabeli fotó mutatja, hogyan próbálták a természetesen domborzatot kihasználni.

A viszonylag olcsóbban és könnyebben kivitelezhető védőelemek közé tartoztak az "egyszemélyes" lövésztornyok, melyeket úgy igyekeztek a tájba építeni, hogy egymás harcát tudják támogatni tűzterükkel.

"Jó ötletnek tűnt" - de a valóságban könnyen leküzdhetőnek bizonyult

A Maginot-vonalhoz kapcsolódó talán legérdekesebb tény, hogy egyes erődítményei még ma is megvannak - sőt némelyikük látogatható emlékhely.

A képen látható betonbunkert Fort Fermont-nak hívják és a fentebb már említett Lotharingiában leljük. Látható, hogy bár az elvi metszetrajz szép nagy hegyvonulatokkal és azok "többszintes" beépítésével számolt - de sík vidéken azért a valóság ennél jóval "egyszerűbb" lett.

A hadianyag mozgatásának legfőbb eszköze akkortájt még a vasút volt, ezért vezetnek - ahol csak lehetséges - sínek az erődökhöz. Látható, hogy az egyes erődök típustervek alapján épültek.

Számtalan erőd elsősorban gyalogsági rohamok elhárítására készült, így olyan "ravasz" megoldásokat is alkalmaztak, melyekhez hasonlót már a középkorban is (amikor pl. egy lakótorony bejárata az "emeleten" volt és csak felhúzható létrával lehetett bejutni...

A képen látható "kombó" egyértelmű: árok + oldalazó tüzet leadó géppuska-lőállás.

A francia hadsereg készített fényképeket arról, hogyan is készültek hazájuk megvédésre a korabeli harcosok. Látható, hogy a szűk, levegőtlen betonbunkerekben lelkileg is terhelő lehetett várni az ellenséget...

A beton és az acél tartós anyagok - de azért a fennmaradt részeken is látszik "az idő vasfoga". A tervek szerint a katonák a hosszú, összekötő alagutakban (elektromos) vasúttal közlekedtek volna és így oldották volna meg a lőszer szállítását is.

A méregdrága beruházás végül teljesen haszontalannak bizonyult - a 1940. májusában és júniusában az előre nyomuló Wehrmach hetek alatt kerülte meg vagy foglalta el az erődöket és győzte le Franciaországot.

Európa egyik legjelentősebb államalakulata volt, mintegy 800 éven át létező Német-Római császárság. Múltjának elsősorban középkori szakaszát követem most végig, színes térképek segítségével.

Az egykor hatalmas Frank Birodalom 843-mas és 880-as felosztásai után a keleti franki királyság területén, "törzsi alapon" német hercegségek szerveződtek: Szászföld, Lotharingia, Frankföld, a Sváb Hercegség és a Bajor Hercegség.

A X. században ezek összességeként már nem keleti frank államról, hanem Német Királyságról beszélhetünk. Amint a térképen is látható, észak-kelet - részben a pogány szlávok támadásai ellen - őrgrófságokat szerveztek.

955-ben I. (Nagy) Ottó német király az augsburgi - Leche-mezei - csatában megsemmisítő csapát mért a "kalandozó" magyar seregekre.

Részben erre a hírnevére támaszkodva 962-ben seregével Rómába vonult (azaz átkelt az Alpokon!) és a pápával magát római császárrá koronáztatta - ezzel a frank Nagy Károly 800-as tettét újítva fel.

Az ekkor megszülető Német-Római Császárság tehát nem volt más, mint két uralkodó cím tartós egyesítése: a német királyé és a római császáré.

Törzsterületét a német hercegségek alkották (Lotharingia itt már kettéosztva Alsó- és Felső-Lotharingiára).

"Mark" szóval illették a védelmi funkciót ellátó őrgrófságokat: ilyen volt északon Lausitz vagy éppen a keleti "Ostmark" - Ausztria előzménye

A király / császár hűbérese volt a cseh fejedelem is: a (már keresztény) cseh csapatok az augsburgi csatában is részt vettek a magyarok legyőzésében!

Látható, hogy a Birodalom részének tekintették az Itáliai Királyságot, ami Észak-Itáliát jelentette - egészen Rómáig!

1024-ben hunyt el II. (Szent) Henrik: a mi Boldog Gizellánk bátyja, azaz Szent István királyunk sógora - aki mindenben támogatta a magyar nép beilleszkedését Európába.

Itt is jól látható a területi felosztás: német hercegségi törzsterületek + őrgrófságok + cseh területek + Itália.

1030 körül a birodalom jelentős területi gyarapodáson ment keresztül, amikor II. Konrád - aki egyébként rátámadt a mi Szent Istvánunkra - nyugaton államához csatolta Burgundiát.

1111 körül - V. Henrik uralkodása idején - a császár még jelentős hatalommal rendelkezett.

Észak-keleten egyre szervezettebbé vált az őrgrófságok rendszere, keleten pedig újabb hercegségek alakultak a korábbi "védelmi területekből": Ausztria, Stájerország, Karinthia és Krajna.

A XII. század folyamán a helyzet egyre "bonyolultabbá" vált. Elsősorban I. (Barbarossa) Frigyes, a Hohenstauf-diansztiából származó jelentős uralkodó törekvései ellen megszerveződött a Lombard Liga, azaz a gazdag, észak-itáliai kereskedővárosok szövetsége.

Közben az egyes hercegek egyre kevésbé tartották be hűbér kötelességeiket a császárral szemben - így tett pl. Welf Ottó is, Bajoroszág ura.

Folyt a német telepesek keleti kolonizációja ("Drang nach Osten) és újabb hercegségek szerveződtek: Szilézia és Pomeránia (hivatalosan Ausztria is 1156-ban kapott hercegi rangot)

Az ország - valahavolt - egységére a "csapást" Barbarossa Frigyes unokája, II. Frigyes mérte. Ő normann édesanyja révén megörökölte Dél-Itáliát és Szicíliát is, élte értelmét pedig a pápaság elleni küzdelemben látta. 

Németországba alig-alig látogatott el, és olyan kiváltságlevelet adott az egyházi és világi tartományuralnak, mellyel azok uralkodói jogokat nyertek.

Jól látható, hogy már az egykorihercegségek sem maradtak egyben, hanem számtalan családi birtok konglomerátumára estek szét. Sok püspök és érsek is elindult az államiság felé vezető úton.

A császári hatalom pedig egyre névlegesebbé vált...

A "boldog békeidők" Magyarországán - hasonlóan a többi európai országhoz - fejlődésnek indult a strandélet.

A kikapcsolódásnak, a szabadidő egészséges eltöltésének ez a módja egyre népszerűbbé vált a két világháború között. Különösen így volt ez a világvárossá váló Budapesten. Erre kiváló lehetőséget teremtett, hogy a város számtalan pontján találhatók (gyógyvizes) források.

Az egyre-másra nyíló strandok népszerűsíteni is igyekeztek magukat. Ebből a színes "kavalkádból" válogattam most.

Ez a plakát a város belső kerületeinek lakosait igyekezett "kicsalogatni" a "külvárosi" újdonságba, az "Árpád-strand" ugyanis 1919-ben nyílt meg

. A jelenlegi Bem József-tér viselte régen a Pállfy-tér neve. Jól látszik milyen szempontok lehetett vonzók mintegy száz éve: kellemes hőmérsékletű forrásvíz, jó és gyors tömegközlekedés valamint a kihagyhatatlan gasztronómia...

Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha kijelenteném, hogy Budapest leghíresebb strandja a Palatinus. Nos, kevesen gondolják, hogy amikor megnyílt (ő is 1919-ben), akkor még a Duna vízén alakítottak ki medencét - a plakát is egyértelműen erre utal.

A híres, bent a sziget területén található 5000 nm-es medencét 1921-ben adták át - ez évtizedekig Európa legnagyobb (!!!) ilyen strandolási lehetőség nyújtotta!

Fővárosunk III. kerülete 1930-ban a Csillaghegyi Árpád mellett egy másik  - szintén helyi forrásvízre épülő - fürdőt is kapott: ez lett a méltán hírneve Római.

Amit a plakát is igyekszik kiemelni: szép erdei környezetben, klasszikus stílusú épületek. Érdekes még a szlogen: a kikapcsolódás mellett / helyett a gyógyvíz jelleget hangsúlyozza + "fiatalít" :).

Finomgrafikai megoldásként a rajzoló még egy kétkerekű római harci kocsi sziluettjét is ábrázolta...

Ha az előbb a Palatinust neveztem Budapest leghíresebb strandjának, akkor azért hozzátehetjük, hogy ez a Széchenyi fürdővel "holtversenyben" igaz.

A legendás "Szecska" először 1913-ban nyitotta meg kapuit. Akkora volt a siker, hogy 1919-ben már majdnem 900 ezer (!!!) látogatót fogadott. Az igények kielégítése érdekében 1927-re felépült a pesti oldal első (!!!) uszodája + bővítették a népfürdő szárnyat. A plakáton is ezt láthatjuk már - két modern, lebarnult, ifjú hölgy társaságában.

Úgy tűnik, hogy már a két világháború között is tudták, hogy speciális fejlesztésekkel ki lehet tűnni a többi strand közül.

A legendássá váló, szállodával kombinált gyógyfürdőt 1918-ban adták át. (Talán az "újdonság varázsa" is okozhatta, hogy Horthy Miklós itt lakott 1919/20 fordulóján, kormányzóvá választása előtt).

Aztán 1927-ben adták át, az akkor egész Európában különlegességnek számító hullámfürdőt. A plakát is ekkortájt készülhetett - és ezt reklámozza (a hölgy bőrszíne pedig a napozást!).

 Úgy tűnik a Gellért fürdőre is igaz, hogy strandot legszívesebben fiatal hölgyekkel reklámoztak! Ha már rendelkezünk egy európai szintű ritkasággal - akkor erre rendszeresen hívjuk is fel a közönség véleményét!

Egy valódi bibliai ihletettségű képet láthatunk. Évszázadokra visszanyúló népi tapasztalatok alapján már a XIX. században komoly egészségügyi komplexum alakult ki.

A grafika valós gyógyulásokra utal - amelyek persze azért nem ilyen "robbanásszerű" hirtelenséggel következtek be. Ezt onnan is tudjuk, hogy sok gyógyult beteg helyezett el márványtáblát az épületben.

Vegyük észre, hogy újra a III. kerületben járunk! Bizony, nem lehet véletlen, hogy már a rómaiak is a mai Óbudán építették fel Aquincumot (melynek neve is a "vízre" utal - hiszem velük kezdődött a Kárpát-medence fürdőélete.

1989 a kelet-európai rendszerváltások éve volt.

Az 1945-ben négy megszállási zónájára osztott Németország szovjet övezetéből 1949-ben alakult meg a "Német Demokratikus Köztársaság" nevű csatlós-állam.

1961-ig több, mint 2,5 millióan (!!!) menekültek innen nyugatra a jobb és szabad élet rteményében - de aztán felépült a berlini fal...

1989 őszén még a hihetetlenül szilárdnak tetsző kelet-német diktatúra is "inogni" kezdett és sorra következtek az egyre nagyobb tömegeket megmozgató tüntetések: Lipcsében, Kelet-Berlinben és más nagyvárosokban is.

Az ezeken készült fotókból készítettem most válogatást.

 "A "romos" Lipcse városa követeli, hogy minden építőmunkás térjen azonnal vissza!" - Ez a transzparens egyértelműen a nyugatra menekültek remélt hazatérésére utal - vagyis azt a reményt fejezi ki, hogy a diktatúrát remélhetőleg nemsokára felváltó demokrácia majd hazacsábítja a nyugatra menekült lipcseieket.

A jobbra látható, rímbe szedett transzparens tematikája is hasonló: "Tegnap még Bajorországban (azaz Nyugaton) söröztünk - de ma már itt vagyunk a tüntetésen!"

Ezek a feliratok természetesen a német egység reményére is utalnak.

 A három kedves tüntető hölgy a következő transzparens előtt fotózkodik: "Nyitott országért (benne) szabad emberekkel!"

A háttérben egy egyszavas, lényegre törő követelés olvasható: "Egyesülési szabadságot!"

Ezen a szép, színes transzparensen az ország hivatalos nevét értelmezték át. Eredetileg: DDR = Deutsche Demokratische Republik. Itt viszont: "Demonstrálni. Lefokozni. Reformálni."

A modern kor forradalmai gyakran használták a vörös-fekete színösszeállítást. Itt két erőteljes felkiáltás olvasható: " Szüntessük meg a kiváltságokat!". Vörössel pedig 1989 őszének leghíresebb kelet-német jelmondata" Mi vagyunk a nép"!

Jobbra, egészen "profi" betűkkel kivitelezve egy klasszikus követelés olvasható: "Új választásokat (egy) új útért!"

A követelés ugyanaz: "Szabad választásokat" Itt, kivételesen alá is írták, mely szervezetek nevében tüntetnek: "Új Fórum" és "SDP" (Ez utóbbi talán a Szociáldemokrata Pártra utal, bár ennek hivatalos neve: SPD.

Egy kifejező és egyértelmű követelés, ami pár héttel később valóra vált: "Múzeumba a Fallal!"

Ez a pár (talán házaspár?) a mi Petőfinkhez hasonlóan a demokrácia alapkövét fogalmazta meg: "Sajtószabadságot!"

Akadtak, akik úgy döntöttek, hogy nem "cifrázzák" transzparensüket: csupa nagybetűvel és három felkiáltójellel: "Szabadságot!!!"

A végére pedig egy kifejezetten kórhoz kötött, érdekes transzparens, amikor éppen egy demokráciát követelő tömegben jelenik meg a "sarló-kalapács-ötágú csillag" jelkép: "Gorbi, Gorbi. Segíts rajtunk!"

1989-ben az a furcsa helyzet állt elő, amikor a Szovjetunió vezetője kifejezetten reformpárti volt - miközben több kelet-európai kommunista országot még minden változást ellenző, "őskonzervatív" vezetők uraltak.

A történelem ezekben a hónapokban "nagy sebességbe kapcsolt":

1989. október 7-én ugyan még katonai parádéval ünnepelték meg az NDK 40. születésnapját,

de november 9-én már "ledőlt" a fal - hatalmas eufóriát váltva ki Németország- és Európa-szerte.

Aztán nem egészen egy évvel később maga az NDK meg is szűnt és 1990. október 3-án létrejött az egyesült Németország.

Az amerikai polgárháborút (1861-65) sok szempontból az első modern háborúnak szokás tekinteni: pl. itt adtak először bakancsot a katonáknak méretre, a harcosok lövészárkot ástak maguknak - és erről a konfliktusról készültek először fényképek!

A korabeli technika miatt természetesen a "sodró csatajeleneteket" elsősorban festményeken láthatjuk: a fényképészeket állóképeket tudtak rögzíteni. Csaták előtt - vagy ütközetek után.

Ezekből válogattam most - kronológiai sorrendben.

 A fegyveres harcok 1861. áprilisában kezdődtek, amikor a déliek ágyúzással megadásra kényszerítették az Unió seregei által birtokolt erődítmányt: Fort Sumtert. Ezt a fotót már az elfoglalás után készítették - a konföderációs zászló lobog rajta.

Az első jelentősebb nyílt, mezei ütközetre is sor került még 1861-ben. Washington közelében, a Bull Run folyónál a déliek meglepték és legyőzték a fővárosukat védő északiakat.

A fotó a csata után készült.

1862-ben az északiak igyekeztek "rövidre zárni" a háborút. A déli főváros, Richomnd felé nyomultak előre, ezt hívták "félszigeti hadjáratnak". Az unionista erők még "mozsarakat" (nagy kaliberű ostromágyúkat) is vittek magukkal.

 1862. szeptember 17-e volt az Egyesült Államok történetének legvéresebb napja. Ekkor egy Antietam nevű helyen tudták az unionisták megállítani az északra betört "lázadók" támadásait.

E szörnyű fotó a csata után készült és konföderációs katonák holttesteit láthatjuk rajta. A helyen Bloody Lane-nek nevezték el - nem véletlenül...

A csata után két héten Abraham Lincoln, az Unió elnöke is meglátogatta a helyszínt. Ekkor készült róla ez a fotó.

1863 júliusában, Pennsylaviában vívták azt a döntő csatát, ami után már valószínűsíteni lehetett, hogy észak fog diadalmaskodni. Lee - a déli fővezér - csapati egy Gettsyburg nevű városka mellett kerültek szemben az unionistákkal, akik három napos (elsősorban védekező) harcban kerekedtek felül. Itt is egy unionsta védelmi állást láthatunk

Gettysburgnél a csata legvéresebben egy "Little Round Top" nevű dombocska körül tombolt. Ezt a helyet fotózta le nem sokkal később az északi riporter.

A gettysburgi csatával egy időben, 1863 közepén ostromolták az északiak a Mississippi folyó menti Vicksburg városát. Ez a tanulságos fotó szinte már az I. világháborút vetíti elő a földbe ásott fedezékeivel.

A város elfoglalásával Grant tábornok birtokba vette a nagy amerikai folyam teljes völgyét és ezzel kettészakította a Konföderációt.

Ez a szintén 1863-as fotó is az I. világháborút "előlegezi" meg: unionista katonák lövészárokban pihennek. Azt, hogy a kép elkészültekor éppen nem voltak közvetlen veszélyben az jelezheti, hogy a tisztek (jobboldalt) az árok szélén állnak.

Ezen az 1864-es - beállított - képen személyesen Grant tábornok látható, akit - előző évi sikerei miatt - Lincoln elnök az Unió főparancsnokává nevezett ki. Be is nyomult seregével a virginiai "vadonba", nagy veszteségek árán elérte Richmondot és hosszú ostrom alá vette a déliek fővárosát.

Láthatjuk, hogy előrenyomulás közben még egy négycsillagos tábornoknak is a sáros földre felhúzott sátorban kell laknia - bár ő legalább néha saját székében pihenhet...

A küzdelem végső értelmetlenségéről meggyőződve, 1865 áprilisában Lee a déli fővezér egy Appomattox Court House nevű épületben aláírta a megadásról szóló dokumentumot. A képen győztes, unionista katonák őrzik a nevezetessé vált épületet.

A Városligetben már a XIX. században is működtek szórakoztató létesítmények - különböző színvonalon és minőségben (Vurstli - Angolpark)

A II. világháború utáni kommunista időszak itt is államosítást és változásokat hozott. 1950-ben a két, külön létesítményt egyesítették és Vidámpark néven összevonták. (Az ideológiai alapú változtatásokat szatírikusan mutatta be az 1969-es "A tanú" című legendás film).

Az állami vállalat vezetősége úgy gondolhatta, hogy "jó bornak is kell a cégér", ezért az 1950 utáni évtizedekben többször is készült olyan plakát, mely erre a helyre igyekezett csábítani a szórakozni vágyókat.

A kép és a szöveg is a korai időket, az '50-es évek "osztályharcos" szellemét idézi.

Természetesen mindenki boldog és mosolyog (ami egy vidámparkban talán nem is akkora hamisítás, mint az élet más területein akkortájt). Az egyik gyermek természetesen úttörő (aki piros nyakkendőben megy kikapcsolódni - hogy máshogy tenné?), másikuk pedig talán gyermekvasutas...

A megcélzott közönség továbbra is a "dolgozók". A gyermek továbbra is úttörő és / vagy gyermekvasutas (esetleg ipari tanuló - mert akkor még nekik is volt egyenruhájuk!).

A plakát 1953 körül készülhetett, mert ekkor fejeződött be a korábban különálló Vurstli és Angolpark egyesítése. A boldog tömeg pedig csak özönlik és özönlik a pénztárakhoz.

A kép bírt valamelyes igazságtartalommal, mert az 1956-os esztendőben 2 milliónyian látogatták meg a parkot!

Ugyanaz az üzenet, hasonló - de most kevésbé színes - grafikai kidolgozással. Az 50-es éveknek amúgy is sajátossága volt a mennyiségre törekvés (pl. az iparban): nagyobb = több = jobb!

A grafika változása és a leegyszerűsödött szöveg már a '60-as évekre utal. Itt már nincsenek kiemelve a "dolgozók": a forgó hordóban önfeledten mulatozó társaság már nem képvisel semmilyen kifejezett társadalmi réteget.

Ezekben az évtizedekben valóban tömegek számára nyújtott szórakozási lehetőséget a Vidámpark. A "kádári aranykorban" még megfizethető volt - ezért hétvégéken és ünnepnapokon sok ezren jöttek ki a ligetbe. A vidéki gyerekeknek - mint jelen sorok írója - egy-egy budapesti látogatás egyik legjobban várt "attrakcióját" éppen a Vidámpark jelentette (főleg a dodzsemezés!).

Minden markentinges tudja, hogy nem árt, ha egy üzenet kellően konkrét. Itt végre kiemelnek egy vonzó attrakciót a sok közül. Az erősen elnagyolt képek jelzik, hogy leginkább fiatalok jártak ide szórakozni - köztük szerelmespárok is szívesen...

Most először láthatunk a plakáton igazi, érdemi, hasznos információkat is.

Ez már a későbbi Kádár-kor. Tényszerű közlések. Érdemes megfigyelni, hogy a kép közepén (a legfelsőtől eltekintve) csupa nyugati hatalmak zászlóit láthatjuk: német, olasz, brit, japán és amerikai.

"Az imperializmus elleni küzdelem" a Vidámparkban is véget ért...

A középkori szerb államot az oszmán birodalom a XV. század közepén végleg uralma alá hajtotta.

Több évszázados elnyomás után csak a XIX. században tudott (újra) megalakulni az autonóm szerb fejedelemség - egyelőre csak az Oszmán Birodalmon belül.

Mivel ezen "állam-kezdemény" területein kívül is szép számmal éltek e nép tagjai, így a program adott volt: "Minden szerbet egy államba!"

Ezt a gondolatot fogalmazta meg az állam címere is.

Az 1875-78-as nagy balkáni válság (enne része volt az 1877/78-as orosz-török háború) lehetőséget teremtett a területi gyarapodásra déli irányba. Szerbia 1878-ban elnyerte a függetlenséget is (Romániával és Montenegróval együtt).

 Az 1912/13-mas első Balkán-háború ("mindenki az Oszmán Birodalom ellen") és az 1913-mas, rövid második Balkán-háború ("mindenki Bulgária ellen") újabb terjeszkedést tett lehetővé.

Szerbia 1913-mas valós határait nem könnyű megállapítani. A fenti térképen jól látható a jelentős gyarapodás - közte jelentős terület megszerzése az Adria partján is.

Csakhogy az Adria ezen partvidékén nem szerb, hanem albán emberek éltek, akik (a Szerbiával ellenséges Osztrák-Magyar Monarchia támogatásával) 1913-ban létre is hozták Albániát.

Ha Albániát már valóban létező, ténylegesen megszerveződött államnak tekintjük 1913-ban, akkor a fenti térkép mutatja pontosan a Szerb Királyság határait (benne számtalan nem-szerb nyelvű lakossal (pl. makedónokkal)).

Ez az állam 1915 és 1918 között az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alatt állt.

1918 - és az azt követő évek - hozták el a nagy álom megvalósulását. Elvileg a délszláv népek testvéri összefogásaként megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ám mivel a trónra a szerb Karagyorgyevics-dinasztia került és a szerbek adták a kormányt és a hadsereg vezetőit is, így sokan egyre inkább tekintették az államot egyfajta "kiterjesztett" Nagy-Szerbiának.

Az etnikai (elsősorban horvát-szerb) ellentétek "szétfeszítéssel" fenyegették az államot, így Sándor király 1929-ben diktatúrát vezetett be az országot pedig Jugoszláviára keresztelte át. A fent látható közigazgatási beosztás csak igen nagy vonalakban követ bármiféle etnikai elvet...

1941 áprilisában a német hadsereg (némi olasz és magyar közreműködéssel) valódi villámháborúban győzte le a jugoszlávot.

A nagy államot felosztották, elvileg létrehoztak egy kollaboráns Szerb Államot, (melyet meg is szálltak).

Az 1941 és 1945 közti évek gyilkos küzdelmet hoztak a megszállók ellen - és nem kis részben szörnyű etnikai irtóhadjáratokat...

Aztán 1945-ben - Tito kommunista partizánjainak irányítása alatt - újjászületett Jugoszlávia, mely immár tagköztársaságokból állt. Ezek egyike lett Szerbia, mely magában foglalta az igen korlátozott autonómiát kapott Vajdaságot és Koszovót.

Tito 1980-as halála után a rendszer "recsegni-ropogni" kezdett, majd 1991-ben megkezdődött Jugoszlávia szétesése. Némely államok békésen váltak ki (pl. Macedónia és Szlovénia), máshol véres háború dúlt (Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában).

1995 körülre már csak a térképen is látható "Kis-Jugoszlávia" (Szerbia és Montenegró államszövetsége) maradt egyben.

A "dezintegráció" itt nem állt meg. A majdnem kizárólag albánok által lakott Koszovó az évezred végén függetlenségi harcba kezdett. Az albán civilek ellen folyó népirtási próbálkozásokat a NATO 1999-es bombázásai akasztották meg, Koszovó ekkor lényegében elszakadt a szerb fennhatóság alól - majd 2008-ban kikiáltották az állam függetlenségét is (melyet Szerbia nem fogad el). 

Miközben Koszovó a függetlenség felé haladt, addig - békés úton - erre indult Montenegró is. Itt 2006-ban tartották népszavazást, ahol a többség a Szerbiától való elszakadás és a teljesen önálló állami lét mellett döntött (noha a lakosság kb. 1/3-a szerbnek vallja magát, mindkét nép ortodox hitű és nyelvileg is igen közel állnak egymáshoz).

Montenegró 2006-os kiválásával végképp megszűnt az államszövetség ("Kis-Jugoszlávia"), így Szerbia - kénytelen-kelletlen - ismét "magányosan" szerepel a Föld országainak sorában.