A Római Birodalom hadserege Krisztus születése táján hódították meg Pannoniát. A Duna alkalmasnak bizonyult természetes határnak + jó szállítási útvonalnak. Ráadásul így a borostyánút újabb szakasza is római fennhatóság alá került.

Itt, akkor különféle kelta törzsek éltek - akik életében a 400 éves római uralom idején bizonyosan bekövetezett valamilyen fokú romanizáció (pl. a latin nyelv megismerése).

Erdélyt - főleg az aranybányák megszerzése céljából - 104-107 között hódította meg Traianus császár. Az itt élő népről a provinciát Daciának keresztelték. Az állandó germán és szarmata támadások miatt a római uralom itt viharos és rövid volt - ezért a dákok körében nem került sor romanizációra.

A római uralom alá nem került területeken - elsősorban a Duna-Tisza közén különféle szarmata népek éltek - pl. a jazigok.

A különféle germán népek (elsősorban a gótok) folyamatosan támadták - elsősorban keleti irányból - Daciát. A Kárpátok láncai ellenére a rómaiak nem tudták megvédeni. Az aranybányák termelése ezért akadozott / szünetelt - ezt belátva Aurelianus császár 271-ben a maradék római népességet is visszavonta a Dunától délre és feladta Daciát.

A lovasnomád hunok 375 körül érkeztek Ázsiából a Fekete-tengertől északra található sztyeppére. A keleti gótokat uralmuk alá hajtották, a nyugati gótok pedig bemenekültek előlük a Római Birodalomba.

400 körül a hun sereg nyugatabbra indult: birtokukba vették a Kárpát-medencét: ekkor szűnt meg a római fennhatóság Pannoniában. Feltehető azonba, hogy a korábbi Kárpát-medencei lakosság (legalább egy része) a helyén maradt és így hun alattvalóvá vált.-

Történelmi távlatban "röpke" ideig, mintegy fél évszázadra a Kárpát-medence lett a hun birodalom központi magterülete. A korábbi germán és szarmata lakosság mellé a hunok "hozták magukkal" saját germán törzseiket.

A hunok régészeti hagyatékának leginkább megfogható elemei azok az áldozati üstök, melyeket az előkelők búcsúztatásakor használtak.

A fenti térképen is jól látható, hogy a Dunántúlon a (keleti) gótok tűnnek fel, a Tiszántúl és Erdély irányába pedig a gepidák kezdtek beköltözni.

453-ben meghalt Attila, a hunok híres királya - a hun harcosok pedig rövidesen keletre, vissza a sztyeppére költöztek. Így az egykori alávetett germánok saját államokat hozhattak létre.

Ezek egyike volt a Gepida királyság, amely az V. század második felében és a VI. század első felében uralma alatt tartotta Erdélyt és a Tiszántúlt.

A gepida királyok központja talán Szilágysomlyón lehetett - legalábbis a régészek itt tárták fel a korai középkor legpazarabb aranykincsét.

Attila halálakor és a hunok elvonulásakor a keleti gótok is "szabaddá váltak" és ők is saját királyságot hoztak létre az V. század közepén - Pannonia központtal.

Rövid időre a keleti gótok állam jelentősre nőtt, mert nagy királyuk, Teoderik vezetésével a Dunántúlról kiindulva Itáliát is elfoglalték az V/VI. század fordulóján.

Theoderik mauzóleuma Ravennában - a római építészet hagyományait követve.

Uralmuk rövid életű volt, mert a VI. század közepén Justinianus bizánci hadai megsemmisítették őket - és visszafoglalták a birodalomnak Itáliát.

Miközben a Tiszától keletre folyamatosan létezett a Gepida Királyság, addig a VI. században - észak felől - egy újabb germán nép telepedett a Dunántúlra: ők voltak a longobárdok.

Mivel a longobárdok és a gepidák "nem szívelték" egymást, így feltehető, hogy a Duna-Tisza-közét meghagyták egyfajta "ütközősávnak".

Aztán 568-ban a dolgok alaposan megváltoztak. Erős és harcias lovasnomád nép érkezett kelet felől: az avarok. Felmérték a Kárpát-medencében aktuális "erőviszonyokat", majd a longobárdokkal összefogva, valamikor Húsvét táján, Baján kagán vezetésével véres csatában legyőzték és megsemmisítették a gepida államot (melynek népessége vélhetően helyben maradt).

A longobárdok nem akartak a vad, harcias és erős nép szomszédságában élni - így mindnyájan felkerekedtek és még 568-ban átköltöztek Észak-Itáliába (ezért ezt róluk azóta is Lombardiának nevezik). Szép lassan majdnem egész Itáliát birtokukba vették - visszaszorítva ezzel ott a római/bizánci uralmat.

Az avarok, Kárpát-medencei központtal tehát 568-ban nagy és sikeres államot alapítottak. "Fénykoruk" 626-ig tartott (ekkor vallottak kudarcot Konstantinápoly ostromával). Ebben az időszakban a bizánciak kénytelenek voltak egyfajta "védelmi pénzként" több tonnányi aranyat kifizetni a kagánoknak.

A 626-os vereség után a Kazár Kaganátus a Kárpát-medencébe szorult vissza. Amint a térképen is látható, a sztyeppéről folyamatosan vándoroltak nép / törzsek avar fennhatóság alá. 680 körül újabb, jelentős hullám érkezett.

680 körül ugyanis jelentős változás történt a sztyeppén Kovrat kán halálával felbomlott a Bolgár Birodalom (ezek a bolgárok török nyelvet beszéltek).

Kovrat öt fia szétvándorolt. A leghíresebb - és legjobban dokumentált - Aszparuch lett, aki harcosaival a Balkánra vándorolt, uralma alá hajtotta az ott élő földműves szlávokat és megalapította azt az első Bolgár Államot, melynek a mai Bulgária szerves folytatása!

A második fiú, Kuber a Kárpát-medencébe vándorolt - és itt népével az avar kagán alattvalója lett. (Lehet, hogy Kuber később továbbállt, de feltehető, hogy a vele érkezetteknek legalább egy része a Kárpár-medencében maradt. Több tudós véleménye szerint "Kuber népe" az onogurok voltak (a szó jelentése "tíz törzs"), azaz ők érkeztek ide 680-ban és ők lettek a "késői avarok". A dolog azért is érdekes, mert a magyar nép elnevezése a nyugati nyelvekben (Hungarian, Ungarisch stb.) az onogurból származik - azaz a középkori források minket valamiért az onogurokkal azonosítottak...

A régészeti leletek egyértelműen mutatják, hogy a "késői avarok" (onogurok?) elsősorban a Kárpát-medence alacsonyabban fekvő, alföldi jellegű régióit lakták be.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy fennhatóságuk nagyobb területre terjedt ki, mint letelepedési területük - ez pedig azt jelenti, hogy az avaroktól / onoguroktól eltérő etnikumú népekre is kiterjesztették uralmukat. A Kárpát-medenceezen peremvidékein elsősorban szláv betelepülőkkel számolhatunk (nyugat felé pedig germánokkal).

A következő nagy változást a VIII./IX. század fordulója hozta. Nagy Károly frank seregei a 790-es években több hadjáratban megsemmisítették az 568 óta fennálló Avar Kaganátust (a bukásban a kitört polgárháború is szerepet játszott). Az avar aranykincsek jelentős részét vélhetően elvitték és beolvasztották.

A római hagyományokat (és a Karoling közigazgatás rendszerét) követve Mosaburg (Zalavár) központta őrgrófságot szerveztek. Érkeztek betelepülők és keresztény térítés kezdődött (pl. templomok épültek).

A frank hódítás azonban a Kárpát-medence nagy részére nem terjedt ki - és bizonyosan nem járt népírtással.

A IX. század végi Kárpát-medencéről - ahová Árpád magyarjai megérkeztek - hézagos ismereteink vannak.

A nyugat-dunántúli frank őrgrófság területére részben szláv betelepülők érkeztek - erre utal több helységnév is (pl. Tapolca).

A Dunától északra, Nyitra központtal, nevét a Morava folyóról kapva létezett egy "Karoling-peremállam". Morva Fejedelemségnek vagy Nyitrai Fejedelemségnek hívhatjuk. Népessége vegyesen lehetett frank és részben talán késői avar. Ők állandóan a Keleti Frank állam ellen küzdöttek, mert az vazallusként tekintett rájuk.

Erdély és a Tiszántúl déli részét az ekkor regionális hatalomként létező - ekkorra már teljesen szláv jellegű - Első Bolgár Állam vette birtokában - vélhetően az arany- és sóbányák miatt.

 Feltételezhetjük, hogy a Kárpát-medence nagy részében, az a népesség élt tovább, melyben "egymásra rakodtak" a korábbi korok szarmata, gepida, korai avar és onogur örökségével. Az Alföldön vélhetően sok kisebb helyi hatalom alakult ki - melyek az írott forrásokban kevésbé hagytak nyomot.

Az 1940-es évek végétől a Rákosi Mátyás által uralt Magyarország - szovjet parancsra - a nehézipar erőltetett fejlesztésébe fogott. A tőkét ehhez a lakosságtól vonták el. A fizetések alacsonyak voltak - és még ebből is vissza kellett adni az államnak sokat. A lakosságot erőszakos kényszerítették "békekölcsön" jegyzésére. Ez egyfajta "államkötvény" / "kincstárjegy" volt. A lakossági jövedelmek ilyetén megcsapolása még egy célt szolgált: a vásárlóerő mesterséges korlátozását - hiszen a könnyűipar olyan kevés árut termelt, ami - még így is - állandó hiányt eredményezett...

A korszak gyakorlatának megfelelően számtalan különféle plakáttal is igyekeztek ösztönözni a dolgozókat a fizetésük egy részének visszaadására.

A fent olvasható három beruházás közül a "Sztálin-hidat" (Árpád-híd néven :)) ma i használjuk, akárcsak a csepeli HÉV-et. A metrót - óriási anyagi ráfordítással - valóban elkezdték építeni, de ezt az építkezést 1954-ben leállították és csak Kádárék folytatták újra...

A "Ludas Matyi" elvileg "szatíiikus hetilap" volt - de az '50-es években még ez az újság is a propaganda szolgálatában állt. A fent látható címlapot sem nevezném igazán "humorosnak". Különösebben "cizellált" érvelést nem láthatunk rajta - inkább keményen "lecsapó" "munkásöklöt". A háttérben kohó és családanya gyermekével - az ellenség pedig egy nehezen beazonosítható "ördögfióka".

A szöveg itt összekapcsolja a közösség és az egyén javát - az "érvelés luxusát" megtartva magának...

Figyeljük meg, hogy a festőművész olyan kezet "alkotott", amely a valóságban biztosan nem létezik...

Ugyanaz a szlogen - más képpel. A fiatal munkás ruhája kifejezetten koszos (1945 előtt ilyen plakát aligha jelenhetett volna meg), keze érdes - de mosolya kicsit "huncut"...

Ez az egyik "kedvenc" '50-es évekbeli plakátom - mely a valósággal még mérsékelten sem "érintkezik".

Az első képen három parasztember (köztük egy férfias arcú asszony) dühös, mert a "gonosz amerikaiak" háborút robbantottak ki a Koreai-félszigeten. (Valójában 1950-ben a kommunista Észak támadta meg Délt).

Szerencsére ők tudják az ellenszert: mosolyogva mondanak le kevéske pénzük maradékáról, hogy abból a "a jó Rákosi elvtárs" gyárat építhessen és a hadsereget fejleszthesse - természetesen csakis a békéért...

Természetesen az '50-es évek vezetősége is tudta, hogy a lakosság ösztönzésére a plakátokon - és az állandó munkahelyi nyomásgyakorláson - kívül más módszerek hatékonyabbak lehetnek. Ezért vezették be a nyereménysorsolást (ne feledjük, a lottót csak a lakosságot lecsendesíteni kívánó kádári hatalom hozta vissza, 1957-ben).

A gyermekek mindkét képen - nyilván teljesen "spontán" módon úttörő-egyenruhában vannak (fehér ing - piros nyakkendő). A felnőtt férfi csak munkás lehet - a mosolygó kisfiú "érvelése" pedig ha lehet, még messzebb áll a valóságtól, hiszen mekkora "nyereségként" élhette meg a lakosság, hogy lett egy új vasolvasztója Diósgyőrben...

Fontos észrevennünk, hogy a plakátokon mindig, mindenki mosolyog, boldog. Az ideológia szerinti három klasszikus társadalmi réteget láthatjuk: munkás - paraszt - értelmiségi.

Ha valamilyen ipari üzemet ábrázolnak a grafikusok, az elsősorban mindig vasolvasztó - és legfeljebb ehhez kapcsolódó létesítmények.

A végére különlegességet hoztam két szempontból is. Egyfelől a hagyományosabb, színes grafika helyett most már a modernebb fotót alkalmazta az alkotó - másfelől pedig olyan családot láthatunk, akik névvel vállalták a rendszer reklámozását. Kérdés, hogy mennyire tették az önkéntesen? Vannak bennem kérdőjelek...

A XX. század második felében egyre nagyobb problémát jelentett hazánkban a tömegessé váló alkohol-függés. (Egy korábbi posztomban hoztam is róla statisztikákat)

A Kádár-rendszer döntéshozói is érzékelték a problémát - és a maguk módját tenni is próbáltak ellene. Az erőszakos kényszer-elvonókúrák mellett próbálkoztak a meggyőzés szelídebb módszereivel is. Ilyenek voltak a korabeli plakátok.Ezekből hoztam most egy csokorra valót!

 (Hozzá kell tenni, hogy az egész helyzet végtelen ellentmondásokat hordozott magában, hiszen a kommersz, égetett szeszek eladása hatalmas bevételt hozott az államkasszának...)

Ez az 1958-as, még "szelíd", humorosnak is szánt plakát egyszerre propagálja az egészséges életmódot (a tejivást!) - és próbál lebeszélni az alkoholizálásról! Grafikailag nem túl bonyolult...

A probléma az 1960-as években kezdett igazán súlyosbodni (a kollektivizálás befejezése, tömeges életforma-váltás, egyre depressziósabbá váló társadalom stb.).

1966-ban a rajzoló már kerülte a vidámkodó üzenetet: kifejezetten erős szavakkal (konkrét egészség-károsodások felsorolásával) hívja fel a figyelmet!

Persze a képen is érződik az ellentmondás, hisz a vendéglátóhelyeknek éppen az állt érekében, hogy az emberek betérjenek és igyanak...

1971-re az üzenet - és a képi világ - még "ütősebbé" vált. Egyetlen rövid mondat, felkiáltójellel + a klasszikus koponya a lábszárcsontokkal.

Az előző plakát párja szintén 1971-ben készült. A rendszer próbálkozott egészségügyi megközelítéssel is: a szöveges mondanivalót ügyesen igyekezett "leképezni" a rajzoló, amikor a röviditalos poharat kombinálta a kórházi betegággyal....

Egy diktatúrától szokatlanul, a a rendszer propagandistái néha egészen "emberi hangot" ütöttek meg.

Az üzenet egyértelmű: a részegeskedő / túlfogyasztó honfitársunk nem bűnös, hanem inkább áldozat, aki segítségre szorul.

A következő falragasz még tovább megy: a korszak "közkedvelt", kifejezetten orvosi felügyelettel zajló intézményét, az elvonókúrát reklámozza.

A szöveg és a kép arra utal, hogy a már kialakult függőségen / betegségen is lehet segíteni. A valóságban persze azért a diktatúra itt sem hazudtolta meg magát: sok ember nem önként ment elvonóra, hanem úgy kényszerítették őket erre.

A korszak másik sajátossága volt, hogy néha megpróbálták a problémákat "elvicceskedni".

Itt nincs szó elvonóról, egészségkárosodásról - inkább elriasztani próbál.

Megfigyelhetjük, hogy a képeken mindig férfi alkoholistákat látunk. Valóban közöttük volt magasabb a túlfogyasztók aránya, de pontosan tudjuk, hogy sok háziasszony sem vetette meg a "kis édeset"..

Egy kommunista pártvezető számára a legfontosabb fogalmak mindig is olyanok voltak, mint "gyár", "(nehéz)ipar", "termelés" stb.. Pontosan tudjuk, hogy a Kádár-kori magyar ipar egyik legfőbb problémája - és export-akadálya - éppen a szörnyen alacsony gyártási minőség volt.

A kép - kicsit humorizálva - valós problémát tükröz: a munkások valóban rengeteget ittak (főleg töményet) - és ilyenkor valóban kevéssé tudtak koncentrálni.

A magyar ipar mélyebb, szervesebb problémáira persze a rajzoló nem tért, nem térhetett ki...

A végére egy 1985-ös plakátot hoztam. Két fontos kérdésben is újdonságot jelent.

Amíg korábban - főleg a 60-as években - elsősorban a felnőtt férfiak italozása jelentett problémát, úgy az ifjúsággal foglalkozók egyre inkább azzal szembesültek, hogy az italozás szokása egyre fiatalabbakat is elért.

Másrészt pedig a 80-as években - persze még korántsem annyira, mint a rendszerváltás után - megjelent nálunk is a kábítószer-fogyasztás. Mégpedig egy tipikusan ,nyomorúságos kelet-európai  / filléres változat: a szipuzás, ragasztó (a régi Technokol Rapid) illóanyagainak nejlozacsókóból történő belélegzése.

Mai első térképünk Európa régióinak népességszám-változását mutatja, a XXI. század első évtizedében - azez egy viszonylag békésebb / nyugodtabb időszakban.

Pirossal láthatjuk a fogyó népességű területeket.

A legdurvább zuhanást az egykori Szovjetunió volt tagállamaiban láthatjuk: Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Litvániában és Lettországban. Vélhetően alacsony születésszám és jelentős kivándorlás okozhatta ezt.

A kelet-európai kommunizmus (és már társadalmi problémák) messzire nyúló romboló hatását láthatjuk a szintén "kiürülő" Bulgáriában, Kelet-Szerbiában, a horvát agrár-vidékeken, ÉK-Magyarországon, Ó-Románia bizonyos részein és a "szépen" kirajzolódó egykori NDK-ban is!

További agrár-vidékek, melyek szintén csekély népesség-megtartó erővel rendelkeznek még: Anatólia és Kelet-Portugália.

A kép tíz évvel később, a COVID előtti években sem változott sokat.

A Balkán továbbra sem nevezhető Európa "sikertörténetének" Az egykori Havasaföld, Észak-Bulgária, a Belgrádon kívüli Szerbia, Dél-Albánia, Kelet-Horvátország folytatják az elnéptelenedést.

Ebben a mintába csatlakozik bele a magyar Alföld jelentős része is.

Tovább fogyott Litvánia és Lettország - de Szicília,, Szardínia és Dél-Portugália is.

Az igazi "sikertörténeteket" északon találjuk: Izland, Írország, Közép-Svédország. Hozzájuk hasonlóan erősen vonzotta még a vándorlókat Katalónia is.

Hihetetlenül érdekesen fordult meg Kelet-Törökország: itt valóságos népesség-robbanás zajlott ezekben az években.

A népesedés egyik legfontosabb mérőszáma a fertilitás (női termékenység). Ez az elméleti szám azt mutatja, hogy egy adott területen és időpontban egy nő átlagosan hány gyermeket fog szülni életében. A határszám itt a 2,1 - hiszen ha egy házaspárnak éppen két gyermek van, akkor önmagukat "reprodukálták", azaz ha egy országban ennyi a fertililási mutató, akkor ott stagnál a népesség.

Látható, hogy jelenleg Európa egyetlen országa sem éri el a 2-es fertilitást - azaz Európa a "természetesen fogyás" állapotában van.

Látható, hogy Dél-Európa nemzetei állnak a leggyengébben: a máltaiak, olaszok és spanyolok. Ez azért különösen érdekes, mert eredendően katolikus hitű népekről beszélünk - márpedig a katolikus hit kifejezetten gyermekvállalás-párti.

Tovább fokozza az "izgalmakat", hogy a szintén katolikus hitű Lengyelország és Litvánia is ugyanezzel a problémával küzd.

A 2-es "álomértéket" egymástól igen különböző nemzetek tudják - messziről - megközelíteni: a franciák, a románok és a bolgárok. 

Nagyon érdekes a két balkáni ország helyzete, ahol egyszerre van jelen a viszonylag még kedvezőbb női termékenység - és a jelentős népesség-zuhanás. Ezt az összetett jelenséges az igen jelentős, Nyugat- és Dél-Európába irányuló kivándorlás (munkavállalás) magyarázhatja. Ne felejtsük: a román újlatin nyelv!

A Mediterráneumban még egy érdekességre hívnám fel a figyelmet: a muszlim hitű törököknél lényegesen több gyermek születik, mint az ortodox görögöknél. Ugyanakkor mindkettőnél rosszabb az albán születési adat: ahol muzulmán többség él együtt ortodox és katolikus kisebbséggel!

Az előző térképpen majdnem azonos idősávból (2022 - 2019) találtam térképen a fertilitás régiónkénti számairól.

Így talán még érdekesebb megnézni, hiszen az egyes országon belül így elképesztő regionális különbségeket vehetünk észre.

Látható, hogy akad Európán belül - igen kevés - terület, ahol legalább megközelítik a "csodás" 2,1-t: Észak-Kelet-Románia (azaz Észak-Moldva és Dél-Bukovina), illetve Franciaországban Marseille és Párizs régiója. Egyes demográfusok azt feltételezik, hogy ennek talán lehet némi etnikai meghatározottsága is: Ó-Romániában talán a cigánysághoz, Franciaországban pedig talán a muszlim hitű, arab gyökerű népességhez tartozó vállalhatnak több gyermeket.

 Talán szintén a cigány etnikumra utalnak Kelet-Románia és ÉK-Magyarország kedvezőbb számai is.

A másik oldalról nézve, jól látható a "gyermekszülési kedv" elapadása Spanyolország, Olaszország, Portugália és Görögország majdnem teljes területén

A biológia tudománya szerint a nők alapvetően 16-46 éves koruk között "termékenyek". Logikus módon a házasodási életkor alapvetően befolyásolja a megszületett gyermekek számát, hiszen minél később házasodnak a fiatalok, annál kevesebb évet tudnak kihasználni a biológiailag lehetséges évekből.

Ebben a kérdésben alapvető kelet-nyugat "szakadást" láthatunk. Minél keletebbre megyünk (pl. Fehéroroszországba és Ukrajnába), annál inkább őrzik a hagyományos mintát, a korai házasodást.

A tengely másik végén a skandinávokat és a latin népeket (franciák, spanyolok, olaszok), akik a végsőkig kitolják az önálló családalapítást (sokat lehet olvasni a kényelmes olasz fiatal férfiak "mamahotelben" maradásáról. Azt se feledjük, hogy - különösen Nyugat-Európában - egyre elterjedtebb a házasságon kívüli együttélés: vagyis eljönnek ugyan a "mamahotelből" - de későn kötelezik el magukat és így kevés gyermeket vállalnak.

Nyilvánvalóan az elképesztően alacsony spanyol női termékenységben meghatározó szerepe van annak, hogy a spanyol "fiatalok" majdnem 35 évesen (!!!) kötnek csak házasságot. Ugyanakkor - érdekes módon - Svédországban nem ilyen direkt az összefüggés - hiszen Európa legkésőbbi házasodási számai mellett is egészen "tűrhető" termékenységi arányszámmal állnak. Egyesek ezt azzal kötik össze, hogy a svéd gyermekvállalási adatokban jobban jelentkezik a bevándorlók jelenléte, mint a spanyolokban.

A népesedési - különösen a vándorlási - folyamatokat mindig más adatokkal együtt érdemes vizsgálnunk.

Jól látható, hogy Európán belül elképesztően nagy különbségek mutatkoznak az egy főre eső GDP tekintetében. Kirajzolódik egy széles "gazdag kifli": a tengerparti Hollandiától és Belgiumtól, a nyugati (és különösen a déli!) német tartományokon és Ausztrián át egészen Lombardiáig! 28 évvel az egyesítés után is fennáll a jóléti szakadék az egykori NSZK és NDK között - immár egy országon belül.

Vegyük észre, hogy az Ír Köztársaság 2018 körül egyszerre mutatott fel jelentős üzleti sikereket és népességnövekedést (lásd a 2. térképet)!

A legszegényebb EU-régiók egy széles sávon húzódnak keresztül Kelet-Európán Lengyelországtól (Varsó kivételével!) Szlovákián és Magyarországon át le a Balkánra. Itt egymásra rétegződik a távoli (agrár-)múlt öröksége a kommunizmussal.

Nyilván komoly összefüggést fedezhetünk fel a szegény Kelet-Európa "kiürülése" és a gazdagabb Nyugat népességnövekedése között: Európában - most már évtizedek óta igen komoly "népvándorlás" zajlik keletről nyugatra a jobb élet reményében.

Spanyolországban egyszerre láthatjuk a jólétben élő Katalóniát (Barcelona!) és Baszkföldet a már szinte kelet-európain szegény Andalúziával.

A Baltikumban élő törzsek a korai középkor vége felé és az ezredforduló táján szerveződtek népekké. A litvánokat először 1000 körül említi nyugati forrás - ekkor a nagy kiterjedésű Kijevi Ruszhoz tartoztak.

Érdekes módon a litvánok évszázadokig ellenálltak a keresztény térítésnek - ezért szoktuk őket tartani "Európa utolsó pogány népének". 

A XIII. század közepén élt Mindaugas (nagy)fejedelem meghatározó szerepet játszott az állam történeti fejlődésében, mert uralma alá hajtotta a nép által lakott földeket.

Ezen a térképen nem csak Mindaugas terjeszkedését figyelhetjük meg, hanem azt az egészen példátlan sikertörténetet, amit a litván uralkodók (pl. Gediminas és Algirdas) a XIII. század második felében és a XIV. században Európa leghatalmasabb területű államát kovácsolták össze!

Amint jól látható messze-messze túlhaladták a litván nép által lakott földeket: a Kijevi Rusznak a tatár uralom következtébe bekövetkezett megsemmisülését kihasználva vonták uralmuk alá a keleti szláv, ortodox földművelők által lakott földeket. Azokat a területeket, ahol most elsősorban Fehéroroszországot és Ukrajnát találjuk!

Amikor a XIV. század végén a lengyel urak férjet kerestek fiatal királynőjük Szent Hedvig (a mi Nagy Lajosunk lánya!) számára, akkor számításba vették, hogy mindkét államot közös ellenség, a Német Lovagrend fenyegeti.

Így történt, hogy 1386-ban Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem megkeresztelkedett, elvette feleségül Hedviget és perszonálunióban kapcsolta össze a két államot.

Ez az év egyúttal a litván nép kereszténnyé válásának is kezdete, melyben hatalmas érdemeket szerzett Hedvig királynő!

Az egymással szövetkező "gigantikus" Litvánia és a kisebb, de nyugatosabb Lengyelország 1410-ben Grünwaldnál hatalmas diadalt aratott a német lovagok felett.

 Litvánia a XV. század elején érte el területi növekedésének csúcsát - az állam ekkor már a Balti-tengertől a Fekete-tengerig ért!

1569-ben a lengyel és a litván nemesség Lublinban kimondta a két állam valódi egyesítését (reálunió!). Így aztán valóban Európa leghatalmasabb állama jött létre!

 A következő évszázadokban azonban Lengyelország végzetesen meggyöngült, így a XVIII. század végén, három lépésben (1772, 1793, 1795) szomszédai felosztották az államot. Az egykori hatalmas Litvánia így a cári orosz birodalom uralma alá került.

Az I. világháború teremtett újra a lehetőségét, hogy a litván nép visszakaphassa önállóságát. 1918-ban sikerült kikiáltani a Litván Köztársaságot.

Az újjáalakult Litvánia nem tudta magába foglalni a litván nép által lakott összes területet, mert a fővárosnak tekintett Vilniust Lengyelország szerezte meg. Így a két világháború között Kaunas szolgált ideiglenes fővárosként.

1923-ban viszont sikert könyvelhettek el: csapataik bevonultak a Balti-tenger partján fekvő (korábban német kézen lő) Klaipéda régióba.

Aztán 1939/40-ben alapvetően megváltozott a litván nép élete.

Még  1939 tavaszán Hitler ultimátumban visszaszerezte Klaipédát (német: Memel-vidék).

Ennél sokkal súlyosabb - és tartósabb - következményekkel járt, hogy az 1939 augusztusi Molotov-Ribbentrop-paktumot követően 1939/40-ben szovjet csapatok vonultak be, megdöntötték a törvényes kormányt, majd 1940 nyarán a sztálini Szovjetunió bekebelezte Litvániát!

Litvánia végül 1991-ben a Szovjetunió felbomlásakor nyerhette vissza függetlenségét - 2004-ben (hazánkkal együtt!) az Európai Unió tagja lett.

A XVI. század a magyar történelem egyik leginkább vészterhes időszaka. Az 1390 óta hazánkra nehezedő oszmán nyomás ekkorra végképp elérte hazánk területét, az ország szívéig hatolt, darabokra szakította Magyarországot – és mérhetetlen pusztítás okozott emberi életekben.

          A törökök túlereje nyomasztó volt – de mégis fellelhetünk olyan mozzanatokat, ahol a keresztény oldal vezetőinek hibás döntései is hozzájárultak a bekövetkezett konkrét katasztrófához.

Az alábbi eseményeket mindig a KONKRÉT, abban a pillanatban fennálló helyzetben értelmezem.

Az 1520-ban trónra lépett fiatal, vehemens szultán, II. (Törvényhozó) Szulejmán 1521-ben élete első hadjárata céljául – tétovázás után – Nándorfehérvárt választotta. A Duna és a Száva találkozásánál fekvő várat hívták „Magyarország kulcsának”.

A hosszú évek óta komoly pénzhiánnyal küzdő magyar kormányzat nem csoportosított elegendő erőt a vár védelmére. Alapvető HIBA volt.

 A két „vicebán” (alparancsnok) vezetésével a pár száz védő így is két hónapig kitartott: a vár csak augusztus 29-én esett el. Feltételezhetjük, hogy nagyobb létszámú sereg meg tudta volna tartani a várat – márpedig amíg Nándorfehérvár magyar kézen volt, addig szultáni fősereg nem tudott behatolni Magyarország szívébe.

A sokszor, alaposan elemzett 1526-os szulejmáni hadjárat során a magyarok tőbb HIBÁT is vétettek – ezek elkerülésével talán nem következett volna be a mohácsi katasztrófa.

A. Meg kellett volna erősíteni Pétervárad védelmét. Ez a vár nem volt olyan erős, mint Nándorfehérvár, de hetekig elhúzódó védelme esetén az ellenség talán ebben a hadi idényben nem jutott volna be az ország szívébe.

B. Meg kellett volna próbálni a törököket megállítani a Drávánál vagy a Karasica mocsaras partján, ahol így bajosan tudtak volna átkelni – ezt tervezték is a magyarok.

2. C. Talán kevesen tudják, de a magyarok eredetileg védelmi csatára készültek a mohácsi síkon – így is állt fel a hadrend. ha az ellenség idáig eljutott, akkor ki kellett volna tartani végsőkig a védelem mellett
4. D. Nem lett volna szabad elvezényelni a király mellől a válogatott udvari vitézeket / testőröket: egyszerűen vigyázni kellett volna a király életére! Ha II. Lajos életben marad és vele folytatódik a magyar királyok sora, sok későbbi tragédia elkerülhető lett volna.

Szapolyai János halála után HIBA volt nem betartani a váradi egyezményt. Az egyezmény értelmében Buda várát át 1540-ben (vagy legkésőbb 1541-ben) kellett volna adni Habsburg Ferdinánd seregeinek.

Ha 1540-ben vagy 1541-ben Budára német őrség kerül – akik 1541-ben majdnem el is foglalták a várat a kis János Zsigmond gyámjaitól – akkor nekik esélyük lett volna a megérkező szultáni fősereggel szemben Budát keresztény birtokban tartani.

Itt a döntés felelőssége egyértelműen Fráter Györgyöt terheli, aki „szövetségesként” és „barátként” tekintett Szulejmán megérkező hadaira…

A fentivel ellenkező módon viszont valószínűleg HIBA volt Ferdinánd csupán csekély méretű hadait 1551-ben beengedni Erdélybe. Az 1549-es – éppen Fráter György által létrehozott – nyírbátori egyezmény ugyan az ország egyesítését célozta, csak éppen a Habsburgok ehhez nem biztosítottak elegendő katonai erőt.

Ekkor még a gyermek János Zsigmond „keleti magyar királysága” magában foglalta Erdély mellett a teljes Tiszántúlt!

Az 1551-es Castaldo-féle erdélyi bevonulás váltotta ki a tragikus 1552-es oszmán támadást: ekkor kerültek török kézre és indultak évszázados pusztulásnak a Tiszántúl magyar települései!

A magyar hadtörténelem legfényesebb fejezetei közé tartozik 1849 április havának első hét napja, amikor az alig pár hónapja létező magyar honvédsereg három csatában is diadalmaskodott az osztrák hadak felett - és ezzel komoly lépést tette az ország felszabadítása felé.

Az ellenség főerői bekerítésének tervét Egerben dolgozták ki - Görgey Artúr fővezérlete alatt, Bayer József (al)ezredes és Klapka György tábornok.

A terv szerint a VII. hadtest egyenesen a főváros felé nyomul a Gyöngyös - Pest országúton - ezzel mintegy magára vonja az ellenség figyelmét.

Az I., II. és III. hadtestek jelentették a fő csapásmérő erőt: nekik a Jászság felé kellett kerülniük, majd - valahol Gödöllő környékén - kellett a négy hadtestnek "harapófogóba" szorítani az osztrákokat.

Április 2-án került sor a hatvani csatára. Az előrenyomuló VII. hadtest itt találkozott Schlik tábornok elővédjével. Az ütközetbe bekapcsolódott a III. hadtest egyik hadosztálya is: egyesült erővel - utcai harcban - visszaszorították az osztrákokat, akik Gödöllőig hátráltak

A VII. hadtestet az ütközetben a nemrég kinevezett Gáspár András tábornok vezette. (Később ő lesz majd az, aki azért fog lemondani posztjáról, mert nem ért egyet az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozattal).

Április 4-én Klapka tábornok tábornok I. hadteste Jászberényből Tápióbicske irányába nyomult előre. A szabadságharc egyik jellegzetesség volt, hogy mindkét fél elég gyengén tudta felderíteni az ellenséges csapatokat, ezért honvédeink - váratlanul - Jellasics tábornok délről észak felé vonuló horvát határőreibe ütköztek.

A csatában akadtak válságos pillanatok - pl. a Császár-huszárezred megfutamodása - aztán délután megérkezett személyesen Görgey fővezér és Damjanics tábornok. Ők bevetették a III. hadtest egyes alakulatait, így sikerült az osztrákokat visszaszorítani.

A csata döntő pillanata az volt, amikor a 3. és a 9. honvédzászlóaljak együttes rohammal visszafoglalták a Tápió hídját..

Klapka György, aki a későbbiekben majd Komárom parancsnokaként tesz szert örök hírnévre.

A megvalósult hadműveleteket ábrázoló fenti térképen jól látszik, hogy április 6-án Gáspár VII. hadteste Bag faluig ugyan előrenyomult, de ott - harci cselekményekben való részvétel nélkül - megállt.

Ugyanezen a napon, április 6-án (nagypénteken) került sor a döntő, isaszegi csatára!

A kora délutáni órákban Klapka I. és Damjanics III. hadteste hullámzó harcokat vívott Jellasics és Schlik csapataival (ez utóbbiakat Windisch-Graetz fővezér irányította ide). A magyar honvédek egy időre védekezésre kényszerültek.

Délután k körül azonban a helyszínre ért Görgey és 5 óra magasságában megérkezett Aulich Lajos II. hadteste is. A kora esti órákban honvédeink a jobb- és a balszárnyon is elsöprő rohamra indultak.

Az összecsapás magyar sikerrel zárult: Isaszegen túlra, Gödöllőig kergettük az ellenség erőit!

Damjanics János: "a rácok ostora": a szerb származású legendás honvédtábornok, lelkes rohamok hőse - aradi vértanú.

Aulich Lajos - aki fiatalon már a napóleoni háborúkban is részt vett. A honvédség egyik legképzettebb, legtehetségesebb tábornoka. Aradi vértanú

Görgey Artúr: a legendás és bátor hadvezér, a tavaszi hadjárat egyik "motorja".

Április 7-én (nagyszombat ünnepén) a tavaszi hadjárat hős tábornokai személyesen találkoztak Gödöllőn Kossuth Lajossal, az OHB elnökével, hazánk politikai vezetőjével. Tisztelete jeléül itt a jeles politikus tegeződést ajánlott fel a 16 évvel fiatalabb Görgeynek - ami tisztelettel elfogadott.

Ezen a haditanácson vitatták meg a hadműveletek folytatását - melyek nemsokára újabb diadalokhoz és Buda várának, valamint az ország nagy részének felszabadításához vezettek.

Sztálin 1922-ben lett a Szovjenunió Kommunista Pártja Titkárságának vezetője, 1924-ben pedig meghalt Lenin az állam alapítója. A következő fél évtized a párteliten belüli hatalmi harcokkal telt - ezért a lakosság számára viszonylag békésebb időszaknak bizonyult.

Hivatalosan 1929-ben ünnepeltették meg a lakossággal a pártfőtitkár 50. születésnapját (a valóságban 1878-ban született) - ezzel vette kezdetét az a példátlan dicsőítési hullám, amit később "személyi kultusznak" neveztek el.

Amint e plakáton is látható azt igyekeztek a lakosság "fejébe verni", hogy minden elért eredmény a "bölcs vezetőnek" köszönhető. Már ekkor kiemelt figyelmet kapott az ipar, valamint a közlekedés és kicsit a mezőgazdaság gépesítése is.

Amikor 1928/29-ben áttértek a (piaci elemeket is tartalmazó) NEP-ről a "szocialista tervgazdálkodásra", akkor a hangsúlyt elsősorban a nehézipar fejlesztésére helyezték. A képen a hatalmas magnyitogorszki kohászati kombinát látható.

Az erőltetett ütemű iparosításhoz már nem tudtak máshonnan tőkét elvonni, mint a parasztságtól - ezért 1929-ben megkezdődött a kollektivizálás, azaz az egyéni parasztgazdaságok összevonása közös gazdaságokká ("kolhozokká").

A képen városból kirendelt propagandisták győzködik a falusiakat a közös gazdálkodás "előnyeiről". A plakátokon Lenint és Sztálint fedezhetjük fel.

Az erőszakkal létrehozott kolhozoknak be kellett szolgáltatniuk a termést az államnak - akkor is, ha nekik még vetőmagjuk sem maradt. Katonai és belügyi osztagok járták a falvakat és "elrejtett" gabonát kerestek mindenhol.

Mivel a falusiaktól elvették a termést, ezért éhínség következett be. Ezen a borzasztó fotón csonttá soványodott kisgyermekek láthatók - akik nem kaphattak abból a kenyérből, melyhez a búzát a szüleik termelték meg...

Még az előzőnél is kevesebb fotó készült arról, hogy szó szerint éhen haltak emberek.

Mivel a termést elsősorban a legjobb minőségű talajjal rendelkező "feketeföldes" övezetből vitték el, így a mintegy 7 millió (!!!) halott zöme az ukrán nép soraiból került ki. Ezt a sztálini gaztettet hívját ukránul Holodomornak.

A diktatúra lényegéhez tartozott a bűnbak-keresés. Az egyik célcsoportként a "kulákokat" találták meg: azokat a vállalkozóbb szellemű parasztokat, akik 1929-ig tudtak a piacra vinni termésükből -ezzel is hozzájárulva az ország élelmiszer-ellátásához.

Tömegesen deportálták őket - gyakran családostól - elsősorban az országi távoli, elhagyatott vidékeire, ahol nagyon sokan meghaltak közülük.

A munkatáborok rendszerét még Lenin kezdte kiépíteni 1918-ban, de Sztálin tette a rendszer egyik "alappillérévé" a modern "rabszolga-munkaerő" alkalmazását.

Emberek millióit hurcolták el a "gulágra" - ahol gyakran értelmetlen munkát végeztettek velük. Milliónyian haltak meg közülük.

Aztán eljött 1934: a kommunista párt XVII. kongresszusa. A plakát egybekapcsolja Lenin 1917-es "forradalmát" a sztálini iparfejlesztés sikereivel.

Csakhogy a kongresszuson "homokszem került a gépezetbe": a Központi Bizottság tagjainak megválasztásakor Sztálin 300 ellenszavazatot kapott, Kirov -a leningrádi párttitkár - pedig csak 3.

Sztálin meghamisította az eredményt, így újra őt "választották" főtitkárrá. Ám a "vezér" levont a taníulságot: a párt még nem eléggé engedelmes...

Aztán - gyanús körülmények között - 1934. december 1-jén meggyilkolták Kirovot - a képen maga Sztálin (aki minden valószínűség szerint kiadta a parancsot a gyilkosságra) viszi gyászos arccal az urnáját.

Az ország népének bejelentették: "az ellenség befurakodott soraink közé" és "mindenki gyanús" (legfőképpen a párttagok és a vezetők)... Kezdetét vette a "Nagy Terror".

A szovjet kommunista pártvezetés már 1918 óta gyilkolta az ország népét - most azonban "újdonságként" saját "elvtársaikra" sújtottak le. Ezen a kivégzése előtti fotón Zinovjev látható, a bolsevik párt korai, legtekintélyesebb vezetőinek egyike. Ő nem csak Lenin munkatársa volt a korai időkben, hanem 1925 körül segített Sztálinnak a hatalmi harcban, hogy "kiiktassák" Trockijt...

A tömeggyilkosságokhoz persze végrehajtók is "szükségeltetnek". Az első fotón még vidáman mosolyog a vezér mellett Jezsov, (a "törpe hóhér"), aki 1936-38 között volt az NKVD vezetője.

Addig gyilkolászta a többieket, mígnem 1938-ban Sztálin a Kaukázusban megtalálta Jezsovnál is alkalmasabb hóhérját: Beriját. Jezsovot a sajátjaival tartóztatta és ölette meg - a képet pedig retusálták, megkísérelvén átírni ezzel a történelmet, a megölteknek még az emlékét is eltüntetni...

Modernkori történelme során Németország 1871-1918 (azaz a "vilmosi" alapítás és az I. világháborús vereség) között volt.

Az országban zömmel németek éltek, de a keleti tartományokban szép számmal lengyelek is.

Az I. világháborúban elszenvedett vereség következtében megkötött 1919 júniusi versailles-i békében többfelé vesztett területeket az időközben köztársasági államformára váltott állam.

A franciák visszakapták az 1871-ben elveszített Elzászt és Lotharingiát.

Kisebb területek kerülten nyugaton Belgiumhoz, északon pedig Dániához.

A legjelentősebb határmódosításra keleten került sor: az újjászületett lengyel államhoz került Nyugat-Poroszország és Posen / Poznan tartomány, illetve Felső-Szilézia keleti része.

 Danzing / Gdansk "szabad város" lett a Népszövetség felügyelete alatt.

Az új német-lengyel határt olyan furcsán húzták meg, hogy Lengyelország egy szűk sávon "kijutott" a tengerhez ("danzingi korridor") - ezzel viszont kettévágták Németországot, mert megszakadt a közvetlen földrajzi összeköttetése Kelet-Poroszországgal (ahonnan egyébként "levágták" a Memel-vidéket).

A kicsiny Saar-vidéket (nyugaton) szintén elcsatolták - de az értékes szénbányákkal rendelkező területet, német lakosságával nem tették Franciaország részévé, hanem 15 évre a Népszövetség felügyelete alá helyezték.

Az 1933-ban hatalomra került Adolf Hitler a gazdaság fellendülésével és a hadsereg megerősítésével párhuzamosan belefogott a határok módosításába.

1938 márciusában csapataival bevonult Ausztriába - ezzel fel is számolta az 1918-1938 között létezett első Osztrák Köztársaságot. azaz végrehajtotta az Anschlusst. 

Következő lépéseként a nagyhatalmakat rávette, hogy az 1938 őszi müncheni konferencián neki adják a németek által lakott Szudéta-vidéket, mely 1918-1938 között Csehszlovákiához tartozott.

Ezekkel a lépésekkel nagyrészt megvalósította a "mindent németet egy államba" programpontját (eltekintve persze pl. Dél-Tiroltól - vagy éppen Svájctól).

Hitler azonban nem állt meg és 1939 márciusában csapataival bevonult Prágába - így Birodalmának részéve tette a Cseh-Morva Protektorátust.

Amikor 1939 őszén - már a II. világháború részeként - legyőzték a lengyel hadsereget, akkor keleten újabb részeket csatolt a "Nagynémet Birodalomhoz". Ekkor hozták létre Lengyelország szívében a "Főkormányzóságot" is.

Aztán bekövetkezett a II. világháborús vereség és 1945-ben alaposan "megkissebbítették" a német állam számára kijelölt területeket.

Újra megalakult Csehszlovákia és Ausztria (ez utóbbi egyelőre négyhatalmi megszállás alatt), illetve az 1871-1918-as törzsterületekből is alaposan levágtak keleten.

Az új német-lengyel határt az Odera folyónál jelölte ki Sztálin.

Ezzel Lengyelországhoz került teljes Szilézia, Nyugat-Poroszország, Poznan. Ezen kívül a németeket elűzték Kelet-Poroszországból is: ennek déli részét Lengyelország - északiét viszont a Szovjetunió kapta meg (így lett Königsbergből - Kalinyingrád).

Érdemes megfigyelni, hogy a Saar-vidéket megint lecsatolták - egyfajta francia "protektorátus" alá került.

Igazából 1945-ben nem is létezett "Németország" nevű állam, mert a győztesek négy megszállási zónára osztották.

A későbbiekben izgalmas hidegháborús gócponttá vélt, hogy a földrajzilag a szovjet zóna közepében lévő Berlint is négy zónára osztották - azaz nyugati katonák érkezhettek az egykori fővárosi nyugati kerületeibe.

A nyugati hatalmak egy idő után nem akarták már külön igazgatni a megszállásuk alá került területeket, így 1946-ban egyesítették a brit és az amerikai zónát, majd 1948-ben "hozzácsapták" a francia igazgatású területeket is (de a Saar-vidéket még nem!). Az egyesítések Berlinben is megtörténtek.

Aztán 1949-ben két német állam alakul: nyugaton a Német Szövetségi Köztársaság - demokráciával és lassan beinduló "gazdasági csodával" - keleten pedig a szürke és nyomorgó Német Demokratikus Köztársaság.

Berlin kettéosztott város maradt - amit súlyosbított, hogy 1961 augusztusában az NDK kommunista vezetői Falat építettek.

Aztán 1990-ben a megosztottság véget ért: az NDK megszűnt létezni, tartományai pedig egyesültek a nyugati tartományokkal - így létrejött a mai is létező Németország.

A magát magyarnak nevező törzsszövetség 895 körüli Kárpát-medencébe érkezése biztos támpont.

Azt is megalapozottan állíthatjuk, hogy őseink Etelközből költöztek be.

Az is egyértelműnek tűnik, hogy a nyomok visszamutatnak egészen a Volgán túlra.

A nép egyes összetevőinek távolabbi eredete, az uráli (finnugor) és török nyelvi elemek keveredésének mikéntje és még számtalan más kérdés további kutatások tárgya. Jelen írásomban térképeket mutatok be, különböző elméletekkel.

Első térképünk a hagyományosnak nevezhető elméletek alapján készült.

E szerint őseink az Urál túlsó oldaláról érkeztek, szállásterületük volt Magna Hungaria (a Volga és a Káma folyók által körülölelt terület), innen átköltöztek Levédiába (ahol a Kazár Birodalom alattvalóiként éltek), majd tovább vándoroltak a Dnyepertől nyugatra Etelközbe és jött a honfoglalás (a térkép jelzi - eltérő színekkel - a híres besenyő támadásokat is).

Ilyesmivel találkozhatott sok olvasóm a középiskolában.

Következő térképünk többféle elméletre is utal.

Felveti, hogy az őshaza talán a Volga-Káma vidékén lehetett és azt is, hogy esetleg Levédia nem önálló szállásterület volt, hanem talán csak Etelköz egy (itt: nyugati) része.

Láthatunk itt egy másik elméletet is: a Donyec menti Levédiából (ami így akkor önálló szállásterületnek tekinthető) a magyarok egy része 700 körül délre vándorolhatott, a Kaukázus vidékére: ők lennének a szavárdok.

E térkép érdeme, hogy mutatja (külön színnel) a besenyők támadásait, melyek - több kutató feltételezése szerint - a magyarság elmozdulásainak elindító okai lehettek.

3. számú térképünk szintén egyszerre próbál mutatni több elméletet - színekkel elkülönítve őket.

A két elmélet egyet ért abban, hogy az "őshaza" az Uráltól keletre lehetett, mert feltételezi, hogy az obi-ugorok - mint "őseurópai" nép jóval korábban keleti irányba keltek át ezen a hegységen.

A piros nyilak szerint a magyar vándorlása nem a sztyeppén, hanem az erdős és ligetes sztyepp határvidékén történt, ezért Etelköz is egészen északon terült el.

A kék nyilak utalnak a Kaukázusba (sőt azon túl!) költözőkre, akiknek itt is "szavárd" a nevük.

Levédia ezek szerint valahol a Donyec mentént terült volna el és innek csak egészen későn (870!) vándoroltak volna át őseink Etelközbe.

4. térképünk is "többelméletes":

750 körülire teszi (és viszonylag nyugatra tolja) Levédiát,

Jelentős érdeme, hogy utal az alánokkal való kapcsolatra (ők iráni eredetű nép voltak, akárcsak a jászok)

Felvetődik az északi, kései és gyors költözés lehetőségét: 850 körül, a sztyeppe peremén, kérdőjelessé téve Levédia létét.

(A magyar őshaza itt egyértelműen Nyugat-Szibériába került lokalizálásra).

Következő térképünk felettébb izgalmas.

Az őshazát - más elméletektől eltérően - az Uráltól nyugatra és délre (nem pedig keletre) teszi.

Feltételezése szerint a magyarság már a Kr. u. V. században a Kaukázus északi előterében éltek (ahová az Urál déli lejtőiről költöztek, ez lett volna a "Don-Kubáni őshaza",) az etelközi tartózkodás pedig sokkal hosszabb lett volna, mint mások feltételezték.

A 680-as dátum nyilván az onogurok Kárpát-medencébe költözésére utalhat, áttételesen így a "kettős honfoglalás" elméletére (hiszen László Gyula azt feltételezte, hogy ők már magyarul beszéltek).

 Levédia itt is Etelköz részeként szerepel.

Felvetődik - szaggatott nyíllal jelölve - az "északi útvonal" lehetősége; de (más, "északi útvonal párti" elméletekkel ellentétben) viszonylag korai időpontra, már a VIII. századra téve. Levédia itt is "mellékes" jelentőségű, csupán Etelköz (keleti) része.

 E térkép jelentős pozitívuma más népek eltérő színekkel való jelölése, pl. a kazároké és az avaroké kékkel.

A 6. térkép Türk Attila, a jelen egyik vezető magyar régészének kutatásain alapul, illetve kifejezetten a régészeti leletekre támaszkodik.

E szerint a korai magyarság régészeti hagyatéka egyértelműen az Ural- és a Volga-Káma vidékén lelhető fel.

A Volgán átkelve őseink megkerülték a Kazár Birodalmat (írott forrás is utal mindössze három évig tartó intenzív kapcsolatokra), a füves és az erdős sztyepp határán haladtak és 850 körül (azaz viszonylag későn!) érkezhettek Etelközbe.

A modern ukrán régészet számtalan ekkori leletet tárt fel a Dnyeper mentén.

Itt nem esik szó "Levédiáról" és az esetleges Kaukázusba költözőkről sem (Türk Attila kevéssé lelt itt "magyargyanús" leleteket.

Biztos vagyok benne, hogy újabb régészeti leletek feltárása és esetleg az írott és más (pl. helyneves) források újabb elemzése közelebb vihet a korai magyar történelem rejtélyeinek megfejtéséhez.