1944-re a az angolszász szövetségesek légiereje megszerezte a fölényt Németország felett, így egyre hatékonyabban tudták rombolni a német hadiipart és közlekedést.. (Ezt onnan is tudhatjuk, hogy 1944 márciusától csökkeni kezdett a Harmadik Birodalom haditermelése). A négymotros bombázókat most már nagy távolságra is el tudták kísérni a vadászgépek (elsősorban P-51, Mustang).

Mivel a német légvédelem egyre inkább az összeomlás fele haladt (gépek és pilóták elvesztése, súlyosbítva az egyre fokozó nyersanyag és üzemanyag-hiánnyal) ezért megpróbáltak - egyre kétségbeesettebben - újabb és újabb típusokat harcba vetni.

A Me-262-es valóban korszakos jelentőségű gép volt: ugyanis a légcsavaros gépek korában ez volt az első ,valóban légi harcban bevetett sugárhajtóműves gép.

Bár már 1943 körül rendelkezésre állhatott volna, de a szövetségesek szerencséjére valamiért Hitler szinte "irtózott" a "vadászgép" kifejezéstől ezért évekig ragaszkodott hozzá, hogy a gép "gyorsbombázóként" építsék meg. Így aztán csak 1944 júliusában - már a normandiai partraszállás után! - kezdték el vadászgépként használni. A valóban "érdemi" bevetések 1944 őszére és 1845 tavaszára maradtak....

Elképeszető paraméterekkel rendelkezdett: a két Junkers Jumo hajtómű 870 km/h-ig tudta gyorsítani, azaz sebessége messze felülmúlta bármelyik szövetséges vadászét.  11 km-es magasságig képes volt "feljutni" és tudott percenként 1 200 métert emelkedni.

Fegyverzetként négy darab 30 mm-es (!!!) gépágyút építettek bele és vihetett magával nem irányított rakétákat vagy bombát is.

A géppel persze akadtak problémák is. Bár gyors volt, de de kevésbé fordulékony, mint a légcsavaros gépek - ez pedig légi harcban hátrány. A két hajtómű sokat fogyasztott (+ időnként meghibásodott) - így hamar le kellett szállnia. A szövetséges vadászok felismerték ezt és általában leszállás közben támadtak rájuk.

Azt, hogy elsősorban miért nem lett "háborút eldöntő" fegyver, egy 1945 márciusi (azaz igen késői!) esettel szeretném illusztrálni. Ekkor egyszerre 37 Me-262-t küldtek harcba - 1 200 (!!!) angolszász bombázó és 630 (!!!) kísérővadász ellenében. A németek összesen 13 ellenséges gépet lőttek le - "szúnyogcsípés egy tehéncsordában"...

A Me-163-mas teljesen más koncepciót valósított meg: rakétahajtást! Ez a kicsiny gép (hossz: 5,7 m) elképesztő paraméterekkel rendelkezett: átlépte 1 000 Km/h-t, képes volt másodpercenként (!!!) 160 m-t emelkedni és el tudta érni a 12 km-s magasságot! 2 db 30 mm-es gépágyút szereltek bele.

Nos: ebből a különlegességből sem lett "csodafegyver". A magával vitt üzemanyag mindössze 8 percig (!!!) volt képes a rakétát táplálni, azaz a felszállási hely felett próbálhatott meg mindössze pár találatot elérni a bombázók ellen és máris le kellett ereszkednie siklórepülésben.

Ráadásul az elképesztő sebesség nem csak előnyt jelentett. Mivel több száz km/h-val gyorsabb volt, mint a megcélzott bombázók, így egyszerűen pár másodperc alatt "elzúgott" a megcélzott bombázó mellett :) Ennyi idő alatt kellett (volna) találatot elérni a- mi gyakran lehetetlennek bizonyult.

Noha elvileg hosszabb ideig (1944 július - 1945 május) repültek vele a Luftwaffe pilótái, összesen 9 (!!!) szövetséges gépet lőttek le! A rakétahajtás a harci repülésben végül is tévútnak bizonyult - a II. világháború után nem is vetettek be élesben ilyen gépeket...

 1944 őszére a  Luftwaffét egyszerre fenyegette a nyersanyagok (acél, alumínium) és a képzett pilóták hiánya. Kétségbeesett ötletként kitalálták, hogy villámgyorsan ki kell fejleszteni egy "népi vadászt", amely olcsó anyagokból készül - és lelkes fiatalok is vezethetik. Sőt: "ha már lúd, legyen kövér" úgy döntöttek, hogy legyen sugárhajtású.

Ez lett a He-162 ("Volksjager"). A hihetetlenül gyors tervezési / megépítési folyamat ellenére egészen "tűrhető" gép született - igaz, ormótlan / esetlen külsővel... Az egyetlen BMW gázturbinát a nem túl nagy méretű (alig 9 méter hosszú) törzs tetejére szerelték. A max felszállótömeg is 3 tonna alatt maradt (mert a törzs rétegelt falemezből készült, ragasztással!), így elérhette a 900 km/h-s végsebességet (!!!), a 12 km-es csúcsmagasságot és az 1 400 méteres percenkénti emelkedést.

Fegyverzetként csak két gépágyút kapott: 20 vagy 30 mm-est (de ez utóbbihoz sokkal kevesebb lőszert vihetett magával).

Csak 1945 februárjában kerül a csapatokhoz, de légi küzdelemben először áprilisban (!!!) vett részt. Ekkor a szovjetek már Berlin szélén álltak, a szövetségesek pedig bent jártak a Ruhr-vidéken - azaz a "Szalamandra" (mert ilyen nevet is kapott) érdemben már nem tett hozzá a világháború alakításához...

 A végső kétségbeesés - és egyfajta "csodavárás" - minden korábbinál elképesztőbb ötletekre is sarkalt. Ezek egyike lett a Ba-349-es. A koncepció: építsünk olyan gépet, ahol a pilótának nem kell megtanulnia a repülés két legnehezebb manőverét a fel- és leszállást... A gondolatmenet kicsit hasonló, mint a "népi vadásznál": így fiatal Hitlerjugend-tagok is képesek lehetnek a szövetséges bombázók megsemmisítésére...

 A "Natter"-be ("vipera") ugyanazt a rakétahajtóművet építették be, mint a fent már bemutatott Me-163-ba. Az alkalmazás a következőképpen történt volna: állványról fellövik, nagy sebességgel megközelíti a bombázókat, majd kilövi rá az orrban elhelyezett 24 db kis rakétát (más fegyvert nem is terveztek rászerelni)

De hogyan lehet elkerülni a leszállást? Nos: sikeres támadás után a Natter a levegőben két részre vált volna szét (orr + hajtómű) és mindkettő ejtőernyővel ereszkedett volna a földre - ahol a rakétát újra felhasználták volna. Kérdéses: mekkora lett volna a 19-20 éves, tapasztalatlan "pilóta" túlélési esélye?

Ezt - szerencsére - már nem kell megtudnunk. Egyetlen egy olyan próbakilövést hajtottak végre (1945 márciusában, amikor a bukás már igen közel járt), ahol ember is ült a gépben - és ő életét is vesztette ennek során... Így aztán a "viperát" soha nem vették légi harcba - a háború pedig rövidesen véget is ért...

A XX. század derekáig - néhol később is - nagy divat volt a politikai vezetők köré kultuszt építeni.

Nálunk ez legerőteljesebben talán Rákosi Mátyás estében valósult meg - néhány röpke évre. Nemzetközi előképe a Sztálin-kultusz volt (lásd: Rákosi, mint "Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványa"), haza pedig a két világháború közötti Horthy-kultusz.

A magyar ipar államosítása több lépésben történt. A döntő áttörést 1948. márciusa jelentette - ekkor elvben a 100 főnél népesebb üzemeket vették el (magyar vagy külföldi) tulajdonosaiktól. Ahogy a felirat mutatja: a "vezér" neve nagyobb betűkkel szerepel, mint minden egyéb "harcos köszöntés".

A diktatúra felé vezető út újabb fontoseseménye volt a "két munkáspárt", azaz a kommunisták és a szociáldemokraták erőszakos összeolvasztása 1948 júniusában. Az egyesített párt neve MDP lett.

Látható milyen hatalmas arcképekkel díszítették a kongresszust (és egyúttal árulkodók a képek méretei közti különbségek is). A két központi alak Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás (a két pártvezető - akik közül persze Rákosi lett az MDP főtitkára), mellett pedig - kisebbre megfestve - Rajk László és Marosán György.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a két szociáldemokratát Rákosi később évekre börtönbe záratta, kommunista "elvtársát" Rajkot pedig 1949-ben kivégeztette...

A civil társadalom felszámolásának folyamatába egyetlen ifjúsági szervezet maradhatott: a "Dolgozó Ifjúság Szövetsége". Természetesen mindenki mosolyog, a három fiatal pedig a három "szövetséges" társadalmi réteget szimbolizálja: munkásosztály, parasztság, értelmiség. Kicsit nagy a gabonakéve a parasztlány előtt...

Az ifjúság számára, 1950-ben természetesen Rákosi elvtárs mutatja a "fényes jövőt".

A "szocialista realista" stílus egyik "remeke" a fenti, 1951-es alkotás: "Rákosi elvtárs útmutatást ad a TSZ-kongresszus küldötteinek." A rendszer 1949-től törekedett - erőszakkal - a kollektivizálásra (másolva ezzel a sztálini Szovjetuniót). A kép külön érdekessége (ritkasága), hogy a vezér mellett felesége ül - akit jakut származású volt és Moszkvában házasodtak össze.

A kultusz csúcspontját az 1952-es év hozta el, amikor a "vezér" 60 éves lett. A Magyar Posta természetesen bélyegsorozat kibocsátásával ünnepelt.

Az "ünnepelt" többek között azt kapta ajándékba, hogy róla nevezték el a Csepel Műveket. (Eredetileg: Weisz Manfréd Gyár). Ekkortájt jelent meg az egyik lapban "kedvenc" újsághírem: "Rákosi Mátyás látogatást tett a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben" :) Itt éppen felvonulók visznek egy transzparenst, hatalmas arcmással.

Természetesen az úttörők sem hagyhatták ki, hogy "spontán" felköszöntsék "népünk szeretett vezérét".

Egy "rendes" születésnapon természetesen az ünnepelt tárgyi jellegű ajándékokat is kap. Az országban szabályos "verseny" alakult ki - falvakban, városokban, gyárakban.

A szép, hímzett terítőn a parasztlány mezítláb készül az aratás fárasztó munkájára. A sarló utalhat a kommunista mozgalom jelképére is.

Egy másik hímzés: kép itt nincs, de a vezér megszólítása: "Rákosi apánk".

Egyik "kedvencem" ez a "gyönyörűség" - a Bonyhádi Zománcművek ajándéka. Látszik, hogy az alkotó a képi megformálásban nem a "fényképi tökéletességű ábrázolásra" törekedett :).Viszont "szépen" kapcsolta össze a népi motívumokat a magyar valóság "megszépülésével".

Aki az 1950-es évek első felében járt az akkori Belügyminisztérium épülete felé ilyen "csodás" dekorációban "gyönyörködhetett.

Íme egy "rendes" május 1-jei felvonulás: a mi Rákosink itt kellő kontextusba került: balra Lenin, a Szovjetunió megalapítója, jobbra Sztálin, a jelen "lánglelkű géniusza" középben pedig - talán csak kicsit kisebb méretben -az ő "legjobb tanítványuk.

Az SS ("védőosztag") eredetileg Hitler személyes testőrségeként alakult meg.

Már a '20-as évek végén, jóval a nácik hatalomra kerülése előtt Heinrich Himmler került a szervezet élére.

Létszáma egyre gyarapodott, szervezet egyre bonyolultabbá vált.

1940-ben hivatalosan is megalakították a Waffen-SS-t (Waffe = fegyver), mely kifejezetten katonai jellegű, elitnek szánt alakulatból állt.

Tagjait kezdetben természetesen Németországban toborozták, majd - párhuzamosan a német hadsereg egyre nagyobb emberhiányával - egyre több európai országban.

Ezekből a toborzás céljára szolgáló - egymásra meglehetősen hasonlító - plakátokból állítottam össze most gyűjteményt.

A fenti plakátot Németországban terjesztették - szövege alapján vélhetően a háború második felében: "Jelentkezz 17 éves kortól!" A hatalmas emberveszteségek miatt a nácik már szinte gyerekeket is harcba vetettek ekkortájt. A képen szereplő fiú is szinte még csak kamasz...

Ez már nem is felszólítás, hanem kijelentő mód: "A német ifjúság önként jelentkezik a Waffen-SS-be!" Feltehetjük a kérdést: milyen rendszer az, amely a gyerekeket (egy nemzet jövőjét!) veti oda ágyútölteléknek? A fekete egyenruhás "harcos" szinte még gyermek a képen...

"A rendőrség frontszolgálatban": talán olyasmiről lehet szó, hogy a belső rendfenntartási feladatokat is ellátó SS-alakulatokat is kivezényelték a frontra. A két marcosa harcos hátterében havas orosz harcmezőt fedezhetünk fe - kilőtt ellenséges tankokkal.

1942-ben már szükség volt az elesett frontharcosok pótlására a hátországi szolgálatból - a gyerekek ekkor még nem kerültek sorra...

 A náci propaganda - a fajelmélet őrületének megfelelően - elsődlegesen a germán nyelvű népek körében toborzott. "Hollandok! A becsületedért és a lelkiismeretedért!  A bolsevizmus ellen hív téged a Waffen-SS!"

A nácizmus egyik legsikeresebb szavazatszerző és toborzó jelszava az antikommunizmus volt. Kifejezetten érdekes a "lelkiismeret" szó használata attól a szervezettől, melynek tagjai "üzemeltették" a haláltáborokat...

A flamandok - Flandria lakói - lényegében a hollanddal megegyező nyelvet beszélnek, de ők Belgium állampolgárai voltak (és ma is azok).

 A fenti kép kifejezetten antiszemita: a szójáték lefordíthatatlan, olyasmire utal, hogy Anglia "griffkarmai" valójában a "zsidóság hatalmát" akarják kiterjeszteni. "A mi válaszunk: fegyver a kézben!" A "Langemarck" a flamand SS-légió elnevezése volt.

A "mondanivaló" - de most egy másik (északi) nép fiait "csábítják": "Dániáért! A bolsevizmus ellen!" "Regisztráljon a dán SS-bevetési alakulatnál!"

Az SS a középkori viking harcossal állítja párhuzamba az MP-40-es géppisztolyt szorító II. világháborús katonát.

"Ugyanaz pepitában" - tartja a szólás: másik északi nép - de megint középkori viking és modern mása: "Harcolj Norvégiáért" Az üzenet nincs túlbonyolítva: "lehagyták" róla az antiszemitizmust és az antikommunizmust is.

Ne feledjük: Norvégiáéban komoly ellenálló-csoportok küzdöttek -a nácik ellen.

A fajelmélet határait túllépve megpróbáltak toborozni a nem germán nyelvű népek soraiból is. A vallonok francia nyelvű nép, Belgium déli felének lakói (jelentős bánya- és iparvidékekkel): ezért is látjuk a belga nemzeti színeket. A szöveg egyszerűen: "Jöjj hozzánk!"

Ez a harcos nem olyan marcona - és nem is indokolja meg a felhívást semmivel...

A wallon SS-légiót Léon Degrelle szélsőjobboldali belga politikus vezette - elsősorban a keleti front harcaiban.

Különleges párosítás: német nyelvű felhívás - de a cím brüsszeli, márpedig e város lakói franciául és flamandul beszélnek.

 "Klasszikus" náci gondolatmenet: "kommunizmus = zsidók" - akik az ellenség (a sárkány színe ezért vörös). A harcos - mint árnyalak - itt kézigránáttal győzi le a sárkányt.

A három balti állam (Észtország, Lettország, Litvánia) 1918-ban szabadult ki az orosz medve uralma alól - hogy aztán Sztálin 1940-ben visszafoglalja őket. 1940/41-ben e balti népek fiaiból is sokakat elhurcoltak NKVD-alakulatok a gulágra - ezért is fogadták közülük sokan "falszabadítóként" a megérkező német csapatokat.

Erre hivatkozva toboroz észt férfiakat ez a különösen marcona harcos az észt SS-légióba.

Korábbi posztomban bemutattam már, milyen plakátokon keresztül próbált férfiakat toborozni a Vörös Hadseregbe a Tanácsköztársaság vezetése.

Úgy tűnik még arra is figyelmet fordítottak, hogy a már belépetteket - illetve az otthon maradt hozzátartozókat - (tovább) buzdítsák a küzdelemre.

Talán az egyik leghíresebb 1919-es plakát: grafikailag kifejezetten modern, erős hatású. A mondanivaló egyszerű: nem védekezünk, támadunk (mindenféle értelemben).

Ugyanaz a mondat - teljesen más képi világgal. A plakátot szinte "beteríti" a hatalmas vörös zászló.

A két zászlótartó katona ugyan fegyvertelen, de alattuk/mögöttük "szuronyok erdeje" követi őket. A kép alsó sarkában feltűnő gyár sziluettje jelzi, hogy a rendszer kifejezetten a munkásokra számított.

A katonák ábrázolása itt szinte realisztikus. A képről a szemlélőnek azonnal Ady verssorai (1907-ben íródott) jutnak eszébe:

"Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye."

A vörös csillag felhasználása nagyon gyakori volt évtizedeken át a kommunista államok ikonográfiájában. (Az 1949-es, Rákosi-féle címerben is hatalmas vörös csillag ontotta aranyló sugarait.

A kép érdekessége, hogy úgy tűnik, mintha a katonák éjszaka rohamoznának...

A plakát készítője még arra is ügyelj, hogy még a szöveg is vörös színnel íródjon. Itt azért megjelenik a fenyegetés: "a bujkáló az árulója".

Végre némi konkrétum: a Stromfeld Aurél vezette északi hadjárat valóban jelentős - zömmel magyar lakosságú - területeket szabadított fel másfél hónap alatt..

Feltűnő, hogy a hadműveleteket Nagy-Magyarország térképébe rajzolták bele. Kicsit olyan érzésünk van, mintha az 1920 utáni évtizedek revíziós plakátjait látnánk ("mindent vissza"). 

A dolog annyiban mindenképpen jogos, hogy még az 1920. júniusában aláírt trianoni béke előtt járunk.

Feltűnő a szóhasználat is: általában akkor szólítanak fel úgy, hogy "Ne csüggedj", ha a valós helyzet nem kifejezetten fényes...

Ez talán a legkülönlegesebb tanácsköztársasági plakát. Bár a zászló vörös, de nem említ politikát, "árulókat", munkásosztályt.

Az üzenet ("azért harcolj, hogy megvédd otthonod, családod") korántsem "osztályharcos", sokkal inkább hazafias, már-már szinte konzervatív.

Ha erre a képre nézek, mindig úgy érzem, mintha egy angyalt akart volna a festő ábrázolni...

Azok számára, aki valamiért még esetleg 1944 végén – sőt esetleg 1945 elején – is azt gondolták, hogy a náciknak bármi esélyük lehet (ha nem is „győzelemre”, de esetleg valamiféle „tárgyalásos rendezésre”), legkésőbb 1945 márciusában el kellett érkeznie az „igazság pillanatának”, amikor a nyugati szövetségesek átkeltek a Rajnán.

Hitler – furcsa mód – nem a Ruhr-vidék és nem Berlin védelmét tartotta legfontosabbnak, hanem a valóban elitnek számító 6. SS Páncélos Hadsereget éppen a Dunántúlon vetette be. Ez volt a német hadsereg utolsó érdemi támadó hadművelet a világháborúban a „Tavaszi Ébredés”.

Korábbi posztomban már írtam: azért éppen a Dunántúl lehetett a helyszín, mert Zala megyében voltak a Harmadik Birodalom utolsó kőolaj-mezői. Márpedig modern háborút nem lehet benzin / gázolaj nélkül vívni…

A Dunántúlra hozták a háború utolsónak kifejlesztett, igazán döbbenetes erejű tankjait a 68 tonnás (!!!) Királytigriseket.

A támadást – ismételten a Mezőföld irányába – március 6-án indították meg. Budapesten február óta már nem folytak harcok – a szovjetek már csak ezért is jobban felkészültek a védelemre.

A németek nagyjából kilenc napig küszködtek – de a Dunát most meg sem tudták közelíteni, március 15-ig hozzávetőleg Simontornyáig jutottak.

Közben az is „kiderült”, hogy a Sárvíz miért éppen a „sár”-ról kapta a nevét.

A tavaszi hóolvadáskor a Mezföld talaja hatalmas „sártengerré” változott – ahová egymás után ragadtak be a német harcjárművek. Itt éppen egy szintén kiváló harcjárműnek számító Párduc tank.

Ezek a féllánctalpas gyalogsági csapatszállítók éppen egy falu aszfaltozatlan, kövezetlen útján próbálnak meg előre vergődni.

Itt is elcsigázott, kimerült – talán már a harc értelmetlenségét is belátott – német katonák vesztegelnek járműveikkel a sárban.

Ennek a Királytigrisnek meglehetősen sérültnek tűnik a hátulja – de sokat közülük nem a szovjet tüzérség állított meg, hanem egyszerűen beleragadtak a sárba, legénységük pedig egyszerűen otthagyta őket. Nem akadt jármű, ami el tudott volna húzni 68 tonnát – és nem volt már benzin sem feltankolni őket.

Március 15-én aztán megindult a szovjetek nagy ellentámadása – mely immár igen csekély ellentállásba ütközött.

Székesfehérvárt március 22-én adták fel a németek. (Másodszor éppen két hónapig volt a birtokukban).

A német csapatok számára a visszavonulás maradt az egyetlen értelmes alternatíva.

Március 26-tól aztán végleg felgyorsultak az események. Miközben szülőföldemen, Fejér megyében hónapokig tomboltak a harcok, az Észak- és Nyugat-Dunántúlon szinte ellenállás nélkül robogott át a szovjet hadsereg. Április elején szinte az egész országban véget ért a háború – de Pinkamindszentet csak április 13-n hagyták el a német alakulatok.

A Tanácsköztársaság diktatúra volt – ezt vezetői sem tagadták. Ők is tudták, hogy korántsem mindenki szimpatizál a rendszerrel. Kedvenc műfajukat, a plakátot így arra is felhasználták, hogy a lelkesítés / buzdítás mellett / helyett fenyegessenek.

Talán ez a leghíresebb magyar 1919-es falragasz. Érdemes a fegyvert tartó vöröskatona mozdulata mellett a szófordulatokra is figyelni: nincsenek való nehézségek, csak „rémhírek”. Aki pedig más véleményen van az „ellenforradalmár”.

Ha ránézek erre a képre, akkor az én generációmnak, még a klasszikussá vált, egykor sokat hallott, fenyegető felkiáltás jut eszébe: „Munkásököl, vasököl – oda csap, ahova köll!” Érdemes felfigyelni, hogy ennek a plakátnak van – majdnem teljesen megegyező – náci párhuzama is!

A „szétcsapott” férfiak polgári ruházatúak – az ököl pedig vörös és izmos!

Itt a buzdítás és fenyegetés „határesetét” láthatjuk. Jól ismert toposzok: vörös zászló + izmos (meztelen felsőtestű!) munkás. Ki az „ellenség”? – A pénzeszsákok nyilván a nagytőkéseket jelentik (akár gyárait/ bankjait a rendszer egyébként államosította). A gyár – szerényen – fel is tűnik a háttérben…

A diktatúrák újabb sajátossága: ha nem jól mennek a dolgok (pl. katonai vereségek érik az aktuális hatalmat), akkor is a „csüggedők” tehetnek róla, akik nem hisznek a „végső győzelemben”.

A „bujkálás” arra utalhat, hogy a rendszer megpróbált hadkötelezettséget bevezetni. Itt azért a „rossz arcú” ellenség soraiban feltűnnek „munkáskülsejű” egyének is – bár azért továbbra is a polgárság a leggyanúsabb…

A plakát még nyilakkal is jelzi a „csapásirányt” a nézőknek – a grafikus pedig igyekszik követni a direktívákat: más a „csüggedők / gyávák” és más a „gonoszok” arckifejezése!

Egy különös, „többarcú” plakátot hagytam a végére.

Gyakori a gyermekek / fiatalok felhasználása érvelésre. A képen kifejezetten „gyermekarcú” vöröskatonát látunk. Egyfelől buzdít (kb. azt mondja: „állj be te is közénk!”) – másfelől viszont fenyeget („ha nem lépsz be, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy ellenem vagy”)!

A zászló természetesen vörös – e most már virágok is koszorúzzák – talán az eddigi hadi sikerekre utalva ezzel.

Ígérgetés - fenyegetés - végül is a Tanácsköztársaság összesen négy és fél hónapot élt meg.

Magyarország nyugati szomszédja, majdnem 1000 éven át a Német-Római Császárság volt. E nagy birodalomban hosszú fejlődés során egyre több területi egység alakult ki: Magyarország közvetlen szomszédjává két hercegség vált: Alsó-Ausztria és Stájerország.

A gyűjtőnevükön „osztráknak” nevezetett hercegségeket a XIII. század végétől a Habsburg-dinasztia szerezte meg és formálta valamelyest egységgé. Az így létrejövő „Ausztria” (vagy: „örökös tartományok”) és a középkori magyar állam határai lassan szilárdultak meg (északi szakaszon ez lett a Lajta folyó).

Az államhatár akkor is fennmaradt, amikor 1526 után a Habsburg-család került hazánk trónjára. Bekerültünk ugyan a „Habsburg-birodalomnak” vagy „dunai monarchiának” nevezett laza „államhalmazba” – de soha nem merült fel pl. Vas megye átcsatolása Stájerországhoz.

Ugyanakkor az államhatár nem jelentett nyelvi határt. A középkorban (és a koraújkorban) folyamatosan zajlott a németség költözködése kelet felé, így a nyugat-magyarországi megyék nyugati része fokozatosan német nyelvű területté vált.

Az etnikai térképet színesítette, hogy – elsősorban a koraújkorban – a Dráván túlról horvát parasztok költöztek észak felé – pontosan ide a német és magyar nyelvi tömbök érintkezési területére.

Amikor 1919/20-ban a párizsi békekonferencia meghúzta hazánk új határait, akkor általában igen erősen figyelmen kívül hagyták az etnikai elvet (lásd: Csallóköz, Partium, Bácska sb.). Egy kivételt mégis tettek: az Ausztriával kötött saint-geermain-i (1919. szeptember) és a Magyarországgal kötött trianoni békékben hazánk nyugati „peremsávját” átcsatolták Ausztriához. Ezekből a területekből alakult meg 1921-ben Burgenland tartomány.

Az 1921-es év eseményei meglehetősen közismertek („nyugat-magyarországi felkelés”, soproni népszavazás stb.). 

Az új osztrák-magyar határ tényleges megállapítása időt vett igénybe, ami lehetőséget adott a magyar kormányka, hogy „javításokat” kérjünk. A magyar kormány majdnem 100 falut kért vissza. A Népszövetség 1922-ben valóban módosította a „trianoni” határt – bár közel sem annyira, amennyire mi szerettük volna.

Érdemes közelebbről megvizsgálni az egyes – ide-oda csatolt – falvak etnikai összetételét.

Rendeket és Rőtfalvát – melyek mára teljesen egybeépültek – a határmegállapító bizottság Magyarországnak ítélte. Viszonylag kisebb településekről van szó (kb. 300 illetve 700 lakossal), akiknek zöme német anyanyelvű volt.

A bizottság döntése után a két kormány „csereüzletet” kötött egymással, így e két – németül beszélő – falu mégis Ausztriáé lett, hazánk viszont megkapta a bizottság által a „sógoroknak” ítélt Ólmodot és Szentpéterfát.

Ólmod kicsiny (kb. 300) lelkes, horvát nemzetiségű falu volt, melyet a trianoni határmeghúzás szinte teljesen elvágott a szomszédos településektől – már csak ezért is örültek, hogy „hazakerülhettek”. Ráadásul ezekben az években többször ki is fejezték: Magyarországon akarnak maradni!

Szentpéterfa jelentős (kb. 1 500 lakosú), zömmel szintén horvát nyelvű település volt. Ők éveken át erősen küzdöttek azért, hogy Magyarországon maradhassanak – ezt végül ezzel a cserével, 1923-ban érték el. Sopron („A leghűségesebb város”) mintájára megkapták a Communitas Fidelissima („Leghűségesebb Község”) címet.

Szombathelytől nyugatra a népszövetségi bizottság több települést „visszaadott” Magyarországnak.

Kis- és Nagynarda szintén zömmel horvát nyelvű falvak: az egyikben nemesi a másikban jobbágy eredetű családok éltek (együttesen mintegy 680-an).

Alsó- és Felsőcsatár lakosai is elsősorban horvátok voltak (néhány német anyanyelvűvel „kiegészítve”). Az együttesen több, mint 800 fős két települést a visszacsatolás után 10 évvel össze is vonték.

Magyar- és Németkeresztes neve kicsit megtévesztő, hiszen valójában mindkettőben német nyelvű parasztok éltek – összesen mintegy 700-an. Ezt a két falut is összevonták később, némi tépelődés után Vaskeresztes néven.

Horvátlövő kicsit falu volt (kb. 400 lélekkel). Itt „stimmel” a név – a valóban horvát nyelvű lakosok maguk is tiltakoztak a trianoni béke ellen, ezért a bizottság visszacsatolta őket. A település nevének másik tagja nyilván az egykor itt élő hatáőrökre utal.

A „vicces” nevű Pornóapáti kicsit „komolyabb” település volt 700, zömmel németül beszélő lakóval (magyar kisebbséggel). Nem ok nélkül viseli az „apáti” tagot nevében, ugyanis a XIII. században bencés apátságot alapított itt egy főúri nemzetség. A történelem viharai során – elsősorban a török háborúk időszakában – az épület és temploma is elpusztult.

Érdekesen alakult két, délebbre fekvő falu sorsa.

Karácsfa és Lovászad többségében németül beszélő lakóit a trianoni béke Ausztriának ítélte. 1921-ben az osztrák csendőrség meg is kísérelte birtokba venni e falvakat – ám ekkor magyar szabadcsapatok érkeztek ide, akik fegyveres harcot vívtak az osztrákokkal.

1922-ben ezért – az északabbra fekvő falvakkal együtt – helyi népszavazáson megkérdezték a helyieket, hogy melyik országot választják. Az északi - ahogy fent már jeleztem elsősorban horvát nemzetiségű – falvak Magyarországon szerettek volna maradni, addig e két – német nyelvű falu – Ausztriát választotta.

 A történet végére kívánkozik egy korabeli – valószínűleg hiteles, megtörtént – anekdota.

1923-ban népszövetségi delegáció járta végig a Magyarországhoz visszakerült falvakat. A francia delegátus természetesen vitt magfával magyar tolmácsot, hogy beszélhessen a helyiekkel. Az egyik faluban a teljes lakosság felsorakozott, a legszebb ünneplő ruháját felvéve. A delegátus felolvasta a hivatalos döntést: a falu – a lakók saját akaratából! – visszakerül Magyarországhoz. A bejelentés után a helyiek – szép ünneplő ruhájukban – elénekelték a Szózatot. Utána a francia delegátus odafordult a falu bírójához (kb. „polgármester”), hogy a tolmács segítségével beszélgessen vele (és a falusiakkal).

Ekkor a tolmács kibökte: most semmire sem megyünk az én magyar-tudásommal, mert ezek a falusiak bizony mindnyájan horvátok – és csak horvátul beszélnek…

A II. világháború vége után a budapesti sörgyárak egy ideig még hagyományos kereteik között, magántulajdonban működtek. Természetesen folytatták termékeik népszerűsítését is. A plakátok azonban grafikailag egyszerűbbé váltak – egy időre mellőzték az emberábrázolásokat.

Az 1946-os plakát felszólítása elég egyértelmű (nagy betűkkel, felkiáltójellel): „Igyon sört!”

1945/46-ban hazánkban hiperinfláció zajlott, a pengő értéke olyan gyorsan romlott, hogy egy idő után a gyárak már részben természetben fizették alkalmazottaikat. Ennek egyik formája lehetett a „sörpénz”, amit sörvásárlására lehetett fordítani.

1947-ben még magántulajdonban voltak a sörgyárak: erre utal a „részvény sör” elnevezés. 1948-ban látványos külsőségek között ülte meg az ország a forradalom centenáriumát – erre már az előző évben is készültek.

A plakát apró „szépséghibája”, hogy a XIX. század közepén – a nagyüzemi sörfőzés megindítása előtt – honvédeink elsősorban inkább bort (vagy pálinkát) fogyasztottak.

A Dreher mellett a Haggenmacher volt a másik híres kőbányai sörgyár – 1947-ben még reklámozhatták magukat saját nevükön.

Aztán bekövetkezett a sörgyárak államosítása is. A márkanevek eltűntek. A korszak tipikus figurája a gyári munkás. A valóságban persze egy forró napon (esetleg izzasztó munka közben) aligha kellett a korszak férfijait sörözésre ösztönözni :)

Persze a „szocializmusban” szükség volt „egészségügyi” indoklásra is: erre volt alkalmas a klasszikus jelmondat: „A sör folyékony kenyér”.

Az 1956 utáni Kádár-korban már „cizelláltabban” ösztönöztek fogyasztásra: polgári ruhás párok (nők is!) „minőségi” sört isznak. A „minőségi” jelleget akarták azzal is kifejezni, hogy „márkanevet” adtak a sörnek (lásd: „Délibáb”), illetve feltűnik az „extra” kifejezés.

A Dreher és Haggenmacher nevek eltűntek, maradt a semleges „Kőbányai Sörgyár” elnevezés.  

Talán kevesen tudják a Tisztelt Olvasók soraiban, de a Dunántúl – különösen annak nyugati fele – stratégia jelentőséggel bírt a II. világháború utolsó időszakában.

 Az 1930-as években olajat kezdtek bányászni Zala megyében. Ennél sokkal több „fekete arany” került felszínre a romániai Havasalföldön – ezért is volt Antonescu állama Hitler egyik legfőbb benzin-forrása. Amikor azonban 1944 augusztusában Románia átállt a szovjetek oldalára a náci hadigépezet kezén megmaradt utolsó kőolajmező a mi Zala megyénk volt. Ezért is ragaszkodott hozzá a náci vezetés a végsőkig – sőt még azon túl is…

(Tegyük hozzá, hogy a Bakonyban és a Vértesben pedig bauxitot bányásztak – az ezekből készült alumínium pedig a repülőgépgyártás legfontosabb alapanyaga volt).

1945. január közepe igencsak „sűrűnek” bizonyult a keleti fronton.

 Január 17-én a szovjet csapatok átkeltek a Visztulán és bevonultak Varsó romjai közé – miután 1944-ben hagyták, hogy a németek vérbe fojtsák a lengyel Honi Hadsereg felkelését.

Január 18-án a ugyancsak a szovjet csapatok Budapesten belül, kelet felől haladva elérték a Dunát, azaz a pesti városrészben ezen a napon értek véget a harcok. Egyúttal ez a gettó felszabadulásának napja is.

A szovjet felderítés nem működött jól: ugyancsak január 18-án nagyerejű német támadás (fedőneve: Konrad III.) indult a Balaton és a Velencei-tó közti frontvonalról. A IV. SS páncélos hadtest erői olyan sebességgel robogtak át a Mezőföldön, hogy már másnap (!!!) elérték a Dunát.

A támadók balszárnya megpróbált ÉK felé kanyarodni – hiszen tervbe vették a Budapesten (most már csak: Budán) rekedt csapataikkal való kapcsolatfelvételt is.

A támadók egyik köteléke január 22-én újra birtokba vette Székesfehérvárt (ahová még decemberben vonult be a szovjet hadsereg).

Az itt látható havas kép (német tankkal és a háttérben katonai személygépkocsival) a város főterén készült.

A szovjetek véres ellentámadásokkal próbálták meg lassítani a német csapatok akcióit. Túlerejük miatt sikerült is stabilizálniuk a frontot.

A fenti térképen jól látszik, hogy a német erők nagyjából január 28-ig tudták tartani a 10 napja megszerzett mezőföldi területet – de aztán megindult az átcsoportosított szovjet erők újabb offenzívája.

Éppen szülőföldem – a Velencei-tó tágabb környéke – szenvedte el a két haderő közti legnagyobb összecsapásokat.

A szovjet támadás lendülete nagyjából február 7-e körül fulladt ki – Székesfehérvár így egyelőre német kézen maradt.

Az 1919-ben (Moszkvában!) megalakult Kommunista Internacionálé sokáig mereven ragaszkodott hozzá, hogy csak ők, azaz a világban tevékenykedő kommunista pártok „igazság letéteményesei”.

Ez azt is jelentette, hogy saját magukon kívül mindenki mást eleve rossznak, „kapitalistának” stb. tartottak. Nem tettek különbséget bal- és jobboldaliak, konzervatívok és liberálisok között.

 Ez a szemlélet mutatkozott meg abban, hogy a szintén a munkásosztályra támaszkodó és a marxi elmélet révén hasonló szellemi gyökerekkel is rendelkező – de a demokrácia iránt elkötelezett! – szociáldemokrata pártokat „szociálfasisztának” nevezték.

A szociáldemokraták (és más baloldali pártok) pedig jól tudták, hogy a kommunisták bevallottan a demokratikus berendezkedés helyett „proletárdiktatúra” bevezetésére törnek.

Aztán 1933-ban Hitler lett Németország kancellárja. Rövid úton – a sajátján kívül – minden pártot betiltott. A kommunista vezetők börtönbe / munkatáborba kerültek – gyakran a szociáldemokratákkal együtt.

1934 februárjában a francia szélsőjobb (pl. a „Tűzkeresztesek”) provokált erőszakos zavargásokat Párizsban.

Az események hatására a moszkvai vezetők is kezdték belátni, hogy változtatniuk kell – 1935-ben meghirdették a „népfront-politikát”: a demokrácia iránt elkötelezett, elsősorban baloldali pártok összefogását.

Ez elsősorban a latin nyelvű államokban (Franciaországban és Spanyolországban) valósult meg és hozott választási sikereket. Erről hoztam most plakátokat – a Népfrontok mellett és ellen.

Talán a leghíresebb francia Népfront-plakát: 

"A Népfront a nyomor, a háború és a fasizmus ellen – a kenyérért, a békéért és a szabadságért."

Klasszikus "irodalmi" szembeállítás: három rosszra három jó.

A kép közepén a francia "tűzkeresztesek" jelvénye látható - őket legjobban az olasz fasisztákhoz hasonlíthatjuk.

Ezt a plakát a leghíresebb francia szakszervezeti tömörülés (CGT) ünneplését népszerűsíti::

"Ünnepeljünk egységben, harcoljunk a 40 óráért, a kollektív szerződésért, a munkahelyekért és, a békéért!"

Klasszikus, a munkavállalók sorsát érintő kérdések + egy átfogó pont: béke. Sokan sejtették / gondolták, hogy az európai szélsőjobb (Hitler / Mussolini előbb-utóbb háborút fog kirobbantani.

Ez a grafika a francia baloldali sajtóban jelent meg: vélhetően három társadalmi réteg (munkásság, értelmiség, parasztság) összefogására szólít fel: "Együtt eltapossuk a nácizmust". A háttérben gyár, a feltartott ököl jellegzetes baloldali köszöntés.

Ez itt az ellenpropaganda: francia szélsőjobboldali plakát:

"A szovjetek "rángatják dróton" a Népfrontot". A három férfia a három szövetkező baloldali pártra (szocialisták, radikálisok, kommunisták) utal.

 A grafikus Sztálin arcvonásait úgy formálta meg, hogy a tipikusan szélsőjobboldali toposzra utaljon: "zsidók = kommunisták". (Ahogy Hitler szónoklataiban többször szerepel: "judeo-bolsevizmus".

Egy újabb Népfront-ellenes plakát:

"Ha a Moszkva által támogatott népfrontra szavaz, az háborút jelent."

A "HÁBORÚ" szót hatalmas betűkkel írták és vörössel szedték. Olyasmit akar sugallja a nézőknek / olvasóknak: a németek (őket jelképezi a horogkeresztes tank) csak akkor támadnak ránk (és csak azért) ha / amikor nálunk majd vörös / kommunista kormány alakul. A ki nem mondott üzenet: ha a választók jobboldali kormányt választanak akkor a német támadás elkerülhető.

Valójában Hitler mindenképpen el akarta tiporni  (uralma alá akarta hajtani) Franciaországot - függetlenül attól, hogy ott éppen milyen kormány van.