Érdekes írások azoknak, akik érdeklődnek a közelebbi és távolabbi múlt iránt

Történelem Mindenkinek

Történelem Mindenkinek

A futball világbajnokságok első 72 évének története (1930-2002)

Különös tekintettel a magyarok szerepléseire

2022. november 23. - Szentgáli Zsolt

                       A legtöbb sportágban az olimpiai aranyérem jelenti az elérhető legnagyobb sikert. Természetesen pl. egy távolugró számára hatalmas dicsőség a világbajnokságon aratott diadal is – de a „legigazibb” erőpróba mégiscsak a világ legjobb sportolóinak négyévenkénti összejövetele. A labdarúgásban azonban más a helyzet. A foci hamar profi sportággá vált, ahol fizetett játékosok küzdenek a pályán; a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban évtizedekig igyekezett fenntartani a sport amatőr jellegének látszatát – ezért az olimpiai labdarúgó-tornákra nem az élvonalbeli sztárokból álló nemzeti válogatottakat hívták meg, hanem az egyes országok másod-harmadvonalbeli játékosait. (Ez a felemás helyzet egyébként jó ideig kedvezett a képmutató kelet-európai szocialista országoknak, ahol a focisták jogilag amatőrnek minősültek – hisz fizetésüket formálisan civil állásukért kapták – miközben valójában profik voltak. Ezért az 50-es évektől a 70-es évekig mi a legjobb csapatunkat küldhettük harcba az olimpián – miközben a többi nagy futball-nemzet elől elzárták ezt a lehetőséget.) A világbajnokságokon ez a probléma soha nem állt fenn: itt mindenkor a legjobbak küzdöttek. Ezért az igazi csúcsot a fociban a VB-arany jelenti.

 uruguay_1930_world_cup.jpg

          A futball a XIX. század második felében Angliában született. Innen – néhány évtized alatt – elsősorban az európai kontinens és Latin-Amerika irányába terjedt tovább. A többi kontinens csak az utóbbi évtizedekben zárkózott, zárkózik fel hozzájuk. Az Osztrák-Magyar Monarchia népei már a századfordulón megismerték és megkedvelték e sportot – az 1918-as felbomlás után három jelentős foci-nemzet is született: az osztrák, a cseh és a magyar.

1930_uruguay_argentin_donto.jpg

1930

           Az első világbajnokságot Uruguay rendezte 1930-ban. A sportág itteni népszerűsége nem kis részben a nagyszámú olasz bevándorlónak köszönhető. Minden kezdet nehéz: mindössze 13 ország képviseltette magát: nyolcan Dél-Amerikából, alig négyen (Jugoszlávia, Románia, Franciaország, Belgium) Európából, valamint az Egyesült Államok. Magyarország nem nevezett. A mezőnyből a két dél-amerikai szomszédvár emelkedett ki: Uruguay és Argentína. A döntőben a házigazdák diadalmaskodtak 4:2 arányban.

 1934_fifa_worldcup_poster.jpg

1934

          1934-ben Olaszország volt a házigazda. Immár 16 csapat vett részt (évtizedekig ez lesz a standard létszám), akiket kivételesen nem osztottak be csoportokba, hanem végig egyenes kieséses rendszerben küzdöttek.

          A torna egyértelműen az európaiak elsöprő fölényét hozta: a legjobb nyolc közé csak kontinensünk fiai kerültek. A második világbajnokság meghozta hazánk első VB-szereplését. Sikerrel indultunk: a legjobb nyolc közé jutásért 4:2-re legyőztük Egyiptomot (az első afrikai VB-szereplőt). Bár az egyiptomiak nyilván gyengébb játékerőt képviseltek a mieinknél, de nem szabad elfelejteni, hogy épp tíz évvel korábban, az 1924-es olimpián legyőztek bennünket (ezt a keserű csalódást okozó „egyiptomi csapást” idézte fel „Régi idők focija” című legendás filmjében Sándor Pál is), és azóta kicsit „mumusnak” számítottak. A négy közé jutásért – az olasz bíró durva támogatásával, a végére kilenc főre fogyatkozva – az örök ellenfél osztrákok sajnos 2:1-re legyőztek bennünket.

1934 FIFA World Cup Italy™

Az előző VB-t megismételve a döntőben ismét a házigazda diadalmaskodott: nagy küzdelemben, hosszabbítás után 2:1-re győzték le a csehszlovákokat. Ne felejtsük, hogy 1922 óra Mussolini volt Olaszország miniszterelnöke: a Duce és a fasiszta rendszer pedig komoly pénzeket fordított a labdarúgásra – a sportsikerekkel törekedve a rendszer legitimálására. Ahogy a római közmondás tartotta: „Kenyeret és cirkuszt a népnek!”

1938_fifa_worldcup_poster.jpg

1938

Az 1938-as világbajnokságot ismét Európában – ezúttal Franciaországban – rendezték és megint egyenes kieséses rendszerben. Az évtized legjobb csapatával egyértelműen az olaszok rendelkeztek, akik simán meneteltek a döntőig, kiütve a házigazdákat és a brazilokat is. A mieink – ekkortájt nem lehetett kérdéses a részvételünk – a négy évvel korábbinál is fényesebben szerepeltek. Holland-Indiát (Indonéziát, az első ázsiai VB-indulót) 6:0-ra gázoltuk le, majd magabiztos játékkal 2:0-val túljutottunk Svájcon is. Az elődöntőben csatársorunk remekelt: öt gólt rúgtak a svédeknek.

What happened at the 1938 World Cup? | theScore.com

A döntőben nem volt esélyünk az olaszok ellen: a világ akkori legjobbjaitól 4:2-re kaptunk ki, lényegében igazságos eredmény született. Ezt az ezüstérmet – a magyar futball háború előtti legnagyobb diadalát – olyan nagy nevek vívták ki, mint a fradista Sárosi doktor és az újpesti Zsengellér.

1950.jpg

A világháború miatt a következő VB-t csak 1950-ben sikerült megtartani, mégpedig ismét Dél-Amerikában, Brazíliában. A visszalépések miatt végül csak 13 nemzet vett részt, köztük mindössze hat európai. A mieink (gyaníthatóan politikával összefüggő okokból) sajnos nem is neveztek.

1950_donto.jpg

A lebonyolítás rendje megint változott: a résztvevőket négy csoportra osztották, a csoportgyőztesek pedig körmérkőzésen döntötték el a kupa sorsát. A szó klasszikus értelmében döntőt így nem játszottak, de az eredmények úgy alakultak, hogy az utolsó meccsig két csapatnak is maradt esélye a végső sikerre: a házigazdáknak és az uruguayiaknak. Ráadásul pont kettőjük mérkőzése zárta le a küzdelemsorozatot. Utolérhetetlen nézőszám-rekordot elérve, Rióban, a legendás Maracana-stadionban több, mint 200 ezer tomboló szurkoló előtt a vezetést megszerző brazilok végül 2:1-re alulmaradtak a kicsiny szomszéddal szemben. Uruguay így már másodszor szerezte meg a trófeát, a világ elsőszámú futball-nemzetének tartott brazilok pedig épp saját hazájukban nem tudtak diadalmaskodni.

1954_fifa_world_cup.jpg

1954

Az ’50-es évek vitathatatlanul legjobb együttese a magyar Aranycsapat volt: négy év veretlenség, olimpiai arany 1952-ben, Helsinkiben. Minden idők legzseniálisabb magyar labdarúgói alkották együttesünket egy olyan politikai helyzetben, amikor az államhatalom is minden támogatást megadott nekik.

          A rendezést ezúttal a kicsiny, ám jómódú Svájc vállalta. A lebonyolítás rendje évtizedekre megszilárdult: a 16 induló négy csoportot alkotott, a legjobb nyolc pedig ezek után egyenes kiesésben döntötte el a kupa sorsát. Latin-Amerikát csak Brazília, Uruguay és Mexikó képviselte, Ázsiából pedig két nemzet is kivívta a jogot: Törökország és Dél-Korea.

          A mieink első két meccse (a csoportban) nem okozhatott gondot: Dél-Koreát 9:0-re léptük le, az NSZK-t pedig 8:3-ra. A németek sajnos lerúgták Puskást, akinek két mérkőzést ki is kellett hagynia. A németek a csoport másodikjai lettek és könnyű ágon „sétáltak” a döntőig (Jugoszlávián és Ausztrián át), ránk pedig két nagyon erős ellenfél várt: Brazília és a kétszeres világbajnok Uruguay. Most először kerültünk szembe a brazilokkal: brutálisan, hihetetlenül sportszerűtlenül játszottak, de 4:2-re kikaptak. Uruguay ellen már 2:0-ra is vezettünk, de hagytuk az ellenfelet egyenlíteni. Fárasztó hosszabbításra kényszerültünk, de végül begyötörtünk még két gólt – így ismét döntőbe kerültünk.

1954_donto.jpg

Ott a németek ellen a 8. percben már 2:0-ra vezettünk – aztán tíz perc alatt kaptunk kettőt. Utána egy óra elkeseredett küszködés (az eső miatt felázott, sáros, nehéz talajú pályán), sok kihagyott helyzet, majd a totális hidegzuhany: a 84. percben a németek rúgtak még egyet. Puskás (aki talán még nem is teljesen egészségesen vállalta a játékot) három perccel később kiegyenlített, de az angol bíró les címén nem adta meg. Valószínűleg nem volt les. Talán a hidegháború is közrejátszhatott a bíró döntésében. A vége: 3:2 oda – a magyar foci-történelem legmélyebb, talán örökre helyrehozhatatlan csalódása. Ma ez páratlan sikernek számítana, akkor viszont utcai tüntetéseket váltott ki.

          Az NSZK számára – alig kilenc évvel a II. világháborús vereség után – a siker felért egyfajta nemzeti újjászületéssel. El kell mondani, hogy a svájci bizonyult minden idők gólokban leggazdagabb világbajnoki tornájának: meccsein átlagosan több, mint öt gól esett. A labdarúgók azóta sajnos a támadófociról áttértek az egyre erőteljesebb védekezésre: 1962 óta nem érte el a VB-k gólátlaga a hármat sem…

 1958_sweden.jpg

1958

1958-ben rendezték a legészakibb világbajnokságot: Svédországban. Legendás Aranycsapatunk az 1956-os forradalom leverése miatt szétesett: a legnagyobb sztárok közül többen (pl. Puskás) külföldön maradtak. A selejtezőkön túljutottunk, a VB csoportmeccsein már vergődtünk: csak döntetlen Wales ellen, vereség a svédektől. Mexikónak ugyan rúgtunk egy négyest, de továbbjutás ezzel még nem dőlt el. A pontegyenlőség miatt megismételt mérkőzést kellett játszanunk Wales ellen. A dátum: mindent elárul: 1958. június 16: Nagy Imre kivégzésének napja! Az egész lelátó a magyarok ellen tüntetett… Az elvileg gyengébb játékerőt képviselő Wales lelkes gárdája, a megismételt mérkőzésen 2:1-re legyőzte és kiütötte a további küzdelmekből a magyarokat. A walesiek egyébként most aratták történelmük első győzelmét a brit szigeteken kívül.

1958_brazilok.jpg

A világ persze nem a mi vergődésünkre figyelt, hanem egy hosszú nevű brazil fiatalemberre, aki – ottani szokásoknak megfelelően – becenevén lett a világ elsőszámú labdarúgója: Pelé. A dél-amerikai ország fiai mindenkin „átgázoltak” A svédek a hazai pálya előnyét kihasználva a döntőig jutottak, és megszerezték történelmük egyetlen ezüstérmét. A szuperhatalommá vált Szovjetunió lassan fociban is felzárkózott a világ élvonalához: most jutottak ki először a VB-re és a legjobb nyolc közé is sikerült magukat beverekedniük.

1962_fifa_world_cup.jpg

1962

A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) döntésének értelmében innentől kezdve négy évtizeden át Amerika és Európa felváltva rendezte a világbajnokságokat. 1962-ben Chile vállalta a feladatot. A brazilok – ezúttal a csodálatos cselező Garrincha vezetésével – brillíroztak: kiütötték Mexikót, Spanyolországot, a futball őshazáját Angliát és a házigazdákat is.

          A mieink – olyan legendákkal sorainkban, mint Albert, Tichy, Fenyvesi, Göröcs, Mészöly és Grosics – kezdetben kiválóan meneteltek. Legyőztük Angliát, rúgtunk egy hatost a bolgároknak (a 12. percben már 4:0-ra vezettünk) és döntetlen elérve kiejtettük Argentínát (Grosics bravúrosan védett)! Bejutottunk a legjobb nyolc közé

          Következett egy fájó történet: kikaptunk Csehszlovákiától 1:0-ra. Északi szomszédainknak az egész VB-n nem nagyon ment a góllövés, de elképesztően jól védekeztek – nekünk pedig ezen a meccsen (a hihetetlen akarás ellenére) semmi nem jött össze. Persze rúgtunk azért egy szabályos gólt, de a szovjet játékvezető – talán a szláv szolidaritás jegyében – nem adta meg (még az 1968-as csehszlovákiai szovjet invázió előtt jártunk)

 1962_brazilok.jpg

A legjobb nyolc közt egyébként négy kelet-európai ország is bekerült (a mieinken és a cseheken kívül Jugoszlávia és megint a Szovjetunió), csak két-két latin-amerikai (Brazília, Chile) és nyugat-európai (Anglia, NSZK). A döntőt a brazilok játszották Csehszlovákia ellen és 3:1-re nyertek. Így ők második aranyukat szerezték meg, a csehek pedig második ezüstjüket.

1966.jpg

1966

1966-ben Európára került sor: a futball őshazája, Anglia lett a helyszín – nyilván az aranyérem reményében.

          A mi szempontunkból nem jól kezdődtek a küzdelmek: részben félelmetes kapushibák miatt kikaptunk Portugáliától (ekkor még nem lehetett tudni, hogy ők később a bronzig jutnak), csoportunk másik meccsén pedig a brazilok papírforma szerint legyőzték Bulgáriát. Mindennek következtében az előző két világbajnokság aranyérmese, a legendás brazil csapat ellen kellett kiharcolnunk a továbbjutást. Sikerült. Liverpoolban a magyar futball-történelem egyik legcsodálatosabb mérkőzésén 3:1-re győztünk. Ekkora a televíziózás eléggé elterjedt hazánkban is, így generációk jutottak életre szóló élményhez. A fiúk elképesztő szívvel és akarással küzdöttek: a fantasztikus Farkas „Jancsi” (aki más alkalommal képesnek bizonyult kapunak háttal állva is gólt szerezni) kapásból, futtában olyan gólt rúgott, amit mostanában is ismételnek a TV-k; Mészöly Kálmán (a „szőke szikla”) pedig sérülése után sem jött le és felkötött karral játszott a meccs utolsó szakaszában. A meccs hősei közé tartozott Albert, Bene, Mátrai és Gelei is. A csoportmeccsek utolsó körében „kötelező feladatot” teljesítve legyőztük Bulgáriát is, a portugálok pedig a brazilokat. A kétszeres világbajnok ezzel kiesett.

 Magyarország-Brazília | 3-1 | 1966. 07. 15 | MLSZ TV Archív - YouTube

Aztán megint jött a „szovjet csapás” – igaz ezúttal nem a bíró személyében: (kapushibákkal, helyzeteinket kihagyva) kikaptunk a Szovjetuniótól 2:1-re. Nem tekinthetjük természetesen bundameccsnek, de valahogy a „nagy testvér” ellen játszva „össze szokott gabalyodni” a magyar focisták lába.

1966 FIFA World Cup England™

Az angolok kihasználták a hazai pálya előnyét és – igaz, kis különbségű győzelmekkel – történelmük során először bejutottak a döntőbe. Ott a második döntőjüket játszó, Uruguay-t és a Szovjetuniót búcsúztató nyugat-németekkel kerültek szembe. A rendes játékidő 2:2-es döntetlent hozott, így – másodszor a VB-történelemben – következhetett a hosszabbítás. Ennek során egy erős angol lövés a felső lécről a földre pattant, majd kifelé – ám a partjelző szerint a vonal mögött ért földet, így a bíró gólt ítélt. A szovjet bíró utólag elmondta: Sztálingrádért, a II. világháborúért állt bosszút a németeken! Végül a németek még egy gólt, így 4:2-vel Anglia megszerezte máig egyetlen aranyérmét. Azóta sem jutottak még döntőbe sem…

1970_fifa_world_cup_svg.png

1970: világbajnokság Mexikóban (a két évvel korábbi olimpia színhelyén) – és két évtized után újra magyarok nélkül. A selejtezőket azonos eredménnyel zártuk Csehszlovákiával, ezért semleges pályán kellett a kijutást eldöntenünk. Következett Marseille, vagy ahogy a korabeliek elnevezték: „futballmohács”. Rossz játékkal, 1969 decemberében 4:1-re kikaptunk. Innentől szokás számítani a magyar foci hanyatlását.

1970_brazilok.jpg

A VB egyértelműen a brazilokról szólt: sokak szerint ez a csapat volt minden idők legjobb brazil válogatottja. Ismét Pelé vezette őket. Átgázoltak Csehszlovákián, Románián, a címvédő angolokon, Perun és a régi rivális Uruguay-on. A harmincas években csúcson lévő olaszok megint összeszedték magukat és némi szerencsével – történelmük során harmadszor – döntőbe jutottak. Itt már nem volt esélyük: a brazilok 4:1-re győztek, és így ők lettek a történelem első háromszoros világbajnokai.

1974

Húsz évvel berni győzelme után az NSZK nagy esélyt kapott, hisz 1974-ben ők rendezték a VB-t. Az egyre gyengébb magyar futballtól már csak azért sem kellett tartaniuk, mert – immár másodszor – nem jutottunk ki

            A lebonyolítás módját megváltoztatták: az első csoportkör után most nem egyenes kiesés következett, hanem a legjobb nyolcat két csoportra osztották és újra körmérkőzések következtek. Most először – Ausztrália révén – az ötödik kontinens is feliratkozott a résztvevők közé (egyelőre rúgott gól nélkül két vereséggel és egy döntetlennel). A sorsolás furcsa fintoraként a két német államnak egymás ellen is játszania kellett: itt a sokkal gyengébb NDK győzött 1:0-ra. Persze nincsenek véletlenek: az NSZK így tudta elkerülni a brazilokat…

 1974-world-cup.jpg

A nyugat-németek így a nem annyira erős Svédország, Jugoszlávia és Lengyelország legyőzésével a döntőig „sétálhattak”. Legnagyobb sztárjuk ekkor a „császárnak” nevezett bajor Franz Beckenbauer volt. A müncheni olimpiai stadionban lejátszott döntőben a most először idáig eljutó, első fénykorát élőt Hollandiával kerültek szembe, akiket Johann Cruyff vezetett. A két nép közti – máig ható – történelmi ellentétek okán is nagy csatát vívták. A németek 2:1-re győztek, második góljukat 11-esből szerezték. A bronzmeccsen a lengyelek – nem kis meglepetést okozva – 1:0-ra legyőzték a világbajnoki címet védő brazilokat.

Campionato mondiale di calcio 1978 - Wikipedia

1978

1978-ban ismét Latin-Amerika következett. Ezúttal egy futball-nagyhatalom, Argentína, amely már nagyon ki volt éhezve az aranyra…

           A magyarok végre újra kijutottak. Ott aztán összesorsoltak bennünket a házigazdákkal, mi pedig gólt rúgtunk nekik és vezettünk 1:0-ra. Aztán 2:1-re kikaptunk, ráadásul a végén ostoba hibák miatt kiállították a két legjobb magyart (Nyilasit és Törőcsiket). Ezt két újabb „zakó” követte az olaszoktól és a franciáktól (mindkétszer 3:1-re), azaz simán kiestünk.

1978_argentinok_1.jpg

A második csoportkörben az argentínok legyőzték a lengyeleket, döntetlent értek el az örök rivális Brazília ellen, majd rúgtak egy hatost Perunak, így jobb gólkülönbségükkel döntőbe kerültek. A bronzmeccs az 1970-es döntőt másolta le: a brazilok most is legyőzték az olaszokat (most 2:1-re). Hollandia immár másodszor jutott be a döntőbe – bizonyítva, hogy a ’70-es évek focija alapvetően róluk is szólt – ám megint az aktuális házigazda ellen kellett küzdeniük, és ez megint nem sikerült. Hosszabbítás után Argentína 3:1-re diadalmaskodott, és történelme első aranyát szerezte.

 

1982_logo.jpg

1982

1982-ben 24-re emelték a résztvevő országok számát, hisz egyre több nemzet nevezte válogatottját a küzdelmekbe. A helyszín az a Spanyolország volt, melynek klubcsapatai ugyan elsőrangúak, de válogatottja akkor még számított a világ élvonalába, a „foci-nagyhatalmak” így egyenlő esélyekkel indulhattak.

A mieink megint kivívták a részvétel jogát és első mérkőzésükön világrekordot értek el: 10:1-re legyőzték a szegény, polgárháború sújtotta országból érkező salvadoriakat! Rajtunk kívül soha, senki nem rúgott még tíz gólt világbajnokságon! (Egyébként ebben a gól-rangsorban a másodikak is mi vagyunk az 1954-es Dél-Korea elleni 9:0-val.) Második meccsünket a címvédő argentínok ellen kellett vívnunk – és megint kikaptunk (4:1-re). A továbbjutáshoz le kellett volna győzni a belgákat. Többet támadtunk, vezettünk, de negyed órával a vége előtt az ellenfél kiegyenlített, mi pedig kiestünk. (Hozzátehetjük, hogy ebben az angol bíró is szerepet játszott, aki nem állította ki az egyik magyar csatárt durván leterítő belga kapust.)

1982_olaszok.jpg

A középdöntőben a sorsolás szeszélye folytán egy csoportba került Brazília, Argentína és Olaszország. Az addigi 11 VB-n e három nemzet összesen 6 aranyat gyűjtött össze! Hármójuk gyilkos küzdelméből – nem kis részben egy Paolo Rossi nevű fiatalembernek köszönhetően – az olaszok kerültek ki győztesen, majd az elődöntőben diadalmaskodtak a lengyelek ellen is. A másik elődöntőt két örök rivális vívta: NSZK és Franciaország. Emlékezetes meccs volt! A rendes játékidőben 1:1 lett az eredmény. A hosszabbításban a franciák berámoltak két gyors gólt és úgy tűnt, hogy minden eldőlt. Aztán a németeknél beállt Rumenigge és ő is rúgott kettőt… Jöhettek a 11-esek. A németek gyorsan kihagytak egyet, így megint a franciák kerültek előnybe – aztán elképesztő izgalmak után mégis a gallok estek ki. A német kaput a később botrányhőssé vált Schumacher őrizte. A döntőben nem lehetett megállítani az olaszokat: 3:1-re verték az NSZK-t, de a 81. percben már 3:0-ra vezettek. Ők lettek a történelem második háromszoros világbajnok csapata. A bronzot – immár másodszor – a lengyelek szerezték meg.

Campionato mondiale di calcio 1986 - Wikipedia

1986

1986: újra Latin-Amerika. Mivel az itteni országok többsége meglehetősen szegény, így a 16 évvel korábbi házigazda Mexikó lett megint a helyszín. A lebonyolításon megint változtattak: a csoportmeccsek után a legjobb 16 egyenes kiesésben folytatta.

A magyar foci ekkortájt egyfajta virágkort élt át. 1984/85-ben a székesfehérvári Videoton legendás menetelést végrehajtva az UEFA-kupa döntőjéig jutott. A válogatott élén Mezey György szövetségi kapitány állt, a nyugati sajtó pedig azt írta, hogy „Magyarország elfelejtett veszíteni”. A selejtezőkben – idegenbeli győzelmekkel is – kiütöttük Hollandiát és az örök rivális Ausztriát, a világbajnokság előtt nem sokkal pedig barátságos meccsen a Népstadionban 3:0-ra kiütöttük Brazíliát! Aztán a hatalmas várakozásokat hihetetlen csalódás követte: első mérkőzésünkön 6:0-s vereséget szenvedtünk a Szovjetuniótól (akik a 4. percben már 2:0-ra vezettek)! Sokat írtak azóta erről, keresve az okokat. A stadion 2000 méteres tengerszint feletti magasságban épült, márpedig ott elég ritka a levegő – csakhogy ugyanez a nehézség az ellenfelet is sújtotta. Mások szerint focistáink étrendjében lett volna a hiba: tésztát ettek…A lényeg, hogy a szovjetek a 4. percben már 2:0-ra vezettek, mi pedig csak futottunk az eredmény után. Utána kicsit összekaptuk magunkat és az amatőrökből álló kanadai válogatott ellen nagy nehezen 2:0-ra győztünk. A franciák ellen esélyünk sem volt és 3:0-ra kikaptunk. A számolásnál derült ki, hogy a két vereség ellenére is továbbjuthattunk volna, ha kicsit jobb a gólkülönbségünk. Így kiestünk, azóta pedig ki sem jutottunk a világbajnokságokra. A szovjetek nem sokáig örülhettek a mi kiütésünknek, mert a történelme legnagyobb sikerét elérő (legjobb négybe jutó) Belgiumtól még a 16 között kiestek.

theringer_22goals_maradona_zalkus_300dpi.jpg

A legjobb nyolc között vívott négy meccs egyike sem bizonyult hétköznapinak. Három közülük csak 11-es párbajban dőlt el. A brazilok már itt kiestek, hatalmas csalódást okozva. A sors összehozta az angolokat és az argentínokat, akik 1982-ben véres háborút vívtak a Falkland-szigetekért. Az ekkor már világsztár Maradona kézzel ütött be egy labdát: ezt mindenki látta – kivéve a bírót, aki megadta a gólt. Az angolok azóta is fel vannak háborodva, hisz 2:1-el kiestek. Az egyik elődöntőben ismét összejött a négy évvel korábbi párosítás: NSZK-Franciaország. Megint a németek győztek, de most kisebb izgalmak árán, már rendes játékidőben. A másik elődöntőben az argentínoknak nem okozott gondot Belgium.

A döntő izgalmasan alakult: Argentína 2:0-ra vezetett már, de a legendásan küzdő németek (Rumenigge és társai) nyolc perc alatt kettőt rúgtak és kiegyenlítettek. Aztán öt perccel lefújás előtt a dél-amerikaiak megint betaláltak és megszerezték az aranyat. Immár másodszor.

 1990

1990: házigazda a háromszoros világbajnok Olaszország. Kimondva kimondatlanul szinte mindenki az ő végső győzelmüket várta. A meglepetések azonban már a nyitómeccsen megkezdődtek. A szokásoknak megfelelően ezt a címvédő (vagyis Argentína) játszotta – Kamerun ellen. A többség által lenézett afrikai srácok megmutatták a világnak azt, amit Európában már kezdtünk elfelejteni: a foci lényegében játék. Azon a napon világszerte milliók váltak Kamerun – és afrikai futball – rajongóvá. Bekövetkezett a korábban hihetetlennek vélt esemény: Kamerun 1:0-ra legyőzte a világbajnokot! A folytatásban ugyanezt tették Romániával is, így csoportelsőként jutottak tovább. Úgy tűnt Argentína számára a katasztrofális kezdést a teljes bukás követi, mert második – életfontosságú - mérkőzésük elején kapusuk eltörte a lábát. Aztán beállt helyére egy ismeretlen fiatalember, Goycoechea – és a döntőig vezette sztárokból álló csapatát. A világbajnokságok történetében eddig példátlan módon az egyik csoportban sorsolással kellett eldönteni a második hely sorsát, mert Írország és Hollandia teljesítménye mindenben azonosnak bizonyult (három-három döntetlen, azonos gólkülönbség).

1990_kamerun.jpg

 

 Kijutott a tornára a kicsiny, közép-amerikai Costa Rica is. Szövetségi kapitányként az a szerb Bora Milutinovics irányította őket, aki egymást követően öt alkalommal juttatott el csapatokat idáig (2002-ben pl. Kínát) – de egyszer sem saját hazája nemzeti tizenegyét. A torna előtt a sokkal erősebb ellenfelek ellen szerencsével kivívott két döntetlenben reménykedett – aztán az egészen elképesztő kapus-teljesítményt felmutató, a védhetetlent is hárító Conejo hathatós közreműködésével legyőzték a skótokat és a svédeket is (Brazíliától pedig alig 1:0-ra kaptak ki) és továbbjutottak.

Kamerun a legjobb 16 között is folytatta menetelését: a 40 éves (!), gólja után a szögletzászlónál örömtáncot járó Milla vezetésével kiütötték az extrém (mezőnyjátékosként előre rohanó és gólokat szerző, hosszú hajú) kapussal, Huigitával kiálló Kolumbiát. Az ír-román meccs büntető-párbajban dőlt el: a továbbjutást eldöntő 11-est hárító ír kapusról, Bonnerről otthon stadiont neveztek el. (Két évvel korábban is ő óvta az ír hálót, amikor az EB-n legyőzték Angliát. Az a nap azóta majdhogynem nemzeti ünnep a zöld szigeten.) Az argentínok összekapták magukat és legyőzték Brazíliát, amely így a legjobb nyolc közé sem jutott be. A braziloknak valamit változtatniuk kellett: a szép cselek már bizonyultak elegendőek a sikerhez. Kénytelenek voltak átvenni a harcosabb, európai stílust.

A négy közé jutásért Argentína és Jugoszlávia még a hosszabbításban sem tudott gólt elérni egymás ellen: jöhettek a büntetők. A sztárok közül még Maradona is bűn rossz 11-est rúgott: a latin-amerikaiak megérdemelték volna a kiesést, de Goycoechea felülmúlta a szerb kapust és parádés védéseivel továbbjuttatta csapatát. Kamerun 8 perccel a lefújás előtt 2:1-re vezetett Anglia ellen (márpedig afrikai csapat még sosem jutott be az elődöntőbe) – aztán bebizonyosodott, hogy az európai furfanggal szemben tehetetlenek a fekete srácok. Az angol Lineker feldobta magát a 16-oson belül, és kapott érte egy 11-est. Egyenlítés. A hosszabbításban ezt megismételte, így Kamerun sajnos kiesett.

1990_nemetek.jpg

Az olaszok könnyen meneteltek az elődöntőig. Csehszlovákia, Ausztria, az USA, Uruguay és a lelkesen küzdő Írország nem bizonyultak leküzdhetetlen ellenfélnek. Aztán jöttek a bukdácsoló argentínok. A házigazdák vezettek is 1:0-ra és úgy tűnt, minden rendben. Aztán kaptak egy elkerülhető gólt, a hosszabbításban pedig senki sem ért el találatot: jöttek a büntetők. Goycoechea méltónak bizonyult frissen kialakult „tizenegyes-gyilkos” hírnevéhez, az olasz csapat így mélységes csalódást okozva szurkolóinak csak a harmadik helyért játszhatott. Ezt meg is szerezte. A másik elődöntő is büntetőpárbajban dőlt el: a szintén fiatal kapussal kiálló NSZK javára, Anglia ellenében.

A döntő a négy évvel korábbit ismételte meg: Argentína-NSZK. A németek zsinórban harmadszor jutottak döntőbe, tágabban tekintve pedig az 1974 és 1990 között rendezett öt világbajnokság közül négyszer az aranyért játszhattak. Nagy küzdők… Most, 1990-ben mindkét csapat rettentő óvatosan játszott, inkább védekeztek. Aztán a 65. percben a bíró kiállított egy argentínt (a 86-ban még egyet), öt perccel a lefújás előtt pedig 11-est ítél a németek javára. Goycoechea tehetetlennek bizonyult Andy Brehme jól helyezett, erős, lapos lövésével szemben – az NSZK megszerezte harmadik aranyát. Ők a harmadik nemzet, akik elérték ezt a sikert. Mindezt három hónappal a két Németország újraegyesítése előtt.

1994_fifa_world_cup_svg.png

1994

1994-ben az amerikai kontinens következett, a szokott rend mégis némiképp felborult, ugyanis most először nem az Újvilág valamely latin nyelvű országa lett a házigazda, hanem az Egyesült Államok. A II. világháború előtt itt is virágzott a futball, aztán más sportágak háttérbe szorították. A ’80-as évektől komoly erőfeszítések történtek a foci újbóli népszerűsítésére, melyek sikerrel jártak. Most először fordult elő a történelemben, hogy világbajnoki meccset fedett pályán játszanak: egy elképesztő méretű arénában.

Kamerun természetesen kijutott, ám nem tudták megismételni a négy évvel korábbi csodát: kiestek csoportjukból. Most egy másik ország öregbítette tovább az afrikai futball hírnevét: Nigéria. A kisebb nemzetek közül az első körben leginkább a románok tündököltek. Legyőzték az előzetesen titkos esélyesnek titulált Kolumbiát és a házigazdákat is. A románok ellen öngólt vétő kolumbiai védőt nem sokkal később saját hazájában meggyilkolták, mély megdöbbenést váltva ki ezzel világszerte. Úgy tűnik Latin-Amerikában a foci valóban élet-halál kérdése…A történelem néha ismétli önmagát: az írek most a háromszoros világbajnok Olaszországgal értek el hajszálra azonos teljesítményt, megint sorsolni kellett – és ez megint a zöld sziget fiainak kedvezett. Ők lettek csoportjuk másodikjai, de az olaszok sem estek ki.

Az izgalmak később csak fokozódtak. Nyilvánosságra került az argentín sztár, Maradona drogfüggősége: ő többet nem játszhatott, társait pedig az ügy lelkileg megviselte: a lelkesen küzdő és jól játszó románok a legjobb 16 között, nagy meccsen 3:2-re legyőzték őket. A házigazdákat a sors szeszélye Brazíliával hozta össze: a jenkik alig 1:0-ra kaptak ki, így emelt fővel estek ki a további küzdelmekből. Az aranylábú, fantasztikus neveket viselő nigériai srácok majdnem csodát okoztak: vezettek Olaszország ellen és a taljánok csak másfél perccel a lefújás előtt tudtak egyenlíteni. Aztán jött a hosszabbítás – és egy góllal győztek az olaszok.

A VB talán legnagyobb egyénisége Ravelli volt, aki a svédek kapuját őrizte. Enyhén kopaszodó, vörös hajú, lázban forgó szemű, szinte „dosztojevszkiji” hős, aki tekintetével és káprázatos védéseivel szinte megbabonázta az ellenfelek csatárait. Az embernek eszébe jutott róla a klasszikus mondás: „normális ember nem megy el kapusnak”. Az MLSZ vezetőinek figyelmét felhívhatjuk, hogy Ravelli fél-amatőrként futballozott, ugyanis napi 4 órában egy bankban hivatalnokoskodott!

A négy közé jutásért 11-espárbajban a svédek kiütötték a románokat. A bolgár-német meccs kisebb izgalmakat, de annál nagyobb meglepetést okozott: a szegény kelet-európai ország fiai – a kopaszodó Lecskov fejesgóljával és a nem éppen szerénységéről híres Sztojcskov vezetésével – legyőzték a címvédő németeket, akik így még érmet sem nyertek.

1994_brazilok.jpg

 

A bronzmeccsen a svédek 4:0-ra elgázolták a bolgárokat és dobogóra kerültek. Mi magyarok ekkor csak egyféleképpen juthattunk szerephez a világ labdarúgásában: nagy megtiszteltetés érte hazánkat azzal, hogy Puhl Sándor vezethette a döntőt. Minden idők egyik legunalmasabb döntőjét vívta a két háromszoros világbajnok: Brazília és Olaszország. Támadás helyett védekeztek, gól nem esett, a hosszabbításban sem, így – példátlan módon – büntetők döntöttek. Baggio fölévágta az egyiket, így most sem sikerült Amerikai földjén európai csapatnak diadalmaskodnia. Brazília – a ’70-es és ’80-as évek gyengébb teljesítménye után – visszakapaszkodott a csúcsra, mert játékuk – kényszerből – európaibbá vált. Jobbnak bizonyultak a többieknél, de azért nem emelkedtek ki a mezőnyből.

1998_fifa_world_cup_svg.png

1998

1998: ismét Európa, mégpedig Franciaország – 1938 után immár másodszor. Az angolokhoz hasonlóan külföldi pályán nekik sem lett volna esélyük. Döntőt még sohasem vívtak, de korábban szereztek két bronzot. Most nagyon készültek. A FIFA 24-ről 32-re emelte a részvevő országok számát – hisz a világon legalább 200 országban fociznak. A lebonyolítás rendje szerencsére a régi maradt: csoportmeccsek, majd a legjobb 16 között egyenes kiesés. A jégkorongban használt „hirtelen halál” mintájára bevezették az „aranygólt”: ha hosszabbításban egyik csapat gólt ér el, a meccs véget ér; ilyenkor nem játszák le végig a kétszer 30 percet.

A házigazdák alaposan felkészültek. Csapatuk összeállítása jól tükrözte a tényt, hogy Franciaország (Nyugat-Európa más országaihoz hasonlóan) harmadik világbeli bevándorlók tömeges letelepedése révén etnikailag sokszínűvé vált. A gólok egy részét fekete srácok rúgták, kiemelkedő sztárjuk az arab származású Zidane lett, a hálóban pedig a fehér (és kopasz) Barthez varázsolt. A csoportmeccseken legázolták Dél-Afrikát és Szaúd-Arábiát, valamint egy góllal legyőzték a hősies és sokak által kedvelt dánokat. A nyolcaddöntőben azonban 90 perc alatt egyetlen találatot sem voltak képesek berámolni Paraguay hálójába, melyet a világsztár és nemzeti hős Chilavert védett. A hosszabbításban aztán megszületett a VB-k történetének első aranygólja és a házigazdák továbbjutottak. A négy közé jutásért az olaszok következtek: mindkét fél a biztonságos védekezésre törekedett, így 120 perc alatt egyetlen gól sem esett. Jöttek a 11-esek – és a taljánok háromból, immár harmadszor is elbuktak: akárcsak az előző két tornán…

Szinte minden világbajnokságon akad egy kiscsapat, amely megtréfálja a nagyokat, új színt visz a futball világába, és szimpátiát ébreszt. A nemrég függetlenné vált Horvátország most jutott ki először a világ élvonalába. Csoportjukban legyőzték Jamaicát és a japánokat, egyenes kiesésben pedig egyfajta „balkáni rangadón” a románokat. A legjobb nyolc között a horvátok a németekkel kerültek szembe – és egy emlékezetes mérkőzésen a világsztár Suker az elképesztően védő Ladics vezérletével 3:0-ra kiütötték őket. Németország tehát megint nem került a legjobb négy közé – és megint egy balkáni gárda akadályozta ezt meg.

A legjobb 16 között ismét szembe került egymással Anglia és Argentína – ez pedig mindig hatalmas presztízsmeccs. 90 perc után 2:2, hosszabbítás gól nélkül, büntetőkkel pedig a latin-amerikaiak jutottak tovább. Argentína tehát immár harmadik büntetőpárbaját is megnyerte a világbajnoki tornák során – erre rajtuk kívül csak a németek bizonyultak képesnek.

A legjobb négy között a címvédő és eddig biztosan menetelő brazilok csak 11-esekkel tudta búcsúztatni Hollandiát, míg a franciák végre rendes játékidőben tudtak győzni – Horvátország ellen. A bronzmeccset általában két csalódott csapat összecsapásának szokták tekinteni, de ez most csak félig volt igaz. A lelkesebb horvátok megérdemelten győztek: ez a harmadik hely világszerte ismertté tetté a fiatal ország nevét. Ahogy akkortájt mondták: ez a legjobb országimázs.

 1998_franciak.jpg

A döntőben a többség talán brazil győzelmet várt, ők azonban elkövették azt a hibát, hogy szinte kizárólag a még fiatal és ráadásul ezekben a napokban betegeskedő Ronaldóra építettek – miközben a franciák egységes csapatként küzdöttek. A házigazdák vitán felül jobban játszottak, Zidane már az első félidőben két parádés gólt fejelt, végül 3:0-ra győztek. Párizs és az egész ország napokig ünnepelt…

2002

2002: most először a helyszín nem Európa, vagy Amerika – hanem Ázsia. Kevés dolog jelezhetné jobban a futball világméretű elterjedését. Az sem fordult még elő korábban, hogy a tornát nem egy, hanem két országban bonyolították le: Japánban és Dél-Koreában. Európában kevésbé ismert, hogy a két nép közti viszony (történelmi sérelmek okán) legkevésbé sem barátságos – így példamutató lehet, hogy mégis együtt tudtak működni..

A brazilok most nagyon felkészültek: a ’80-as évek nem róluk szóltak, 1994-ben sem emelkedtek ki nagyon a mezőnyből, legutóbb pedig elbukták a döntőt. Világsztárokból álló csapatuk egységesen küzdött, Ronaldo valóban beérett, a náluk hagyományosan problematikus kapusposztra pedig megtaláltak a bravúrok sorát bemutató Marcost.

A német foci az 1990 óta eltelt VB-ken nem villogott annyira, mint korábban (azért nem szabad elfelejteni, hogy ’92-ben ezüstérmet szereztek az Európa-bajnokságon, ’96-ban pedig meg is nyerték). Most sem tartotta őket senki esélyesnek a végső győzelemre – még saját szurkolóik sem. Első meccsükön ugyan 8:0-ra kiütötték szegény szaúdiakat (a lengyelországi születésű Klose egymaga négyet vágott), de utána a rájuk jellemző megbízható, szívós „iparosmunkával” sem jutottak volna túl sokáig, ha kapujukat nem a Bayern München sztárja Kahn védi. Teljesítményével szinte egymaga vitte a hátán a csapatot – egészen a döntőig.

A kiscsapatok közül most elsősorban a törököket kell kiemelnünk. Játéktudás, harcos szellem, némely játékosuk extrém külseje mellett őket is kapusuk emelte ki. A torna legjobbjává ugyan – amúgy megérdemelten – Kahnt választották, de mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ő mégiscsak a nem csillogó, de fegyelmezetten záró német védelem mögött tevékenykedett. Amit viszont a török Rüstü bemutatott, az néha – bár ez túlzásnak hathat – szinte túlment a fizika határain. A „bravúr” és a „parádézás” szavak már kevesek ennek kifejezésére. A csoportmeccsek során már szembekerült Brazília és Törökország: meglepő török vezetés után – némi bírói segédlettel – a brazilok győztek 2:1-re. A törökök aztán megmutatták, hogy mire képesek, és – országuk történetében először – beverekedték magukat a legjobb négy közé. Ekkor következett a VB második brazil-török meccse. A dél-amerikaiak végig támadtak, de Rüstü sokáig őrületbe kergette őket, mert még a biztosan gólnak hitt lövéseket is valami hihetetlen módon hárította. Végül érvényesült a nagyobb játéktudás és Ronaldóék kerültek a döntőbe.

Természetesen számtalan emlékezetes mérkőzést vívtak még (pl. a fociban sokszor kinevetett jenkik a félidőben már 3:0-ra vezettek a titkos esélyesnek tartott Portugália ellen; máskor pedig a brazilok elképesztő átemelés-góllal győzték le a szerencsétlenkedő angolokat).

A klasszikus mondás szerint „a bíró a pálya tartozéka”. Emberek lévén ők sem tévedhetetlenek. A legnagyobb problémát önmagában nem ez jelenti, hanem az, ha elfogultak egyik irányba – ezt mi, magyarok többször a saját bőrünkön tapasztaltuk. A 2002-es VB-n leginkább az egyik házigazda, Dél-Korea meccsei vívták ki sokak felháborodását. A legjobb nyolc közé jutásért Spanyolországot, egy körrel később pedig Olaszországot ütötték ki. Kétségtelenül hősiesen küzdöttek nagyobb tudású európai ellenfeleik ellen – de azért sokat segített nekik, hogy a bírók több szabályos gólt sem adtak meg a hispánoknak és a taljánoknak.

A bronzmeccset két kiscsapat vívta (Dél-Korea és Törökország): mindkettőjük számára soha nem látott sikert jelentett, hogy egyáltalán idáig eljutottak. A törökök jobban koncentráltak és – világrekordot elérve – már a 13. másodpercben (!) gólt rúgtak. Ők győztek: azaz zsinórban immár harmadszor egy kiscsapaté lett a bronz. A lefújás után a futball legszebb pillanatai következtek, mert – a törökök szervezésében – a játékosok gyermekei futottak be a pályára, kezükben a két nemzet zászlóival. A két nép közösen ünnepelt.

2002_brazilok.jpg

A döntőben az esélyesebb brazilok végig támadtak, de sokáig nem tudták feltörni a német védelmet. Aztán Kahn olyan hibát követett el (kiejtett egy könnyű lövést Ronaldo elé), amiért egy megyei szintű csapatból kitennék az embert – Magyarországon. A németek valójában nem elvesztették az aranyat, hanem megnyerték az ezüstöt – hisz éppen Kahn parádézása az egész VB során tették lehetővé, hogy csapa egyáltalán idáig jusson. A brazilok aranya teljesen megérdemelt – és aki látta ünneplésüket, az sokáig nem fogja elfelejteni, ahogy körben letérdelve együtt imádkoztak.

 

 

 

 

 

 

 

 

A Kennedy-gyilkosság

A közelegő évfordulóra most először jelenik meg teljes terjedelmében az írásom

Bevezetés

            Jelen sorok írója több, mint egy évtizede érdeklődik a Kennedy-gyilkosság iránt. Mélyen felháborító és elkeserítő, hogy még napjainkban is felbukkan a „magányos gyilkos” „tanának” hirdetése (pl. TV-műsorokban), azaz kísérlet a legelemibb tények semmibe vételére. Jelen írás – elsősorban terjedelmi okok miatt – természetesen a legkevésbé sem törekedhet teljességre, minden abszurditás, ellentmondás feltárására.

JFK novembere

            Amikor többen terveznek akciót az Egyesült Államok elnökének meggyilkolására (és még többen vannak, akik tudomást szereznek róla), akkor komoly a valószínűsége, hogy akad közülük egy vagy több ember, akitől a titok valamilyen úton-módon kiszivárog. Még hónapokkal a dallasi út előtt történhetett, hogy valaki egy levelezőlapon figyelmeztette az elnököt, mely szerint le fogják lőni, ha autókaravánban halad keresztül egy városon. Az elnököt védelmező Titkosszolgálatnak épp az ilyen fenyegetéseket kell(ett volna) kinyomoznia és a készülődőket időben lekapcsolnia.

            Aztán 1963 késő őszén, azok, akik eldöntötték, hogy „kiiktatják” Kennedyt, komolyabban akcióba léptek.

            November 2-án az elnök Chicagóba tervezett utazását lefújták. Az FBI ugyanis az utolsó pillanatban lekapcsolt egy négytagú lövész-kommandót. Közülük legalább ketten kubai emigránsok voltak, harmadik társuk pedig olyan egykori tengerész-gyalogos, akit a CIA használt fel kubaiak Castro elleni kiképzésére. Az illinois-i nagyváros egy lassú, éles kanyarjában terveztek az elnökre lőni, amikor egy magas raktárépület előtt halad el…

            November 9-én, a miami rendőrség egy beépített ügynöke olyan beszélgetést tudott lehallgatni, mely még pontosabban jelezte, mi készül: egy „szélsőjobboldalinak” minősített ember azt mondta, hogy egy magas épület tetejéről, távcsöves puskával fogják lelőni Kennedyt.

            November 18-án, a floridai Tampában a tervezők – az információk szerint Santo Trafficante, a helyi maffia-főnök – végül lefújták a merényletet, mert a hatóságok az utolsó pillanatban itt is megtudták mi készül. Tampában is egy kubai emigráns állt az események középpontjában – méghozzá egy olyan személy, aki élt korábban a Szovjetunióban és a nyilvánosság előtt Castro-barátnak álcázta magát. Az elnök itt végül megtette a tervezett autó-utat a városban, és ez alkalommal nem esett baja.

            Már a tampai utazás előtt, egy nappal, november 17-én az FBI központja küldött szét telexen értesítést a helyi irodáknak, amely meglehetősen pontos információkat tartalmazott: merénylet készül az elnök ellen november 22/23-án Dallasban. Feltételezett elkövetőként egy „harcoló forradalmi csoportot” jelöltek meg. Nem tudjuk, a dallasi FBI-ügynökök tettek-e óvintézkedést az információ szerint és arról sincs hírünk, hogy az FBI az értesülést egyáltalán megosztotta volna a Titkosszolgálattal. Ami még érdekesebb: a merénylet után rövid időn belül a telexet eltüntették az FBI-irodákból (és csak évtizedekkel később derült fény egyáltalán a létezésére). Nyilván nem akarták, hogy nyoma maradjon annak: megakadályozhatták volna Kennedy halálát.

            A chicagói, tampai és dallasi események kísérteties hasonlósága (CIA által mozgatott kubaiak, maffia-szál, magas épület, távcsöves puska, tudatos tervezés, hogy Castróékra kenjék az egészet stb). mutatja, hogy milyen jól szervezett és mindenre elszánt erők munkálkodtak Kennedy meggyilkolásán. Több helyszínen, több csoporttal készültek. Ez arra utal, hogy a szervezett alvilágnál és egyszerű emigránsoknál komolyabb erő – vélhetően a CIA – is alaposan kivette belőle a részét.

A dallasi nap

            Kennedy-elnök 1963-ban már a következő novemberben esedékes elnökválasztásra készült. A Kennedy-stáb nem szívesen utazott le Texasba, de e látogatást mindenképp szükségesnek ítélték. Már csak azért is, mert széthúzás ütötte fel a fejét saját Demokrata Pártjuk helyi politikusai között. Dallastól különösen tartottak: az USA-ban itt követték el akkortájt a legtöbb gyilkosságot, a város 1960-ban erős republikánus fellegvárként szavazott, az itteni „szélsőjobb” pedig fizetett újsághirdetéssel „köszöntötte” őket, melyben az elnököt hazaárulóként „körözték”.

nyitott_kocsiban_2.jpg

             A Kennedy-csapat úgy döntött, hogy azzal gyakorolhatják a legnagyobb vonzerőt Dallas népére, ha az elnöki pár nyitott limuzinban hajt keresztül a városon – a repülőtértől egy nagy csarnokig. November 22-e volt, napsütötte, szép péntek. Hatan foglaltak helyet a kocsiban: elől a sofőr és egy másik titkosszolgálati ügynök, mögöttük, a második sorban Conally texasi kormányzó (szintén a Demokrata Párt tagja, de az elnök politikai ellenlábasa) és a felesége, leghátul pedig az elnöki pár. Mindkét házaspár esetében a férfi ült jobb oldalon. Az utazáson szintén résztvevő (egyébként texasi) Johnson alelnök és felesége a konvoj egy másik kocsijában kaptak helyet.

dealey_plaza.gif

(A fenti rajzon olvasható "Oswald" felirat súlyos tévedés, a rajz pusztán azért szerepel, hogy a teret bemutassam rajta)         

              A belváros magas házai között hajtottak, amikor az aktuális polgármester apjáról elnevezett Dealey-téren haladtak keresztül. Az autó-konvoj előbb jobbra fordult derékszögben, majd 270 fokos, éles fordulattal megint balra, hogy a magas házak közül kiérve, egy vasúti felüljáró alatt elhaladva folytathassák útjukat. A két kanyar miatt az autók jelentős lassításra kényszerültek. Ez a vonalvezetés évtizedek óta vita tárgya, mert akadnak, akik úgy látják, hogy a merénylet kitervelésében részt vett csoportok szándékosan lassították le a konvojt a két kanyarral, hogy az elnök könnyű célponttá váljon. Ha így történt, az maga szintű hivatalos szervek közreműködését jelenti a gyilkosságban.

felugro_testor.jpg

             Pontosan 12.30-kor dördültek el a lövések. Súlyosan megsebesült az elnök és az előtte ülő kormányzó is. Gyorsan a közeli Parkland korházba száguldottak, de Kennedy menthetetlennek bizonyult és 13 órakor el is hunyt. Mivel a texasi jogszabályok értelmében meggyilkolása nem különbözött bármely más, az állam területén történt gyilkosságtól, így a helyi hatóságok Dallasban szerették volna elvégezni a boncolást. A titkosszolgálat ezt megakadályozva azonnal koporsót kerített és kivitték a repülőtérre az elnök holttestét. A gépen előbb letette az esküt az alelnökből frissen elnökké előlépett Lyndon B. Johnson és csak utána repültek vissza mindnyájan a fővárosba.

A sebek

            Az elnök és a kormányzó sebeit többen látták. A Dealey-tértől a kórházig tartó pár perces száguldás során a haldokló elnök feje a mellette ülő felesége ölébe hajlott. Ő készségesen el is mondta a Warren-bizottságnak, amit ekkor látott – de a bizottság a szavait törölte a kihallgatások jegyzőkönyvének nyilvánosságra hozott köteteiből (ill. évtizedekre a levéltárba zárta azt). Nyilván azért, mert Jacqueline olyan tényeket közölt, melyek lehetetlenné tették volna, hogy az USA szervei egyetlen emberre fogják rá a gyilkosságot. A sebek tanulságát így a többiektől nyert információkból kell összeraknunk.

            Az elnök kapott egy golyót a torkába szemből (időrendben ez lehetett az első, ami őt eltalálta). A Parkland-kórházban Kennedyt megmenteni próbáló orvosok egybehangzóan elmondták, hogy elől kicsi, kerek bemeneti nyílást láttak. Mindezt még aznap délután részletesen elmesélték egy sajtótájékoztatón – ám az itt készült hangfelvételeket a Titkosszolgálat utóbb elkobozta (pl. az egyik helyi rádiótól). Az orvosok természetesen későbbi vallomásaikban is ragaszkodtak a látottakhoz: ez a golyó előröl jött. Kimeneti nyílásról nincs tudomásunk, ez a lövedék a nyakban (pl. a gerincben) akadhatott el.

Elsősorban a titkosszolgálat ügynökeitől és a boncolást Washingtonban elvégző katonaorvosoktól tudjuk, hogy egy másik (időrendben vélhetően a második) golyó az elnök hátába hatolt be: a gerinctől kicsit jobbra, a váll alatt kb. 14 centire – a lapocka magasságában. Ugyanezen golyó ütötte lyuk fellelhető az elnök ingének és zakójának hátulján is. Mellkasi sebről nem tudunk, azaz talán ez a lövedék is a testben (ezúttal a törzsben) maradhatott.

            Az elnök halálát az a lövedék okozta, mely a fejét találta el, szétroncsolta koponyája és agya egy részét. Ezt az első kettő után kapta. Évtizedek óta folyik a vita, hogy ezt a golyót szemből vagy hátulról lőtték ki. Talán még senki nem mondta ki e vita részbeni feleslegességét – hiszen az elnök két másik sebe önmagában is bizonyítja, hogy előröl és hátulról is tüzeltek a gyilkosok. A legújabb felvetések szerint két golyó is szétroncsolhatta az elnök fejét, melyeket majdnem azonos időpontban lőttek ki: egyiket szemből, a másikat hátulról. Mindenesetre e döntő lövés szemből, jobbról történt leadását bizonyíthatják azok a vallomások (pl. rendőrmotorosoké), akik balra, hátra érzékelték az elnök feje darabjainak, szöveteinek szétrepülését. Úgy tűnik, az orvosok is kimenetinek érzékelték az elnök fején hátul lévő nagy sebet. Mások – pl. az utolsó kenetet feladó katolikus pap – pedig baloldalt, elől is láttak fejsebet.

            Connally kormányzó is kapott egy golyót a hátába, mely átütötte a törzsét a mellkasán távozott előre. Megsérült a kormányzó combja és csuklója is. E két utóbbi végtagsérülés elvben eredhetett a törzsét átfúrt lövedéktől is, de úgy tűnik, maga a sebesült és az orvosok is inkább úgy vélik, hogy két külön golyó találta őt el.

            Mindezeken felül egy valahonnan hátulról érkező lövedék még a kocsit sem találta el, elsüvítve az aszfaltba csapódott, a felpattanó darabkák pedig apróbb karcolásokat okoztak egy nézőnek.

            Mindezt összeadva öt, de leginkább hat leadott lövéssel számolhatunk. A pár másodpercre behatárolt időtartam miatt legvalószínűbben három (esetleg kettő) lövész tüzelhetett: egy szemből, ketten pedig hátulról.

Az elnök boncolására a főváros egyik katonai kórházában került sor, érdekes körülmények között: néhány katona-orvos végezte, mi közben a teremben hemzsegtek az egyenruhások (köztük sokcsillagos tábornokok és admirálisok), a titkosszolgálat emberei és mások. Készítettek fotókat és röntgen-felvételeket, de ezeket a titkosszolgálat azonnal elkobozta, majd levéltárba zárta: még a Warren-bizottságnak sem mutatták meg őket! A boncolást végző orvos készített ugyan feljegyzéseket, de meg is semmisítette őket.

            A boncolási dokumentumoknak a nyilvánosság elől történt elzárása (az elnöki özvegy szavaihoz hasonlóan) csak egyet jelenthet: a boncolás eredménye bizonyítja, hogy egy szervezett csoport tagjai, egyszerre több irányból lőttek Kennedyre és ejtettek sebeket rajta…

            Felmerül még egy kérdés: Connally kormányzó törzsét miért lőtte át a hátába csapódó golyó, ha az elnökét nem? Talán az lehet a magyarázat, hogy nem ugyanabból a puskából lőtték ki az őket hátulról eltaláló lövedékeket és a két puska lehetett eltérő típusú, más átütő erejű is. Ha mindez igaz, akkor bizonyítja, hogy két külön lövész (két csapat) lőtt hátulról: talán mindkettő a tankönyvraktárban tevékenykedett, de lehet, hogy az egyik a tér egy másik magas épületében. (Az ún. Dal-Tex épület felé mutatnak is nyomok, Oliver Stone híres filmjében futólag meg is említik. Szóba jöhet az utca egy másik kormányzati épülete is.). Még a Warren-bizottság szakértői is eltérő szögből érkezőnek ítélték meg a kormányzót és az elnököt ért golyókat. (Azt is hozzátehetjük, hogy ha Connallyre a tankönyvraktár hatodik emeletéről lőttek volna, akkor 18 fokos szögben érte volna őt a golyó – az orvosai azonban 27 fokos becsapódási szöget állapítottak meg nála).

Hadd összegezzük még egyszer a fentebb leírtakat: az összesen valószínűsíthető hat lövés – az események nagyon rövid ideje miatt is – inkább három, mint két lövészt valószínűsít. Annál is inkább, mert három lövész inkább kereszttűz, mint kettő – és nagyobb garancia a sikeres találat elérésére…

loiranyok.jpg

A lövések iránya: a tanúvallomások

            A téren és környékén (felüljárón, házakban) több tucatnyian álltak (többen fotóztak, Abraham Zapruder filmezett), sokan utaztak a konvojban, azaz rengeteg szemtanú tudott beszámolni a tapasztaltakról. Döntő többségük (nagyságrendileg 2/3-uk) állította, hogy a kocsi haladási iránya szerint tekintve jobbról, előről érzékelte a lövéseket. Az úttól jobbra, előre mind a mai napig egy lankás, fűvel borított emelkedő található, a tetején léckerítés, mögötte autóparkoló, majd sínek. Némely vasutas, akik elhelyezkedésük miatt közelről figyelhették a történéseket, a dörrenések észlelésén kívül látott villanást, felszálló füstöt is itt – többen pedig érezték a lőporfüst szagát. Tudjuk, hogy álltak emberek a léckerítés mögött (még lábnyomuk is látszott a sárban). A lövések eldördülése után sokan futottak fel a kis emelkedőn (köztük rendőrök is), keresve a gyilkosokat. Az elnök egy legközelebbi barátja (a II. vh-t végigharcolt katona), aki a mögötte haladó kocsiban ült, még azt is meg tudta mondani, hogy két lövést hallott szemből. (Ugyanő – a fegyverekhez szintén értő és a kocsikban utazó titkosszolgálati ügynökökkel együtt – kifejezetten kereszttűzről beszélt. A titkosszolgálat emberei több lövészt és „golyózáport” érzékeltek ezen a napon). A léckerítés előtt állók kifejezetten a hátuk mögül hallották az erős zajt.

zold_domboldal.jpg

            Pár órával a lövöldözés előtt, még délelőtt, egy szemtanú közelről szemrevételezett, egy, az út jobb szélén parkoló kisteherautót, melyből egy fegyvertokra meglehetősen hasonlító tárgyat vittek fel a kis emelkedőn, a léckerítés mögé. Az imént említett vasutasok némelyike a lövöldözés előtti fél órában három személyautót is megfigyelt, melyek a léckerítés mögötti parkolóban köröztek – nyilvánvalóan terepszemle, felderítés szándékával. Két autóra Kennedy egyik legszélsőségesebb politikai ellenfelének reklámját ragasztottak, a harmadik autó sofőrje pedig mikrofont tartott a szája elé, azaz nyilvánvalóan rádiózott… Egy másik vasutas a lövések leadása utáni pillanatokban látott egy, a léckerítés mögött, az arrafelé parkoló autók irányába gyorsan futó férfit, akinek talán puska volt a kezében…

            Néhány szemtanú fentről, hátulról, a Texasi Állami Tankönyvraktár épületének legfelső (hatodik) emeletéről is érzékelt leadott lövéseket és láttak ott puskás embereket is.

            Összességében megállapíthatjuk, hogy a sebekről szóló beszámolók és a szemtanúk vallomásai pontosan megerősítik egymást. Az elnökre egy időben több irányból lőttek, azaz szervezett, jól irányított csapat gyilkolt.

A puskák

            Az kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy az elnököt nagyobb távolságból, puskával lőtték le. A léckerítés mögött, a vasút területén a rendőrök végül nem találtak fegyvert (az itteni lövész-csapat időben lelépett), a tankönyvraktár hatodik emeletén viszont igen. Kora délután néhány rendőr ráakadt egy puskára. Pontosan el is mondták mit leltek meg: egy 7,65-ös német Mausert, 4/18-as távcsővel. (Az egyik seriff-helyettes még arra is emlékezett utóbb, hogy a „Mauser” szót belevésték a csőbe). Este az ügyészség a sajtótájékoztatón hivatalosan meg is erősítette ezt az információt.

            Aztán másnap, 23-án egyszer csak ez a puska „eltűnt” és bejelentették, hogy a tankönyvraktárban valójában egy 6,5-ös olasz Mannlicher-Carcano (egy meglehetősen rossz minőségű, megbízhatatlan, ám – épp ezek miatt – kifejezetten olcsó) puskát találtak. Az azóta eltelt évtizedekben ez a fegyver szerepel mindenhol a „gyilkos fegyverként” (pl. interneten is fellelhető fotókon). Csakhogy erre elég egyértelműen rá van írva, a 6,5-ös kaliber és a „Made in Italy” felirat, vagyis ezt senki nem nézhette Mauser-nek, különösen nem a Tankönyvraktárt átvizsgáló, a fegyverekhez értő rendőrök…

puska.jpg

            Az egyetlen logikus magyarázat: a hatóságok kicserélték a bűncselekmény egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékát. Talán azért tettek ezt, hogy Oswaldra foghassák rá a lövések leadását, aki ezt nem követte el. Neki talán tényleg volt egy ilyen vacak puskája – bár már ez sem biztos –, mindenesetre ezzel legalább kapcsolatba tudták őt hozni a rendőrök.

A puskacsere azonban különleges problémákat hozott fel. A szakértők általános megállapításai szerint a Mannlicher-Carcano kifejezetten gyatra fegyver, amivel nagyon nehéz a célt eltalálni (különösen, ha az kis méretű és még mozog is – mint az elnök feje). Mindezeken felül az „Oswald puskájaként” mutogatott Mannlicherre ráadásul még az irányzék is (olyan) rosszul volt felszerelve, ami kizárja, hogy ezzel bárkit is le lehetett volna lőni…

Hadd borzoljuk kicsit tovább a kedélyeket! Létezik egy filmfelvétel, melyen 13 óra után a rendőrök diadalmasan hoznak ki egy puskát a Tankönyvraktárból – csakhogy nincsen rajta távcső! Ez így nem lehetett sem a Mauser, sem pedig a később felmutatott Mannlicher-Carcano. A későbbiekben már nem bukkant fel, pedig akár fontos nyom (is lehetett volna)…

lee_harvey_oswald_1963.jpg

Lee H. Oswald

            Az Egyesült Államok hivatalos szervei 1963/64 folyamán kizárólag ezt az 1939-es születésű fiatalembert vádolták meg az elnök megölésével, ezért – lehetőleg röviden – akkor is foglalkoznunk kell vele, ha nagyon sok jel mutatja, hogy ő egyáltalán nem lőtt aznap. Nehéz ifjúság után (meghalt édesapa, nevelőotthonok stb.) igen fiatalon magába fogadta őt a hadsereg. 20 éves koráig hivatalból kétszer vizsgálta meg pszichológus (nevelőotthon, hadsereg) és mindkétszer megállapították, hogy teljesen épelméjű, normális. Kiképzése során néhányszor természetesen célba kellett lőnie: először tűrhető, később azonban gyatra lövésznek bizonyult. Katonatársai elmondása szerint – a többiekkel ellentétben – nem szeretett lőni és nem vonzották a fegyverek sem. Úgy tűnik, a politika sem érdekelte. Tanult viszont a seregben oroszul – még vizsgát is tett belőle – ami sokak szerint arra utalhat, hogy valamelyik hírszerző szervezetnek céljai voltak vele. Majd húsz évvel később egy CIA-ügynök vallott is a beszervezéséről.

            Hirtelen és idő előtti leszerelése után, 1959-ben, a hidegháború mélypontján, elutazott a Szovjetunióba, mintegy két évet ott élt, elvett egy Marina nevű orosz lányt feleségül, majd immár házasként visszaköltöztek az Egyesült Államokba. Figyelemre méltó, hogy a két szembenálló szuperhatalom egyik hatósága sem gördített akadályt a kettős költözködés elé, ill. nem vádolták őket hazaárulással. Mindezt a hidegháborús szembenállás legdurvább éveiben! A felettébb rejtélyes ügyet talán segít megvilágítani, az az információ, mely szerint szovjetunióbeli tartózkodása során többször is felbukkant a moszkvai amerikai nagykövetség egyik olyan emeletén, ahová egyszerű turistákat soha nem engednek be. Valószínű, hogy Oswald valamelyik amerikai titkos ügynökség „küldönce”, „futárja” lehetett: nem valami profi ügynök, inkább egy kisember, akit irányítottak. Felvetődött, hogy talán az amerikai hadvezetés küldött át titkos információkat – esetleg az U2-es kémrepülőkről – a szovjet tábornokoknak. A két fél „keményvonalasai” talán ezzel a gonosz együttműködéssel szálltak szembe saját kormányaikkal, lehetőleg gátat vetve a hidegháború mérséklésének, a béketörekvéseknek. Oswaldról tudjuk, hogy U2-es repülők mellett szolgált katona korában – és épp szovjetunióbeli tartózkodása idején tudott az orosz légvédelem először lelőni ilyen amerikai gépet. 1960-ban emiatt hiúsult meg egy csúcstalálkozó.

            Az USA-ba visszatérve főleg össze-vissza költözésekből és alkalmi munkákból állt családi életük (időközben két kislányuk született). Nyilvános politikai tevékenységet kezdett folytatni (elsősorban New Orléans-ben): Castro mellett agitált, röplapokat osztogatott, miután pedig így felhívta magára figyelmet, a TV-ben magát nyíltan „marxistának” nevezte. Csakhogy számtalan tanúvallomásból tudjuk, hogy mindeközben valójában (persze titokban) Castro ellen szervezkedő kubai emigránsokkal működött együtt. A következtetés megint adja magát: vélhetően a CIA mozgatta. Sőt: komoly forrás szerint 1962/63-ban az FBI is alkalmazta őt, rendszeres fizetést kapva tőlük – talán információkért cserébe. (Ezt nem akárkitől tudjuk: Texas állam főügyésze mondta el ezt a Warren-bizottságnak).

Aztán 1963 őszén Dallasba költözött családjával (már korábban is élt itt) és az állami tankönyvraktárban kapott állást. Összefoglalva: Oswald „gyalog” volt a nagy játszmában…

tankonyvraktar.jpg

Lee H. Oswald novembere

            1963 novemberében, napokkal a merénylet előtt felkereste az FBI dallasi irodáját és átadott nekik egy levelet. Elképzelhető, hogy ez pusztán személyes jellegű fenyegetéseket tartalmazott (pl. családjának megfigyelése miatt lehetett dühös az ügynökökre) – de felettébb érdekes, hogy majd alig két órával november 24-én bekövetkező halála után a helyi FBI-osok felsőbb utasításra megsemmisítették a levelet! Talán Oswald tudott ill. sejtett valamit a készülődő gyilkosságról, és ezt akarta jelezni?

            Ezekben a hetekben albérletben lakott bent, Dallasban, felesége pedig két kislányukkal egy Irving nevű elővárosban. November 21-én csütörtökön kivételesen a férj is családjával aludt, másnap pedig egy kollégája vitte be dolgozni, (Oswald ugyanis nem tudott vezetni és így autóval sem rendelkezett). Vitt magával egy hosszúkás barna csomagot: állítása szerint függönyrudakat, utólagos vádlói szerint pedig egy szétszerelt puskát. Biztosat erről aligha mondhatunk.

            November 22-én Oswald egész délelőtt a tankönyvraktárban dolgozott, 12 előtt találkoztak vele a felső emeleteken, 12.15-kor viszont az elsőn. A rendőrségen tett vallomása szerint az elnök meggyilkolásakor, 12.30-kor is ezen a szinten volt. Ez utóbbit erősíti meg, hogy 12.32-kor egy, az épületbe berontó rendőr itt szegezett neki pisztolyt, majd elengedte, mert a raktár igazgatója igazolta, hogy itt dolgozik. A rendőr vallomása szerint Oswald nem látszott túl izgatottnak, és nem is lihegett, mint aki most szaladt volna le a hatodikról. Más szemtanúktól tudjuk, hogy ezután az épület egyik automatájából vett egy kólát, majd egy-két perccel később elhagyta az épületet. Szemtanúk (köztük egy seriff-helyettes) 12.45 körül látták őt rohanni a Tankönyvraktár előtti utcán, majd beszállni egy furgonba. Ezt az autót egy meglehetősen sötét bőrű, a szemtanúk vallomása szerint kizárólag spanyolul beszélő – vélhetően kubai – férfi vezette.

            A következő egészen biztos, róla szóló információ szerint 12.59 táján hazaérkezett albérletébe. A Warren-bizottság nem vett tudomást a furgonba való beszállásáról, szerintük busszal majd taxival közlekedett. Pár percet töltött mindössze szobájába és magához vette pisztolyát. E közben történt az elnök-gyilkosság egyik legrejtélyesebb mozzanata: a ház előtt megállt egy rendőrautó és két rövid dudálással jelzett valamit Oswaldnak. A rendőrök elhajtottak, Oswald pedig 13.04 körül elsétált otthonról.

            A következő újabb teljesen biztos felbukkanását 13.45 körül regisztrálhatjuk: egy cipőboltos és egy mozi-pénztáros látták, hogy jegyvétel nélkül bement egy mozi nézőterére. Telefonon hívták a rendőrséget, mely pár perc múlva nagy erőkkel kiérkezvén – némi dulakodás után – le is tartóztatta Oswaldot. Szólnak tanúvallomások a két időpont közötti felbukkanásáról is, amint állítólag a Tippit-gyilkosság helyszínéről futott el, erről az alábbiakban még bővebben esik szó.

            Élete utolsó majdnem két teljes napját a dallasi rendőrség fogdájában töltötte. Több mint 15 órán keresztül hallgatták ki. Hangfelvétel nem készült, mint ahogy jegyzőkönyv sem! Fritz százados, a gyilkossági csoport vezetője, állítása szerint megsemmisítette a kihallgatások közben írott feljegyzéseit (és utólag, részben emlékezetből írta meg jelentését).

            Néhány dolog mindenképp említést érdemel. A kihallgatások közben elvégezték rajta a nitrát-próbát, mely meg tudja mutatni az ember kezére és arcára tapadt vegyi részecskéket, melyek származhatnak lőporból, de akár festékekből is. Oswald nitrát-próbája mindkét kezén pozitív volt, az arcán viszont negatív, ami arra utal, hogy nem sütött el puskát. Ő maga is azt vallotta, hogy november 22-én nem sütött el semmilyen lőfegyvert. Az arcáról levett viasz-lenyomatokat megvizsgálták a vegyi elemzésnél pontosabb atomreaktoros vizsgálattal is, de ezt az eredményt titkosnak minősítették. (Sejthetően azért, mert Oswald ártatlanságát bizonyította.)

            Még 22-én éjfél tájban sajtótájékoztatót tartott a dallasi rendőrség, ahová odaállították Oswaldot is. Ő itt, a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem ölt meg senkit – sőt, az elnök megölése miatt még vádat sem emeltek ellene. (Valóban: 22-én este hivatalosan csak Tippit rendőr megölésével vádolták meg, Kennedy lelövésével pedig csak 23-án hajnalban). Oswald azt is közölte az újságírókkal, hogy nem kapott ügyvédet és jogi segítséget kért. Azt állította, hogy ő nem más, mint bűnbak.

            Halála után előkerült még pár mozzanat ezekből a napokból. Egyik zárka-társa utóbb elmondta, hogy egyik beszélgetésük során Oswald megemlítette neki Jack Ruby nevét – ami arra utal, hogy ismerték egymást későbbi gyilkosával (ez utóbb be is bizonyosodott). (Oswald édesanyja is elmesélte, hogy november 23-án, tehát még fia életében az FBI által neki mutogatott képek között az egyik Ruby-é volt). A rendőrök Oswaldnak is mutogattak fotókat: az egyik saját magát ábrázolta, puskával és két újsággal a kezében. Ő közölte, hogy ért a fotó-technikához és az a kép közönséges hamisítvány: az ő fejét montírozták rá egy másik embert testére. (Egy későbbi gyanúsítottról előzetesen hamis „bizonyítékot” kreálni nagyon tudatos, jól szervezett, titkos akcióra vall.)

oswald_halala.jpg

                   A rendőrség november 24-én, vasárnap tervezte meg átszállítani Oswaldot a megyei börtönbe. Hajnali 3 óra körül egy névtelen telefonáló többször is figyelmeztette a hatóságokat, hogy valaki vagy valakik meg akarják gyilkolni a fiatalembert. Talán ezért is indítványozta néhány nyomozó, hogy az átszállítást teljes titokban hajtsák végre, de végül mégsem zárták ki a sajtót. Bejelentették, hogy az átszállításra vasárnap délelőtt 10 órakor fognak sort keríteni. Meg is telt újságírók tucatjaival a dallasi rendőrség pincegarázsa, ezért mintegy 70 rendőr kísérelte meg fenntartani a rendet. Több mint egy órát késtek, mintegy 11.20-11.21-kor hozták le a megbilincselt Oswaldot liften. A tervezett autó még nem állt bent, viszont a nagy tömegből előlépett egy Jack Ruby nevű dallasi bártulajdonos és pisztolyával a rendőrök szeme láttára, élő TV-adásban hasba lőtte a gyanúsítottat. Oswald a Parkland kórházba került, ahol rövidesen meghalt. Mivel az ügyészség kizárólag ellene emelt vádat Kennedy megölése miatt, ő pedig elhunyt, így az elnök-gyilkosság ügyében semmilyen bírósági tárgyalást nem tartottak 1963/64-ben!

Gyanús „bizonyítékok”

            Normális esetben a tanúvallomások és a tárgyi bizonyítékok arra valók, hogy feltárják a nyomozó hatóságoknak: pontosan mi történt. Ebben az esetben azonban más a helyzet. Rengeteg beszámolóval rendelkezünk, melyek szerint a dallasi rendőrség és az FBI kifejezetten azért gyakorolt nyomást, néha fenyegetett meg embereket, hogy azok változtassák meg vallomásukat, hagyják el annak bizonyos részeit. A hatóságok mindig az olyan tények ellen küzdöttek, melyek tárgyszerűen cáfolták a „magányos gyilkosról” szóló (abszurd) hivatalos állításokat. Számtalan tanút – vélhetően sokszor tudatosan – hagytak figyelmen kívül.

             Egy ügyben mindig az a leggyanúsabb, ha olyan hamis „tárgyi bizonyítékok” tűnnek fel hirtelen, melyek „véletlenül” pontosan alátámasztják a vádat. A Warren-bizottság pl. lelkesen mutogatott egy „399-es bizonyítéknak” elnevezett, Mannlicher-Carcanóba való lövedéket, melyet a Parkland Kórházban találtak, állítólag Connally kormányzó hordágyán. Csakhogy „szegény” dallasi rendőrség (vagy az FBI, esetleg a titkosszolgálat?) „túllőtt” a célon: ez a golyó teljesen ép volt (vagyis senkit nem találtak el vele), miközben Connally kormányzó testében a röntgen mérhető mennyiségű fémet mutatott ki, melyek az őt ért golyókból származnak.

A kreált bizonyítékok közé kell sorolnunk a fentebb már említett híres, a ’70-es években szakértő által is hamisnak minősített puskás Oswald-fotót is.

            Azt is tudjuk, a merénylet előtti időszakban Dallas környékén több, Oswaldra hasonlító fiatalember felbukkant, akik igyekeztek feltűnő tettekkel felhívni magukra figyelmet: pl. lőtéren más céltáblájába lövöldözve Kennedyt szidták stb. Ezen ál-Oswaldok előzetes megmerítése (hogy aztán majd november 22-e után a velük találkozók jóhiszemű tanúként tudjanak jelentkezni) a legfontosabb bizonyíték arra, hogy mennyire profi, tudatos, régóta és alaposan előkészített, valamely ügynökséghez köthető akció zajlott.

            Hadd tárjunk még föl részleteket az előkészítő akcióból! Szeptember végén, alig két hónappal a merénylet előtt valószínűleg az igazi L. H. Oswald tűnt fel két kubai férfi társaságában egy híres, Castro ellen szervezkedő és épp az ő börtönében szenvedő kubai férfi lányának USA-beli otthonában. (Az ifjú hölgy maga is részt vett a Kubába irányuló fegyvercsempészetben). A kubai látogatók erőteljesen hangsúlyozták Oswald nevét, nyilván, hogy a nő jól megjegyezze, majd másnap egyikük telefonon felhívta őt és azt sulykolta, hogy Oswald egykori profi tengerészgyalogos, aki annyira gyűlöli Kennedyt, hogy a megöléséről beszélt. Vagyis Oswald szájába adtak olyan szavakat, melyeket vélhetően soha nem mondott, ezzel is alátámasztva, amit később ő maga állított bűnbak mivoltáról.

            Bizonyos amerikai hivatalos szervek (főleg a CIA) próbálták állítani, hogy 1963 szeptemberében Oswald Mexikóvárosban járt, az ottani kubai nagykövetségen (az USA és Kuba között évtizedek óta nincs diplomáciai kapcsolat). Valószínű, ez csupán hamis állítás, amit azért kreáltak, hogy Castroékra foghassák rá az elnök megölését.

            Mindezeken felül a nyomozó hatóságok nem csupán hamis „bizonyítékok” gyártásában jeleskedtek, hanem meglévő igaziak eltüntetésében is. Legalább két olyan fotóról van tudomásunk, melyeket az elnöki konvoj iránt érdeklődő lakosok készítettek a lövöldözés pillanataiban és látszik rajtuk a Tankönyvraktár hatodik emelete. Az egyik Polaroid kép volt, a másik pedig hagyományos filmre készült. A hatóságok (rendőrség, FBI) mindkét esetben elkobozták a képet illetve a filmet és soha nem hozták nyilvánosságra őket. (Talán bekerültek a levéltárba – 75 évre). Külön érdekesség, hogy felvetődött: az egyik képen két alak látszik abban a legendás ablakban, ahonnan a lövések egy részét leadták. Akad szemtanúnk is, aki több embert látott akkor a hatodikon. Egy harmadik fotón a híres léckerítés (jobbra, fent, a füves emelkedő tetején) látszik, nagyjából az első lövés előtti pillanatokban: a rendőrség ezt a filmet is elkobozta. Csak találgatni tudunk, mi mindent rögzíthetett, hisz több vallomás (pl. vasútasoké) szól az itt elhelyezkedett lövészekről.

A Tippit-gyilkosság

            Kennedy elnök lelövését követően, kevesebb, mint egy órán belül egy másik dallasi városnegyedben a nyílt utcán lelőttek egy rendőrt. Mivel akkortájt különösen sok gyilkosság történt a városban, így elképzelhető, hogy az esetnek semmi köze az elnök halálához – de Oswaldot elsőként ezzel vádolták meg, részben ezért tartóztatták le a rendőrök, így helyénvaló, hogy szóljunk róla.

            Amit biztosan tudunk, az egy rövid bekezdésben összefoglalható. J. D. Tippit egyedül vezette járőr-kocsiját, amikor leparkolt az egyik utcában. Talán észrevett valakit. Kiszállt, előre indult kocsija mellett, de pisztollyal, közelről lelőtték. Négy golyó találta el, azonnal meghalt.

tippit-heikes.jpg

             A gyilkosság teljesen pontos időpontja nem ismert: valamikor 13 óra 16 perc előtt történt (ekkor jelentette ugyanis egy civil a rendőrkocsi rádióján a történteket), talán 13.12 körül. Néhány szemtanú két gyilkost látott. Akadtak, akik úgy látták, hogy a gyilkos (vagy az egyik gyilkos) kocsiján hajtott el. A sok, tanú közül mindössze ketten vagy hárman látták magát a cselekményt, a gyilkosságot. Amennyire az iratokból kihámozható, ők nem Oswaldban vélték felfedezni az elkövetőt.

 A több elkövetőről szóló információt megerősíti, hogy a halott őrmester testéből kioperált négy lövedék két különböző gyártótól származott. A dallasi rendőrség először egy golyót küldött el az FBI laboratóriumába: ott közölték, hogy azt bizony nem Oswald pisztolyából lőtték ki! Később aztán küldtek töltényhüvelyeket, melyek valóban az Oswaldtól elvett pisztolyból származtak, csak éppen a jelek szerint nem ezeket találták még 22-én a helyszínen! Vagyis könnyen lehet, hogy ezek is olyan hamis „bizonyítékok”, melyeket utólag kreáltak a 24 éves fiatalember befeketítésére.

                    Több szemtanú a gyilkosságot követő percekben a környéken látott egy menekülő fehér férfit és néhányan közülük elképzelhetőnek tartották, hogy Oswald volt ez a személy. Mások viszont nem azonosították vele a férfit, akit futni láttak. A 24 éves fiatalember saját maga által bátran hangoztatott ártatlansága mellett szólhatnak az időpontok is: láthattuk, hogy kb. 13.04-kor indult el albérletéből, Tippit-et pedig majdnem másfél kilométernyire lőtték le onnan, alig 8-10 perccel később. A Warren-jelentés Oswaldot jelentette ki a rendőr gyilkosának, de ez az állítás erősen megkérdőjelezhető. Talán valóban járt azon a környéken, a rendőr halálát követő percekben, de jelen ismereteink szerint valószínűbbnek tarthatjuk, hogy ezt a tettet sem ő követte el.

Jack Ruby

            Lee H. Oswald gyilkosa lehet az egyik kulcsa az egész ügy megfejtésének. Chicago-ból származván talán az északi maffia küldte le délre a II. vh. után. Két bár tulajdonosa lett Dallasban, melyek meglehetősen „vaskos” sztriptíz-műsorukkal próbálták magukhoz csábítani a helyi férfitársadalmat. Ruby kifejezetten igyekezett magához édesgetni a rendőröket: ingyen etette-itatta őket, sőt rendszeresen be is járt hozzájuk. Azok meg is hálálták ezt: „elkenték” az összes zűrös ügyét (pl. rendszeresen fizikailag is bántalmazta alkalmazottait). Ezek a kifejezetten baráti kapcsolatok segíthették őt akkor is, amikor novemberben többször bejutott a rendőrség épületébe – végül így tudta meggyilkolni Oswaldot…

jack_ruby.jpg

Ruby azonban korántsem csak rendőrökkel barátkozott. Meglehetősen sok forrásunk, tanúvallomásunk szól a szervezett alvilággal fenntartott kapcsolatairól. Már nem sokkal Castroék 1959-es hatalomátvétele után, vélhetően maffia-főnökök megbízásából Kubába látogatott, hogy börtönbe került alvilági figurák kiszabadítása érdekében tevékenykedjen. Ennek a kapcsolati hálónak a továbbiakban is részese maradt: egy korábbi alkalmazottja vallomásából tudjuk, hogy Ruby vitte a pénzt egy találkozóra, ahol az amerikai hadsereg egy magas rangú tisztje tárgyalt kubai menekültekkel Castroék elleni akciókról (fegyvervásárlás és szállítás, beszivárgás stb.). A találkozó helyszínéül szolgáló háznál már rengeteg fegyver hevert felhalmozva, melyeket talán a hadseregtől loptak el. (Az ügy külön érdekessége, hogy ezek szerint az alvilág pénzelhetett olyan fegyveres akciót, melyben részt vett – legalább részben – az Egyesült Államok hadserege).

            Röviden összefoglalva: Ruby ha nem is volt kifejezetten tagja szervezett bűnözői csoportnak, de mindenképpen rendszeresen elvállalt megbízásokat. Egyfajta „fizetett végrehajtó” ill. közvetítő volt. (Némely jelentés kifejezetten „bérgyilkosként” írta le). Még FBI ügynökök is gyanították, hogy talán a maffia és a rendőrség között (is) közvetíthetett: mindkét fél alkalmazhatta összekötőként. Ha pedig ezek közül a felek közül néhány (alvilág, esetleg kubaiak, az USA (fél)hivatalos titkos-ügynökei, talán katonák, dallasi rendőrök) keresett valakit, ami majd fegyverrel elhallgattatja a bűnbakként felkínált „balekot”, akkor Rubyban a megfelelő személyt találták meg.

Jack Ruby novembere

            Érdemes figyelemmel kísérni a bártulajdonos és környezete cselekedeteit közvetlenül az elnökgyilkosságot megelőző és az azt követő időszakban.

            November első napjaiban Louisiana állam egyik kórházában egy dallasi lány azt vallotta, hogy Rubynak csempészett heroint (Dallas és Miami között), de kidobták egy autóból, mert nem hajlandó részt venni azok következő akciójában, az elnök dallasi megölésében. Ezt a lányt, Rose Cheramie-t november 22-ét követően valaki halálra gázolta.

            Októberben és különösen novemberben a bártulajdonos hirtelen nagyon sokat kezdett telefonálni más városokba. Elsősorban alvilági személyeket, illetve azok kapcsolattartóit hívta. November 7-én és 8-án olyanokkal beszélt, akik a Kennedyek egyik legelszántabb ellenfele, a bűnözés útjára lépett szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa és a maffia között közvetítettek. Az elnökgyilkosság után napokon belül kiderült, hogy valamikor Ruby Chicagoban pénzt vett át Hoffa egyik emberétől.

            November 10-e és 22-e között Ruby Las Vegasba utazott. A szerencsejáték-főváros már akkor is hírhedt volt a belőle óriási hasznot húzó maffiózókból. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ezt követően anyagi helyzete is megjavult.

Egy tanúvallomás szerint november 14-én egyik bárjában találkozott a majd 22-én gyilkosság áldozatává váló Tippit rendőrrel, illetve egy Weissman nevű férfival. Ez utóbbi személy (egy Amerikában „szélsőjobboldalinak” számító csoportosulás tagjaként) írta alá azt az elnöki látogatás napján megjelenő hirdetést, melyben a Dallasba érkező Kennedyt teljesen abszurd vádakkal (pl. „a kommunisták ügynöke”) illették. Nem tudjuk, hogy megbízható-e az információ és azt sem, hogy e megbeszélésnek volt-e bármi köze az elnökgyilkossághoz, de az más forrásokból is biztosra vehető, hogy Ruby és Tippit jól ismerték egymást. (Azt pedig már talán soha nem fogjuk megtudni, hogy az őrmester halálára véletlenül került-e sor Ruby lakásától pár saroknyira…).

            November 21-én a bártulajdonos meglátogatott egy kerületi ügyész-helyettest – aki majd a következő napokban élesen fogja vádolni Oswaldot az elnök megölésével. Ugyanezen a napon Ruby a dallasi maffia vezetőjének éttermében vacsorázott, utána pedig egy olyan párral találkozott, amely hölgytagjáról azt sejtik a nyomozók, hogy esetleg Carlos Marcello, a híres maffia-vezér összekötője lehetett.

            Egy szemtanú határozott állítása szerint Ruby vezette azt a – fentebb már említett – kisteherautót, amelyből november 22-én, a merénylet előtt pár órával egy puskát vitt fel egy fiatalember a füves emelkedőn, a léckerítés mögé. Ez a momentum további érdekességeket rejt, ugyanis a tanúskodó hölgynek Ruby képét (sok más fotóval együtt) az FBI már 23-án megmutatta – márpedig a dallasi bártulajdonos majd csak egy nappal később, azaz 24-én fogja lelőni Oswaldot. A szemtanú határozott állítása ellenére e tanúvallomást az FBI megváltoztatta – nyilván mert rávilágított Ruby mélyebb szerepére az akcióban.

            Ahogy már felidéztük, az elnökre 12.30-kor lőttek rá. Azt biztosan tudjuk, hogy 12.20-ig és 12.40-től Ruby a helyi újság épületében tartózkodott. A Dealey-tér azonban közel van a Dallas Morning News épületéhez és több szemtanú vallomásából úgy tűnik, hogy jelen volt a lövöldözéskor a tankönyvraktár környékén (talán épp a „füves dombocskáról” szaladt le). Fénykép is készült e percekben, melyen majdnem bizonyosan ő áll a tankönyvraktár bejárata előtt. (Ezt a képet a hivatalos szervek nem tüntették el teljesen – csupán úgy „nyírták körül”, hogy ne lehessen Rubyt látni rajta…)

A Dallas Morning News épületéből a Parkland kórházba ment, ahol 13.30-kor jelen volt az elnök halálának bejelentésekor. Itt még váltott is néhány szót egy régebbi ismerősével, ezt tehát biztos és megerősített információ. E mozzanat külön érdekessége, hogy ezt a tanúvallomással megerősített nyilvánvalóan igaz információt a Warren-bizottság valamiért mindenképpen „ellenségesen” kezelte és meg akarta hazudtolni.

            Éjjel fél 12 körül felbukkant a rendőrség épületében, feljutott még a második emeletre is, ahol a gyanúsítottat őrizték. Éjfélkor részt vett a hatóságok (fentebb már említett), az alagsori teremben tartott sajtótájékoztatóján, ahol megszólaltatták Oswaldot is. Ruby volt az, aki az újságírók számára – az ügyész szavait helyesbítve, közbekiabálva – pontosította Oswald Kuba-barát (fedő-)szervezetének nevét! Ezek szerint ennyire járatos volt a CIA-maffia-emigránsok összefonódásában és a fiatal gyanúsított ügyeiben. Egy hónappal később azt mondta FBI-ügynököknek, hogy már ekkor fegyvert hordott magánál. Olyan aktív volt, hogy a 22-ről 23-ra virradó éjszakán ő hozott össze egy interjút az egyik rádió-állomás riportere és a kerületi ügyész között.

            Másnap, november 23-án szombaton felbukkant a Dealey-téren, az elnökgyilkosság helyszínén. A rendőrség először e nap délután 4 órakor tervezte Oswaldot átszállítani a megyei börtönbe. Szemtanúk (riporterek) pontosan ekkor látták is a bártulajdonost a rendőrség épületében. A jelek azt mutatják, hogy nagyon kereste az Oswalddal való találkozás lehetőségét.

            Rengeteget telefonált ezekben a napokban. Némely beszélgetésének – legalább részlegesen – fültanúja is akadt. Egyikük hallotta, amint Ruby, Oswald másnapi átszállítása kapcsán azt mondja: „hiszen tudod, hogy ott leszek”. Egy másik, szombat esti telefonbeszélgetésében a pisztolyát is emlegette.

            A rendőrség végül nyilvánosságra hozta, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor szállítják át Oswaldot a megyei börtönbe. Ruby ebben az időpontban nem bukkant még fel a rendőrség épületében. Tudjuk azonban, hogy a rendőrök több, mint egy órát késlekedtek. A bártulajdonos 11.17-kor egy közeli postán még elintézett valamit, majd pontosan abban a percben, tökéletes időzítéssel sétált le a rendőrségi garázsba, amikor lehozták a 24 éves gyanúsítottat – épp a legjobbkor ahhoz, hogy végleg elhallgattassa. Évtizedek óta vitákat vált ki, hogy pontosan melyik lejárón jutott le az alagsorba. Ezt ugyan nem tudjuk biztosan megállapítani, de az egyértelmű, hogy csak egy vagy több dallasi rendőr hallgatólagos vagy tevőleges segítségével közelíthette meg a helyszínt, hisz azt mintegy 70-en őrizték. Mindezekhez még hozzátehetjük, hogy Oswald pincébe érkezésének pillanatában megszólalt az egyik rendőrkocsi dudája, majd a második dudáláskor lépett elő és lőtt Ruby. Ezek mind belső ember segítségére utalnak.

Ruby „utóélete”

            Jack Ruby természetesen azonnal börtönbe került. Itt heteken belül, már 1963-ban meglátogatta a helyi maffia második számú vezetője, mégpedig a helyi seriff felkérésére! Ez ismételten azt bizonyítja, hogy mindkét – elvben szemben álló – féllel közeli kapcsolatban állt, sőt talán tényleg ő közvetített közöttük.

              Mivel szemtanúk tucatjai előtt ölte meg Oswaldot (ráadásul élő TV-adásban), így gyorsan 1964 márciusában bíróság elé állították. Olyan mesével állt elő, mely szerint „hirtelen indulatból”, magányosan cselekedett és az elnök özvegyét akarta megóvni az „érzelmi sokktól”, amit majd akkor szenvedne el, ha tanúskodnia kell Oswald tárgyalásán. Talán „beszámíthatatlanná” nyilvánításában reménykedett. Utóbb kiderült, hogy maffia-főnökök erről beszélgettek már november 22-e után. A bíróság azonban előre megfontoltnak minősítette a bártulajdonos tettét, és halálra ítélték. Ügyvédei fellebbeztek, de Ruby már nem élte meg az új pert, mert 1967 elején a börtönben elhunyt, hivatalosan rákban. Azt is tudjuk, hogy az ügyeit intéző bátyja anyagi helyzetében hirtelen komoly javulás állt be – azaz valahonnan, valamiért pénzt kapott…

            1964 júniusában Warren főbíró személyesen szállt ki Rubyhoz, hogy meghallgassa őt, miután a bártulajdonos saját maga kérte, hogy egyáltalán vallomást tehessen! Az egész történet egyik leginkább sokat sejtető mozzanata zajlott le ekkor. Ruby szinte könyörgött, hogy vigyék el Dallasból Washingtonba, mert itt nem mer őszintén beszélni, de a fővárosban sok mindent fel tudna tárni. Mondanivalóját persze kénytelen volt alaposan becsomagolni, „virágnyelven” előadni. Warren-ék tudomására hozta, hogyha hamarabb meghallgatták volna, akkor abból sokkal többet tudtak volna „profitálni” (maga a bártulajdonos fogalmazott így). Igyekezett rejtett utalásokat megfogalmazni az alvilág irányába és összeesküvést emlegetett. Ő erősködött, hogy ne hagyják abba idő előtt kihallgatást, majd végül – szomorúan látva a bizottság hozzáállását – igazán megrázó észrevételt tett: „Úgy tűnik, mintha bizonyos embereket nem érdekelné az az igazság, amit belőlem ki lehet hozni. Ezt mi magyarázza?”

            Egy elszánt újságírónőnek is sikerült bejutnia börtönévei során a híressé vált bártulajdonoshoz. Ő könyvet tervezett írni az egész ügyről, de 1965-ben meghalt, Rubyval folytatott beszélgetésének anyaga (pl. jegyzetei) pedig soha nem kerültek elő…

A Warren-jelentés

            November 29-én, egy héttel Kennedy és öt nappal Oswald halála után a frissen hivatalába került Lyndon B. Johnson megparancsolta egy politikusokból álló rendkívüli bizottság létrehozását, hivatalosan azért, hogy kivizsgálják az elnök halálát. Mivel az elnök a bizottság vezetésére kifejezetten a Legfelsőbb Bíróság elnökét, Earl Warren-t kérte fel, így a testületet általában Warren-bizottságnak szokták nevezni. A tagok közé erőteljes lobbizás útján bejutott Allen Dulles, a CIA azon egykori igazgatója, akit éppen Kennedy rúgott ki a Disznó-öböl-beli akció miatt. A mai napig nem tudjuk, hogy Dulles pontosan mit tudott a merényletről, de azt biztosan állíthatjuk, hogy számtalan dolgot eltitkolt a többiek elől: így pl. nem beszélt a CIA Castro-ellenes akcióiról és arról, hogy ezekbe bevontak maffiózókat is.

earl_warren.jpg

                 A bizottság nem rendelkezett saját nyomozó apparátussal, bár természetesen sok jogász dolgozott nekik, ezért elsősorban a hivatalos nyomozó szervek jelentéseit, az általuk felvett vallomásokat használták fel. Azzal kezdték a munkát, hogy december elején átvették az FBI pár nap alatt elkészített jelentését, mely szerint Oswald „magányos elkövetőként” gyilkolt. Lefolytattak sok tanúkihallgatást, viszont számtalan fontos tanút nem hallgattak meg. Másrészt sok vallomást eltorzítottak, illetve teljesen abszurd módon pontosan az adott tanú által elmondottakkal ellenkező következtetést vonták le.

            1964 szeptemberében nyilvánosságra hozták azt a hivatalos jelentésüket, mely szerint „Oswald és Ruby is magányosan cselekedett.” Arra a kérdésre, hogy miért írtak le nyilvánvalóan valótlant, az utóbbi évtizedek segíthetnek válaszolni.

                 Amikor Johnson megrázó körülmények között átvette az elnöki hivatalt, a sajtó – nagyon könnyen lehet, hogy elsősorban a CIA által jól megfizetett újságírók „vezérszólamaival” – arról harsogott, hogy egy, a Szovjetunióból hazatelepült, a Castro-féle Kubával kapcsolatban álló marxista lőtte le elődjét. A washingtoni politikai „boszorkánykonyha” egyik legravaszabb manipulátorának hírében álló LBJ nem tudhatta, hogy esetleg tényleg a hidegháborús vetélytárs szuperhatalom mozgatta-e a gyilkos szálakat, vagy a Kennedyek hazai ellenfelei akarják-e a „vörösökre” fogni a merényletet, hogy kikényszerítsék az új elnökből Kuba lerohanását. Abban viszont biztos volt, hogy mindenképpen el akarta kerülni a háborút. Éppen ezért – bármilyen megdöbbentő is ez –nem az volt, a Warren-bizottság célja, hogy kiderítse az igazságot, hanem az, hogy a közvéleménybe belesulykolja a „magányos őrült” teóriáját. Ezzel tudta Johnson leszerelni azt a hidegháborús „héják” részéről rá nehezedő nyomást, amely ki akarta kényszeríteni Kuba megtámadását. LBJ az sem állt érdekében, hogy a valódi elkövetők kiléte napvilágra kerüljön, mert végzetes hasadást okozott volna az elitben és a lakosság soraiban, ha kiderül, hogy a CIA együttműködött maffiózókkal, illetve amerikai szövetségi alkalmazottak (pl. CIA) és az USA által befogadott kubai emigránsok szövetkeztek a nép által megválasztott elnök megölésére. Ide kívánkozik az egész történet egyik leginkább szívszorító mondata, ami a meggyilkolt elnök öccse, Bobby mondott: „Ha az amerikai emberek tudnák az igazságot Dallasról, vér folyna az utcákon.”

                 A Warren-bizottság jelentése mellett nyilvánosságra hozott 26 kötetnyi kihallgatási jegyzőkönyvet is, amit nyilván csak egészen kevesen olvastak el. A tanúvallomások és a jelentés úgynevezett „következtetési” között olyan durva ellentmondások feszülnek, melyek nem egy embert sarkalltak további tisztességes kutatásra. Nekik köszönhető, hogy manapság, évtizedekkel később, egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. Warrenékhez rengeteg adat el sem jutott – pl. a CIA-től –, és az általuk megismertek egy jelentős része sem került be a 26 kötetbe. Sok dokumentumot elzárták a levéltárba 75 esztendőre.

                   Mindehhez hozzátehetjük, hogy még a bizottság több tagja is gyanította, hogy összeesküvés áll az elnök-gyilkosság hátterében, azaz nem értettek egyet a magányos merénylő elméletével, de a nyilvánosságra hozott jelentésből, még az ő álláspontjukat is kirekesztették!

                  Felvetődik a kérdés, hogy az FBI miért ragaszkodott sokáig (pl. még az ügynökei által 1964-ben lefolytatott tanúkihallgatásokon is) rögeszmésen a „magányos gyilkos” elméletéhez? Erre nem tudjuk pontosan a választ, de gyaníthatjuk, hogy hiúság áll a háttérben. ’63 novemberében, napok alatt elkötelezték magukat ezen állítás mellett, és ha a tények hatására nyilvánosságra kerül a szervezett akció ténye, akkor a közvélemény joggal kérdőjelezte volna meg hozzáértésüket. Ne felejtsük azt sem el, hogy az FBI-t ekkor még javában az a pszichésen nem teljesen ép személyiségű, J. E. Hoover vezette, aki gyűlölte a Kennedyeket és eleve hajlamos volt minden mögött „vörösöket” látni. Oswald neki „megfelelt”. Kényelmesebbnek tűnt a tanúvallomásokat elferdíteni, meghamisítani és a tanúkat megfélemlíteni, mint a valós elkövetőket (vélhetően köztük nem csekély számban rokon kormány-ügynökségek tagjait) kinyomozni.

Kuba

            Ahhoz, hogy megértsük az elnökgyilkosság hátterét, kell néhány szót ejtenünk a Kuba körüli hidegháborús fejleményekről. 1898-as – amerikai segítséggel kivívott – függetlenné válása óta a szigetország jelentősen függött az Egyesült Államoktól. Számtalan dohány- és cukornád-ültetvényt birtokoltak amerikaiak. Gazdag amerikaiak tömegei jártak a kaszinókba szórakozni – ez pedig hatalmas hasznot hozott a szervezett alvilágnak.

            Castroék 1959-es hatalomátvétele sok mindent megváltoztatott. A kaszinókat bezártak, az ültetvényeket államosították, több maffiózó börtönbe került, megindult az emigránsok áradata (ők elsősorban Floridában és más déli államokban telepedtek le), mindezeken felül pedig az Egyesült Államok közvetlen szomszédjában megjelent egy szovjet csatlós-állam. Castroék eltávolítását tehát egyformán létfontosságúnak ítélte az USA politikai vezetése (ide értve a nagyhatalmú CIA-t), a szervezett bűnözés vezető alakjai és a mielőbb hazatérni vágyó emigránsok. Nem véletlen, hogy mindezek a körök hamar megtalálták egymást.

            A kormányzati ügynökségek 1960-ban három maffia-főnökkel léptek kapcsolatba a kubai kérdés ürügyén: John Roselli (Las Vegas), Sam Giancana (Chicago) és Santo Trafficante (Florida). Csakhogy a CIA ezt az együttműködést teljes mértékben elhallgatta az 1961 januárjában hivatalba lépett új elnök, JFK elől.

Az 1961 áprilisi Disznó-öbölbeli partraszállásra a CIA képzett ki kubai emigránsokat. Ez az akció azonban kudarcot vallott, mert Kennedy elnök tartotta magát előzetes kijelentéseihez és a katonai vezetők ismételt kérései ellenére sem vetette be a légierőt. Az elnök – okkal – becsapottnak érezte magát és 1961 őszén le is váltotta a CIA vezetőjét Allen Dulles-t, aki ahogy az elnök elől, úgy a CIA következő igazgatója elől is eltitkolta a maffiózókkal való együttműködést! Talán Richard Helms volt a legmagasabb szintű CIA-vezető, aki személyes utasításokat adott a Castro-meggyilkolását célzó akciókra, többek között maffiózók bevonására is. Ő Dulles kirúgásakor is a Cégnél maradt, sőt 1966 és 1973 között igazgatta is azt .  

Egy idő után a Kennedy-kormányzat igyekezett leállítani ezeket a műveleteket. Olyannyira, hogy 1963-ban bezáratták a CIA által vezetett, az USA déli részén található kiképző-táborokat. Mindez az érintettek (ügynökök és emigránsok) körében természetesen tiltakozást váltott ki, ám a titkos akciók valójában még ekkor sem fejeződtek be.

 Az ügy legfontosabb tanulsága: a CIA bizonyos körei magukat a törvények és az Egyesült Államok kormányzata fölé helyezték. Nem szolgálni igyekeztek a demokratikusan választott szerveket, hanem önálló politikát folytattak. Feltehetjük a kérdést: ha jogosnak érezték, hogy a saját maguk által definiált „államérdekből”, felsőbb utasítás nélkül megöljenek államfőket, akkor mi akadályozhatta volna meg őket abban, hogy ugyanezt megtegyék saját elnökükkel is?

Az emigránsok egyre inkább ügyük árulójának tekintették a Kennedyeket. Még inkább elkeseredtek az 1962 októberi rakétaválság után, amikor elmaradt a Castro-rezsim megdöntése.

Mindezek után nem lehet véletlen, hogy Helms már 1963 végétől akadályozta a Kennedy-gyilkosság kivizsgálását. Még tisztességes – az ügyekbe be nem avatott – CIA-ügynököket is leállított, amikor azok közel kerültek vizsgálataik során a kubaiak-maffia-CIA (+ Oswald) szálak feltárásához. Helms még Johnson elnöknek is hazudott, mikor letagadta, hogy a CIA valaha is külföldi államfők meggyilkolására készült.

További érdekességek

                      A hatóságok alaposan átkutatták a Tankönyvraktárat – különösen a hatodik emeletet – és itt, e fenti ablaknál megtalálták egy ismeretlen személy ujjlenyomatát is. Ez elég egyértelművé teszi a kívülről érkezett gyilkos(ok) jelenlétét.

                       Az elnök védelmét ellátó Titkosszolgálat emberei az autókonvojban foglaltak helyet. Ezen szolgálat tagjai mind elrobogtak a kórházba a haldokló elnökkel, a helyébe lépő Johnsonnal és a stáb többi tagjával. Csakhogy dallasi rendőrök elmondták, hogy amikor ugyanebben az időben a léckerítés mögött és a Tankönyvraktár környékén próbáltak valamit kideríteni közvetlenül a lövöldözést követő percekben, akkor több olyan emberbe botlottak, akik titkosszolgálati igazolványt lobogtattak előttük! Ezek az alakok minden bizonnyal hamis igazolvánnyal rendelkező (vélhetően CIA-)ügynökök lehettek, akik fedezték a gyilkosokat. Nagyon jól megszervezett akció zajlott.

                     A dallasi Tankönyvraktár hatodik emelete – mint bármely más magas épület ilyen fenti szintje – meglehetősen kiesett a november 22-én az utcán álldogáló és az elnöki konvoj elhaladására váró emberek látóteréből. Ennek ellenére rendelkezünk néhány tanúvallomással.

                    A DK-i ablakban többen egy sötétebb bőrű (talán fekete, talán latin-amerikai), vélhetően kopaszodó, már nem fiatal férfit láttak, méghozzá puskával. Egy fiatalabb, fehér bőrű, világosabb hajú férfi is tartott puskát a kezében – e másik lövész pontos helyéről (DK-i vagy DNY-i ablak) megoszlanak a vélemények. Egy harmadik embert is láttak a tanúk a hatodik emeleten: testesebb, szemüveges, a másiknál idősebb, fehér férfit. Talán ez utóbbi lehetett e rész-osztag parancsnoka. Nos ez a három férfi futva szállt be a Tankönyvraktár előtt abba, az angolul alig beszélő kubai sofőr által vezetett furgonba, amibe – ahogy fentebb már említésre került – percekkel később Oswald is.

                     Kevéssé közismert, hogy szemtanúk hallottak lövést az elnöki konvoj háta mögül, a Dal-Tex épületből is. Egy, az épületből előfutó férfit a rendőrök le is tartóztattak, majd nem sokkal később el is engedtek a seriff hivatalából. Jegyzőkönyv nem készült, az illető nevét sem tudjuk. A rendőrök elkapták a többszörösen büntetett előéletű Hale Bradinget is, aki ekkor már pár hónapja a Jim Braden nevet használta. Ez a férfi – a nehezen összerakható információs morzsák szerint – e napokban találkozhatott Jack Rubyval, a merénylet előtti hetekben pedig Carlos Marcellóval. Ugyanez a Brading-Braden négy és fél évvel később, 1968. június 4-én Los Angelesben tartózkodott, azon épület viszonylagos közelségében, ahol Robert Kennedyt lelőtték. Ez a halvány és ki nem vizsgált nyom is összekötheti a két gyilkosságot.

Az 1970-es évek vizsgálatai és további fejlemények

            Az 1970-es évekre sok minden megváltozott Amerikában. A vietnámi háború és a Watergate-ügy kiábrándítóan hatottak a közvéleményre. A politikusok közül is egyre többen érezték, hogy az előző évtizedek kormányzatai korántsem mindig cselekedtek hibátlanul és bizony lenne még minek utánajárni az országban. Így aztán az évtized közepétől egymás után jöttek létre különféle kongresszusi vizsgáló-bizottságok (pl. a CIA tevékenységének illetve gyilkossági ügyeknek a felülvizsgálatára).

            Ezek egyikének jutott birtokába az a magnó-szalag, amelyik egy 1963. november 22-én szolgálatot teljesítő dallasi motoros rendőr, véletlenül bekapcsolva maradt rádiójának hangfelvételét tartalmazta. A felvételen hallhatóak a dörrenések, melyek műszeres vizsgálatával 1978-ban kimutatták azt – amit persze már 1963 óta lehetett tudni – hogy legalább egy lövést szemből, a léckerítés mögül adtak le. Jelen ismereteink szerint kétszer lőtt a szemben megbúvó gyilkos és mindkétszer nagyon pontosan talált is.

            Azt kutatva, hogy kik szervezhették meg az akciót, a vizsgálók továbbra is beleütköztek a CIA – természetesen jól palástolt – titkolózásába, elhallgatásába, így inkább a maffia-szálra koncentráltak.

            Meghallgattak nagyon sok lehallgatott beszélgetést, melyeket az FBI rögzített még az 1963-as merénylet előtt és után. A maffia-vezérek sokat beszéltek a Kennedy-fivérek elleni gyűlöletükről, rebesgettek valamit az elnök és öccse „kiütéséről”, emlegették Rubyt. Külön meg kell említenünk itt Carlos Marcellot, akit Robert Kennedy megpróbált kitoloncolni az Egyesült Államokból. Marcello szenvedélyesen gyűlölte az igazságügy-minisztert és állítólag ő vetette fel társainak, hogy Bobby kikapcsolásához az elnök likvidálásán keresztül vezet az út. Ugyanakkor a lehallgatott beszélgetések tanúsága szerint nem nagyon emlegették előzetesen Dallast, sem pedig Oswaldot. Mindez talán – és most minden eddiginél indokoltabb lehet a feltételes mód – azt jelentheti, hogy a maffia-főnökök tudtak valamit, néhányan közülük bele is folyhattak bizonyos mértékig, de a végső kivitelezést inkább mégsem ők végezték.

            Nézzük meg ezeket a maffiózókat kicsit még konkrétabban! A fentebb már említett Las Vegas-i főnök, John Roselli még a ’60-as évek második felében érdekes információkkal szolgált újságíróknak. Santo Trafficantét nevezte meg a november 22-i események egyik fő szervezőnek. Roselli állítása szerint Trafficante tette meg Oswaldot csaléteknek. Roselli tudta, hogy a szemből leadott lövés bizonyult végzetesnek, Rubyról pedig azt állította, hogy az elnököt meggyilkoló akcióban közvetlenül nem vett részt, neki „csak” Oswaldot kellett „kiiktatnia”.

            Rosellit kétszer is meghallgatta egy kongresszusi vizsgálóbizottság, amely titkosszolgálati akcióknak „nézett utána”. 1975 júniusában és 1976 áprilisában beszélt nekik többek között a maffia és a CIA közötti kapcsolatokról is. Talán ez okozhatta a vesztét, ugyanis második vallomása után két héttel kegyetlenül meggyilkolták, mégpedig „eltüntetve” és nem látványosan maffia-módszerrel. Talán Trafficante rendelte el megölését, de az is lehet, hogy a Cég csapott le rá.

Santo Trafficante ellen más nyomok is vallanak. Hivatalos dokumentumokból tudjuk, hogy ki volt az a Kubába küldött amerikai ügynök, aki együttműködött vele. Ezen ügynök özvegye azt állítja, hogy férje már 1963. november 22-e előtt közölte feleségével: Kennedyt le fogják lőni Texasban!

            Ugyanez a bizottság meg akarta hallgatni a chicago-i Sam Giancanát is. Pár nappal a kitűzött időpont előtt, 1975 júliusában, saját otthonában durván „szitává lőtték”. Ez maffia-kivégzésnek tűnt. Giancana lánya utóbb azt vallotta, hogy apját ugyanazok ölték meg, akik a Kennedy-merényletet is megszervezték. Érdekesség: ugyancsak 1975 júliusában „tűnt el” végleg Jimmy Hoffa, vagyis ekkor gyilkolták meg a maffiózó szakszervezeti vezetőt, Bobby Kennedy egyik leghíresebb ellenfelét.

            A különféle titkos szervezetek ügynökei ritkán szoktak a nyilvánosság elé állni, ha tetteiket kellene felfedni, ha pedig faggatják őket, akkor szemrebbenés nélkül hazudnak, de az utóbbi évtizedekben még ezekből a körökből is kerültek elő kulcsfontosságú információk.

            Úgy tűnik, 1963 körül egy David Phillips nevű CIA-ügynök irányította a dallasi merénylet körüli dezinformációs akciót. Mexikóvárosban volt, amikor 1963 őszén a CIA a fent már emlegetett hamis bizonyítékot (pl. fotókat) gyártotta Oswald állítólagos látogatásáról az ottani kubai nagykövetségen. Azt is sikerült kideríteni, hogy 1963 szeptemberében, Dallasban magával Oswalddal is találkozott. Idősebb korában megemlítette gyanúját, hogy amerikai hírszerzők is részt vettek az elnök megölésében, majd halála előtt elárulta családjának, hogy november 22-én ő maga is Dallasban járt…

            Az 1970-es évek vizsgálóbizottságai nem csak maffiózókat hallgattak meg korábbi gyilkossági ügyekben. 1978-ban berendeltek egy David Morales nevű CIA-ügynököt, aki már nem tudott megjelenni a bizottság előtt, mert hirtelen, vélhetően szívrohamban meghalt. Erről a kifejezetten agresszív, szinte „bérgyilkosként” jellemzett férfiról tudjuk, hogy a ’60-as években (pl. Miamiban) részt vett Castro-ellenes félkatonai műveletekben, melyek során a CIA alvilági összekötőként is alkalmazta (pl. a már többször említett Johny Rosellihez).  Morales ügyvédje és barátai beszámoltak róla, hogy e férfi többször eldicsekedett vele, hogy CIA-s kollégáival együtt ők „kapták” el Kennedy elnököt, majd később öccsét, Bobbyt is.

            Meg kell említenünk Howard Hunt egykori CIA-ügynököt is, akit szintén élete vége felé vette rá a lelkiismerete, hogy legalább családtagjainak felfedjen valamit múltjából. Fiának mesélte el, hogy 1963-ban Miamiban részt vett egy találkozón, ahol David Morales és társai Kennedy megölését tervezgették. Hunt, saját állítása szerint személyesen nem vett részt az akció kivitelezésében.

            Végezetül egy apró szál még 1963-ból. Egy Garett Underhill nevű egykori CIA-ügynök november 22-e után röviddel szomorúan mesélte barátainak, hogy CIA-sok kis csoportja ölte meg az elnököt. Nem sokkal később meghalt, gyanús körülmények között, öngyilkosságnak álcázva.

Összegzés

Zárásként megállapítható, hogy J. F. Kennedyt nagyon jól szervezett, profin tevékenykedő csapat gyilkolta meg november 22-én Dallasban. Az akció különleges kivitelezése és a ’70-es évek óta fel-felbukkanó elszórt utalások egyértelművé teszik, hogy a merényletben CIA-ügynökök is részt vettek. Majdnem ilyen biztosra vehetjük azt is, hogy a közvetlen végrehajtók – legalább részben – Castro-ellenes, kubai emigránsok voltak. Az egész gyilkosság tehát a CIA-kubaiak-maffia zűrzavaros kapcsolati hálóra és a Kennedy-kormányzat által az 1960-as évek legelején még támogatott, Kuba elleni titkos műveletek „mocsarára” megy vissza.

            Nem tudjuk, hogy a „Cégnél” milyen magas szinten tudtak előzetesen az akcióról. Nem tudjuk pontosan kik hozták meg a döntést, mint ahogy azt sem, hogy mennyiben vett részt a döntésben és a kivitelezésben a szervezett alvilág (elsősorban Santo Trafficante). Ha néhány maffia-főnök határozta el az elnök megölését, akkor is nehezen képzelhető el, hogy a velük szorosan együttműködő CIA-ügynökök kizárólag „saját szakállukra” hajtották volna végre az akciót. Ki hagyta jóvá a „Cégen” belül? Talán Richard Helms? Ki finanszírozta? Oswaldot, akinek a terv szerint nem lett volna szabad élve a hatóságok kezére jutnia talán a CIA találta megfelelő bűnbaknak, bár nagybátyja révén pár maffia-főnök is ismerhette. Ruby bizonyosan a maffiózóktól kapta a megbízást Oswald megölésére – talán megígérték, hogy megússza valahogy, esetleg családja kapta meg a fizetséget.

            Néhány szót még L. H. Oswaldról! Mi köze lehetett a merénylethez? Egyre valószínűbbnek látszik, hogy nem lőtt rá senkire. Egy ilyen profi akcióhoz a szervezők nyilvánvalóan nem ilyen szerény lövész-képességű férfit választottak ki. Ártatlansága mellett más adatok is szólnak: a paraffin-próba, a tanúvallomások alapján feltérképezett mozgása az épületben 12.30 körül, következetes tagadása, a róla előzetesen gyártott ál-bizonyítékok stb. A CIA (és talán a maffia) mozgatta őt, eleve bűnbaknak szánva helyezték el őt a Tankönyvraktárban. Sok embert ismerhetett ebben a zűrös emigráns-maffiózó-kormányügynök hálózatban, talán sejtette mi készül. Lehet, hogy valamilyen módon részt is vett az akcióban (pl. segíthetett bejutni a lövészeknek az épületbe) – amit akár úgy is megtehetett, hogy a többiek nem közölték vele pontosan, mit is fognak tenni. Mire rádöbbent, hogy csapdába került, már elkapták a rendőrök. Nem tudjuk, mit mondott el nekik – de feltételezhetjük, hogy tárgyalásán érdekes információkkal szolgált volna. Nem engedték, hogy odáig eljusson. Nyilvánvalóan eleve meg akarták ölni. Kevesebb, mint két napon belül ez sikerült is.

Miért történt?

            Miután a fentiekben viszonylag pontosan körvonalaztuk, hogy kik szervezhették és hajtották végre a gyilkosságot, lezárásként még kell néhány szót szólnunk arról, hogy mi motiválhatta tettüket. Az egyik nagy kérdés: a CIA-maffia-kubaiak „háromszög” fő célja vajon az elnök meggyilkolása volt egyfajta klasszikus bosszúállás jelleggel, vagy nagyobb távlatokban gondolkozva katonai invázió révén akarták „visszaszerezni” Kubát. Ez utóbbi esetben egy Castro-barátnak álcázott balekra ráfogni a merényletet segített volna meggyőzni a közvéleményt és az új elnököt a „vörös sziget” elleni támadás jogosságáról. Ezért ismertethette a sajtó már órákkal az elnök halála után Oswald életrajzának „Szovjetunió-barát” hivatalos verzióját. Így Kennedy meggyilkolása csak eszköz lehetett végső céljuk elérésére – bár az elnököt gyűlölők szemében felettébb „kellemes” és önmagában is kívánatos eszköznek tűnhetett.

            A szervezett alvilág korántsem csak Kuba miatt neheztelt a Kennedyekre. Az elnök öccse, Robert, a karizmatikus igazságügyi miniszter, egyre sikeresebb hadjáratot folytatott a maffiózók ellen. Ezt azok annál inkább is sérelmezhettek, mert úgy gondolhatták, hogy 1960 novemberében ők szerezték meg a döntő chicagói szavazatokat JFK győzelméhez. Santo Trafficante kifejezetten panaszkodott embereinek, hogy a Kennedyek nem tartottak be valamiféle „alkut”. Talán a kubai szálon kívül azért is ölték meg az elnököt, hogy csapást mérjenek öccse hatalmára. Ebből a szempontból sikerrel jártak, hiszen Bobby 1964-ben le is köszönt miniszteri tisztéről.

Epilógus: Robert Kennedy halála

            JFK öccse kevesebb, mint öt évvel élte túl bátyját. Őt is megölték: egy szálloda konyháján, Los Angelesben. 1968 nyarán megnyerte a Demokrata Párt kaliforniai előválasztását, ami valószínűvé tette, hogy ő lesz a párt elnökjelöltje novemberben, és így esélyessé vált arra, hogy a nép az USA következő elnökévé válassza. Márpedig akadtak, akik ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. Ez az ügy is számtalan abszurd elemmel terhes. A helyszínen letartóztatott Sirhan Bishara Sirhan egy nyolc golyót tartalmazó pisztolyból tüzelt, miközben Bobby testében és a falakban legalább tizenkét lövedéket lehetett megszámolni. A palesztin fiatalember szemből, legalább egy-két méterről tüzelt, ám az RFK halálát okozó, döntő golyó közvetlen közelről és hátulról érkezett. Mindezek ellenére ez a gyilkosság sokkal kisebb hullámokat vert fel, a szálakat nem göngyölítették fel, sokkal kevesebb információ is áll rendelkezésre róla. Az akciót most máshogy, professzionálisabban szervezték, mint Dallasban: Sirhan valóban lőtt, a háttérben állók pedig – Oswalddal ellentétben – nem ölték meg, hanem hagyták, hogy a bíróság (persze magányos elkövetőként!) elítélje. Még mindig él, több, mint négy évtizede börtönben, és nem emlékszik semmire. Vélhető, hogy előre „átmosták az agyát”.

            Miért ölték meg a legendás Bobbyt? Talán épp azért amiért bátyját is: nem akarták, hogy újra kezdje a szervezett bűnözés elleni hadjáratát, emellett a kubaiak felelősnek tartották szigetük kommunista kézre kerüléséért. Azt is valószínűsíthetjük, hogy elnökként immár komolyan kivizsgálta volna a dallasi gyilkosságot. Ezt pedig annak elkövetői mindenképpen meg akarták akadályozni. Ha másként nem, egy újabb gyilkossággal.

            Bízzunk benne, egyszer minden irattár megnyílik és a fent összerakott kép megerősítést nyer. Hátha az emberiség levon belőle valamilyen tanulságot. Ha így lesz, a sok-sok kutató munkája megérte az erőfeszítést.

 

A 2014-es választás plakátjai

Folytatódik a népszerű sorozat - minden eddiginél alaposabban

2014-ben már más szabályok szerint választottunk, mint előtte 20 évig: a szavazás egyfordulóssá vált (ezzel megszűnt a két forduló közötti visszalépés lehetősége, ami 1998-ban a Fidesz-FKGP győzelmét hozta), a mandátumok száma lecsökkent (386-ról 199-re) és többségüket most már egyéni körzetben osztották ki (106-ot). Az egyéni körzetek számának csökkenése miatt (176-ról 106-ra) átszabták a körzetek határait.

A kormány a Fidesz-KDNP koalíció alkotta - velük szemben sokszínű (részben egymással összefogott) ellenzék indult.

orban_fidesz.jpg

A plakát üzenete egyértelmű: csak Orbán Viktor lehet Magyarország miniszterelnöke. A narancs szín innen hiányzik. Megjelenik már - még szelíden - "Brüsszel" - mint ellenfél. A "rezsicsökkentés" már akkor is jelentős hívószó volt.

fidesz_rogan.jpg

Azért nem tűnt el a narancs. Ekkor még indult Rigán Antal egyéniben. Üzenet a választóknak: "Ő már bizonyított" (az emberek szeretnek ismerős nevekre voksolni).

fidesz_monika.jpg

A Fidesz-jelöltek közt - nem túl nagy számban - hölgyek is akadtak. Ismét egy klasszikus beállítás: mosolygós, jól öltözött (legalább középosztálybeli) civilek helyezik bizalmukat a kormánypártba. Minden generáció jelen van. Érdekes, hogy a képen szinte mindenki félrebillenti a fejét.

A kormányoldal készített - jelentő számban - negatív üzenetet hordozó - plakátokat is.

fidesz_anti-simon.jpg

Simon Gábor számláján a hatóság - nem sokkal a voksolás előtt - "talált" kb. 200 millió forintot, amivel ő nem tudott elszámolni. A plakát üzenete: az egész baloldal / MSZP korrupt.

fidesz_anti-mszp.jpg

A "cirkuszos-bohócos" téma többször is felbukkant a későbbiekben a Fidesz-kommunikációban. Itt is Simon Gábor ügyét tematizálja az érdekes grafika. 2010 előtt másfajták voltak a plakátok...

fidesz_anti-mszp_2.jpg

Ez a kormánypárti plakát nem érdekes graifikájával üzen, hanem hosszú szövegével. Az üzenet itt is ugyanaz: az MSZP korrupt. Elsősorban a közpénzek magánzsebekbe áramlását kifogásolta akkor a Fidesz....

fidesz_anti-gyurcsany.jpg

Előkerült a Fidesz klasszikus kampánytémája: aki ellenzéki, az szinte "azonos" Gyurcsány Ferenccel, az ő "szekértolója". Mivel Gyurcsány Ferenc akkor már nem az MSZP-ben politizált, így Kunhalmi Ágnessel már nem voltak párt-társak.

fidesz_anti-kuncze_gyurcsany.jpg

Ugyanaz a tematika - és nyomdatechnika - más névvel: az egykori SZDSZ-es belügyminiszter is a "Gyurcsány-koalíció" tagja. Gyurcsány Ferenc tűnik a plakátok alapján a legfőbb mozgósító - és egyúttal elriasztó névnek.

mesterhazy.jpg

Eben az évben Mesterházy Attila az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjeként indult - de vitára nem került sor Orbán Viktorral (ezt a Fidesz vezetője utoljára 2006-ban vállalta be). E plakáton az MSZP-logó látható.

mesterhazy_2.jpg

Ezen a plakáton már feltüntették az összes párt nevét, aki beállt Mesterházy Attila mögé. Az összefogás széleskörű volt - de nem teljes. A piros szín dominál - utalva az MSZP-re.

mszp_hiszekeny.jpg

A pártok szeretik újra indítani "már bevált" - azaz ismert és korábban már sikerrel szerepelt - jelöltjeiket. A XIII. kerületben ezt meg tudta tenni az MSZP, akinek logója itt nagyobb is, mint a többi támogató párté.

mszp_fidesz-maffia.jpg

Az ellenzék is megpróbálkozott a negatív kampánnyal. A karikatúrák grafikailag erős "erősre" sikerültek.

bajnai.jpg

A 2009-2010 között már miniszterelnök Bajnai Gordon szeretett volna az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje lenni - de ezt a lehetőséget végül Mesterházy Attila szerezte meg. Azért Bajnai beszállt a kampányba. Feltűnik a plakáton a piros szín hiánya.

gyurcsany.jpg

Gyurcsány Ferenc 2010 után és a DK vezetője lett. Egykori pártja is bevállalta, hogy támogatja őt.

mlp_majmok.jpg

Az ellenzéki összefogás részeként indult a Magyar Liberális Párt (Fodor Gábor). Plakátjuk a Fideszes kormányt majmokhoz hasonlította. Egyúttal igyekeztek Orbán Viktort szembesíteni fiatalkori önmagával.

egyutt.jpg

Az Együtt - nevéhez illően - eredetileg az ellenzék közös "esernyőszervezete" lett volna - a kormányváltásért. Végül kis pártként indult, az összefogás részeként.

anti-cof.jpg

Az ellenzéki kampány igyekezett rámutatni, hogy a "Civil Összefogás Fórum" valójában nem kifejezetten valódi civil szervezet. Ez is negatív üzenettel dolgozó plakát.

lehet_mas.jpg

Szintén ellenzékiként, de a többiektől külön indult az LMP. Megviselte őket a pártszakadás (a Párbeszéd kiválása). A zöld szín a környezetvédelemre utalt.

lmp_szell.jpg

A párt egyik arca ekkor Széll Bernadett volt, aki 4 évvel később a párt miniszterelnök-jelöltjeként indul majd. Fontos üzenetük volt a "tisztaság" - elsősorban erkölcsi értelemben.

jobbik_nagy-magyarorszag.jpg

Szintén a többiekkel "nem közösködő" ellenzéki próbálkozó volt a Jobbik. Plakátjuk a Trianon előtti Nagy-Magyarországot mintázta. Az üzenet jelentős önbizalmat tükröz.

jobbik.jpg

A párt elnöke - és elsődleges "húzóneve" továbbra is Vona Gábor volt.jobbik_kovacs_bela.jpg

Kovács Béla az Európai Parlamentbe jutott be - évekkel később pedig a magyar bíróság kémkedésért ítélte el. A putyini Oroszország számtalan európai szélsőjobboldali mozgalmat (FPÖ, Le Pen, Salvini stb.) pénzelt, hogy gyengítse az Uniót.

A 2014-es választás sajátossága volt még számtalan kisebb párt / mozgalom indulása. Talán valóban reménykedtek a parlamentbe jutásban - talán csak az 1% feletti szavazataránnyal megszerezhető támogatásra "hajtottak".

mdf_2.jpg

Meglehetősen furcsa "szójátékkal" próbálkozott a lényegében már nem is létező MDF...

fkgp_2.jpg

A magyar történelemben nagy jelentőséggel bíró FKGP a rendszerváltás után is a politikai élet jelentős szereplője volt - de 1998 és 2002 között felmorzsolódott. Most újra próbálkoztak...

munkaspart_thurmer_1.jpg

Továbbra is "velünk volt", régi ismerősünk - a Munkáspárt. A logó új -a vezető a már megszokott. Immár évtizedek óta...

munkaspart_kadar.jpg

A Munkáspárt mindig is a Kádár-nosztalgiára épített - most plakátra is tették őt.

a_haza_nem_elado.jpg

Egészen "izgalmas" kisebb csoportosulások is megjelentek. E plakáton valós probléma (a deviza-adósság) került említésre a Szent Koronával...

elegedetlenek.jpg

Egy őszinte név - Elégedetlenek! A Kárpát-medencében elég gyakori hívószó...

nemzeti_forradalmi_part.jpg

Egy újabb szélsőjobboldali - meglehetősen marginális - próbálkozás. A jelvényük bizony a horogkeresztre hajaz, jelszavukat ("cigánybűnözés") a Jobbiktól vették. A "nemzeti, szociális" tudatosan állhat közel Hitler párnevéhez ("nemzetiszocialista") - akárcsak a vörös szín. A "nyilvános családfa" vélhetően antiszemita kitétel.

osszefogas_part.jpg

Ezek a jelszavak mindenki szívét megdobogtatják: összefogás - jólét... Sok vidám fiatal a képen...

seres_maria.jpg

A mai tinédzserek talán már nem is tudják, de 2014-ben még főleg SMS-eket küldtünk telefonjainkról. Jól megválasztott névnek tűnt... A politikus-ellenesség gyakori hívószó.

szily_katalin.jpg

Szili Katalin - még MSZP-sként 2005-ben majdnem köztársasági elnök lett. Jelenleg Orbán Viktor miniszterelnöki megbízottja...

szocialdemokrata_schmuk.jpg

Egy újabb "klasszikus arc" az elmúlt évek közéletéből - Schmuck Andor. A szociáldemokrácia máshol Európában nagy párt, sokfelé kormányzó erő...

Washington Post az ukrán hadseregről

Szakmai értékelés a háború történései kapcsán

Az alábbi értékelés a neves és mértékadó amerikai újságban jelent meg. Főleg az orosz kudarcok okaival foglalkozik (rossz háborús doktrinájuk stb.), most csak egyetlen, megérintő mondatot szeretnék idézni belőle:

"The Ukrainians have exceeded all expectations with their inspired combat performance"

Magyar fordításban: 

"Az ukránok minden várakozást felülmúltak ihletett harci teljesítményükkel"

 

Cлава україні!

Valóban a "nyulak szigetén" lakott Szent Margit?

Közkeletű tévedések a magyar történelemben

Szent Margit a magyar történelem legnagyszerűbb szentjeinek egyike.

Akkor született, amikor hazánk történelmének legsötétebb óráit élte.

tatarjaras.jpg

A hazánkra törő tatárok 1241. áprilisában megsemmisítő vereséget mértek csapatainkra a Muhi mellett (a Sajó partján) vívott csatában. IV. Béla király csak kísérői önfeláldozásának köszönhetően élte túl a mészárlást.

A Dunántúl egy darabig még menedéket nyújtott a menekülőknek, de 1241/42 hideg telén a Duna befagyott, a tatárok át tudtak kelni rajta, így a király, feleségével (Laszkarisz Máriával) és gyermekeikkel Dalmáciába volt kénytelen menekülni. Itt újabb családi tragédiák érték őket: két kislányuk is meghalt.

klissza.png

Amikor 1242 januárjában, Klissza várában megszületett kislányuk, neki a Margit nevet adták és Istennek ajánlották - a magyar nép megmeneküléséért.

A tatárok még abban az évben kitakarodtak az országból - szörnyű pusztítást hagyva maguk után. A lakosság legalább 20-25% meghalt egy év alatt... Ez volt a magyar történelem legnagyobb demográfiai katasztrófája.

Amikor Margit kislánnyá cseperedett, a szülei - fogadalmukat megtartva - a domonkos nővérekre bízták őt. A nemrég, a XIII. század első évtizedeiben alapított domonkos rend női ágának kolostora a Duna-szigetén állt. A királyi család gyakran tartózkodott Budán (illetve részben a mai Óbudán) - és a sziget sem volt messze innen...

De hogy hívták a szigetet? A diákok egy része rávágja: Margit-sziget! Mások pedig azt Nyulak-szigete!

Vajon valóban a kedves kis tapsifülesekről nevezték el a Duna által körülölelt föld-darabkát?

Nos: a tudomány feltételezése szerint nem éppen ez volt a helyzet...

A lepra ma is létező, szörnyű betegség. Gyógyítani nem lehet -s fertőző. Sok ezer éve él vele együtt az emberiség - Jézus is gyógyított leprásokat.

Bár manapság inkább csak Ázsiában bukkan fel, de a középkorban hazánkban is jelen volt. Mivel fertőző, ezért a legjobb megoldásnak a betegek karanténba zárását tartották (azt hiszem, a Covid óta értjük ezt az eljárást...). Mi lehet a legalkalmasabb hely egy karantén számára? Egy sziget, a Kárpát-medence leghatalmasabb folyójának közepén!

kolostor_rom.png

Feltételezhetjük, hogy a nagyszerű domonkos apácák azért is települtek éppen e szigetre - ahol kolostoruk romjai ma is állnak (és közkedvelt kirándulóhelyet jelentenek a fővárosiaknak) - mert a betegeket ápolták.

Hogy hívhatták a középkorban a szigetet? Vélhetően egyszerűen csak "szigetnek". A középkor az írásbeliségben a latin nyelvet használta: latinul a "leprások szigete" = insula leprosorum.

szent_margit.jpg

Szent Margit itt élte életét imában, vezeklésben, szeretetszolgálatban. Édesapja egyszer ki akarta hozni a kolostorból, hogy férjhez adja Ii. Ottokár cseh királyhoz. Margit azonban hű maradt fogadalmához, apáca maradt. Mivel ebben a domonkos rend is támogatta, ezért a szigorú IV. Béla megneheztelt rájuk és inkább a mások koldulórendhez, a ferencesekhez közeledett.

Szent Margit 1270 januárjában (még édesapja életében) hunyt el. Nyilvánvaló életszentsége miatt hamar indítványozták szentté avatását. Ennek is köszönhetően íródhatott még a XIII. század végén, latin nyelven életének legendája.,

Valamikor - talán a XIV. vagy a XV. században - e legendát magyarra fordították -és ezen a nyelven maradt fenn korunkra. Lehet, hogy a fordítási folyamatban történt egy-két betűnyi félreértés, ami a sziget "átnevezéséhez" vezetett. Latinul: nyúl = "lepus", nyulak (többes számban) pedig "lepores". 

Ha a szigeten esetleg csak pár évig éltek leprával fertőzött emberek, akkor hamar feledésbe mehetett az "insula leporosum" elnevezése - ezt pedig (mondjuk másfél évszázaddal később) könnyű "insula leporum"-nak (azaz "nyulak szigetének") olvasni!

insula_leporum.jpg

A fenti térképen már "insula leporum"-ként szerel. Látható a mellett lévő kis szigetecske is, melyet a folyam szabályozásakor "tüntettek el.

A Margit-legenda magyar szövegének fennmaradását a nagyszerű író és másoló apácának, Ráskay Leának köszönhetjük, aki 1510 körül élt a kolostorban.

isola_st_margarita.png

Bár - feltehetően tehát félrefordítás nyomán - a nép sokáig "nyulak szigetének" hívta a föld-darabkát, de már a koraújkor hajnalán is felbukkant a "Szent Margit szigete" elnevezése, amint a fenti, rajzos térképen is látható. Ma már hivatalos is Szent Margit nevét viseli - akit végül (jókora késéssel) 1943-ban avatott szentté XII. Pius pápa.

Apróhirdetések 1956-ból

"Az emberi méltóság forradalmának" (Bibó István) tiszteletére

"Az É.M. 12/3. sz. Tetőfedő és Szigetelő vállalat Ideiglenes Forradalmi Munkástanácsa és Igazgatósága felhívja a Budapesten és vidéken tartózkodó dolgozóit, hogy a munka beindítása végett a központban jelentkezzenek." (Népakarat, november 29.)

A szovjet hadsereg 1956-ban rommá lőtte Budapest számos épületét. Jött a tél - szükség volt a lakások helyreállítására. Megjegyzendő, hogy a november 4-i szovjet invázió után a Kádár-kormány még egy darabig eltűrte a munkástanácsok működését - de azért visszatért a céghez az igazgatóság is.

romma_lott_varos_1.png

 

"Az Acélöntő és Csőgyár felhívja összes dolgozóit, hogy a végleges munkástanács megválasztására 1956. XII. 3-án hétfőn fél kilenc órára jelenjenek meg." (Esti Budapest, december 1.)

A fentebb már írtak értelmében Kádárék egy darabig még elviselték, hogy a gyárakban működnek munkástanácsok. A november 4 előtt megválasztottakat e szerint "ideiglenesnek" tekintették. 

Azért is kellett a dolgozókat megjelenésre felhívni, mert sokan még sztrájkoltak - mások vélhetően pedig már külföldre menekültek az oroszok elől...

munkastanacs.jpg

 

"Az Újpesti Növnyolajipari vállalat keresi SP 799 rendszámú Csepel Diesel tehergépkocsiját, mely a harcok alatt eltűnt. Ha valaki tud hollétérő, kérjük, hogy azt vállalatunknál (VI. Dunasor 15.) jelentse be!" (Népakarat, december 1.)

A felkelők sok célra használtak teherautókat: közlekedés a városban, élelmiszer-szállítás vidékről, sebesültszállítás (pl. a Kossuth-téri sortűz után). A november 4-i szovjet invázió után sokszor már nem maradt lehetőségük az autók visszavitelére a telephelyekre.

csepel.jpg

"Elcserélném Sztálin úti (orvosi) 3 szobás, hallos, első emeleti lakásomat 1 szoba hallosra, belterületen" (Magyar Nemzet, október 7.)

Ezt a hirdetést még a forradalom előtt adták fel. hazánkban az utcanevek gyakran változnak - a politikai/történelmi széljárás szerint. (Sugárút, Andrássy út, Sztálin út, Magyar Ifjúság útja, Népköztársaság útja, Andrássy út)

utcanev_csere.jpg

 

"Az események miatt hajléktalanná vált váltak részére lakásokat azonnali készpénztérítés ellenében átveszünk. FIK V. Október 6., utca 24." (Népakarat, november 29.)

A Belvárosban is nagy harcok dúltak - sokak otthona vált végleg vagy egy időre romossá.

 

És végül egy kis "finomság" - még október 23-a előttről:

"Harisnyahetek: október 24-től november 3-ig. Tekintse meg kirakatainkat! Szabadság áruház, Corvin tér 7."

Azt hiszem abban a két hétben Budapesten nem "harisnyahetek" voltak. Ugyanakkor mutatja az akkori magyarok erkölcsi nagyságát, hogy a betört kirakatokból nem tűnt el az áru - többfelé a házmester vigyázott rá.

A nejlonharisnya pedig akkora érték volt, hogy sokszor az Aranycsapat tagjai hozták be őket...

 

 

 

Az ukrán nép kapta 2022-ben a Szaharov-díjat!

andrej_szaharov.jpg

Andrje Szaharov neves XX. századi orosz tudós (atomfizikus volt). Bátran kiállt hazájában (az elnyomó szovjet rendszerben!) az emberi jogokért, a szabadságért, szót emelt az üldözöttekért! Az 1970-es években Nobel-békedíjban részesült.

sakharov-prize.jpeg

Tiszteletére az Európai Parlament 1988-ban díjat alapított, melyet olyan személyek vagy csoportok kaphatnak meg, akik tesznek az emberi szabadságért, jogokért, a demokráciáért, az elnyomás ellen.

Először - még 1988-ban - Nelson Mandela kapta meg a díjat - aki akkor még börtönben ült!

Idén, 2022-ben - most először a díj történetében az ukrán nép kapta e rangos elismerést - akik küzdelmükkel, túlélésükkel, az orosz elnyomás elleni harcukkal egész Európáért állnak ki és példát mutatnak minden jószándékú és jóérzésű embernek.

ukranian_flag.jpg

 

слава україні!

 

A 2010-es választás plakátjai

Népszerű sorozatunk következő fejezetéhez érkezett

Magyarországon utoljára 2010-ben szavaztunk az 1989-ben kialakított választási rendszer szerint: kétfordulós volt a szavazás (az egyéni jelöltek tekintetében), 176 egyéni körzet volt és 210 helyet osztotak ki pártlistákon.

2009-2010-ben (Gyurcsány Ferenc lemondása után) Bajnai Gordon volt hazánk miniszterelnöke - de ő bejelentette, hogy 2010-ben nem pályázik újra erre a posztra, így az MSZP hivatalosan Mesterházy Attilát tekintette miniszterelnök-jelöltjének.

A választás érdekesség volt még, hogy nagyjából lehetett előre sejteni a végeredményt (pl. a 2009-es EP-választások alapján), de a pontos mandátumelosztást azért mégis csak a leadott voksok alapján határoztuk meg.

mszp_mesterhazy.jpg

A plakáton a "megújuló" szóra hívnám fel a figyelmet: arra utaltak, hogy a párt nem mindenben azt akarja tenni, mint ami 2002 után történt...

mszp_angyalfold.jpg

Tóth József, a helyi polgármester az MSZP legbiztosabb körzetében indult - így komoly esélyekkel szállhatott harcba. Érdemes felfigyelni a "haza" szó kiemelt használatára és a piros-fehér-zöld színkombinációra.

szanyi_tibi.jpg

Szanyi Tibor, akkor még MSZP-tagként indult - a került másik körzetében. Érdemes megfigyelni, hogy a plakáton együtt szerepel a népszerű helyi polgármesterrel, illetve arra is, hogy az alapszín nem piros, hanem zöld...

mszp_kek.jpg

Az MSZP akkori népszerűtlenségét mutatja, hogy a második fordulóra Molnár Gyula már a párt nevét rá sem írta a plakátra - színekben pedig a kék és a zöld dominál...

mszp_antifasiszta.jpg

Steiner Pál (Belváros) plakátja egyértelműen az évtizedekkel korábbi baloldali-antifasiszta népfrontos képi világot használja és a Jobbik megerősödésére, a Magyar Gárdára utal.

fidesz_1_fordulo.jpg

A Fidesz egyértelmű esélyesként várta a voksolást: maradt a narancs, mint alapszín.

fidesz_2_fordulo.jpg

Ez a mosolygós plakát a 2. fordulóra készült - üzenete nincs túlbonyolítva.

mdf_1.jpg

Az MDF plakátja a dacot hangsúlyozza: a szín a hagyományos zöld. Nem számítottak komoly sikerre... A "Csak az ország!" kifejezés vélhetően az előző plakát "Csak a Fidesz" mondatának ellentétpárja akar lenni.

mdf_bokros.jpg

Bokros Lajos (elhíresült "csomagjával") 1995-ben még MSZP-s pénzügyminiszter volt - most épp őt találta meg a jobboldali MDF "húzónévnek"...

jobbik_1.jpg

A Jobbik - az országban létező elégedetlenségre hangolódva - a 2009-es EP-választásokon "tört át". Most még nagyobb sikerre készültek. Balczó Zoltán a Jobbikból igazolt át, Pörzse Sándor pedig a média világából.

jobbik_2.jpg

A párt vezetője akkor - és még egy ideig - Vona Gábor volt, aki "nemzeti radikalizmust" hirdetett. A szegényebbek, az egykori városi baloldali szavazók megnyerését szolgálta a különös, "panellakás-tulajdonos" kitétel...

lmp.jpg

A 2000-es évek másik új politikai kezdeményezése a Jobbik mellett az LMP volt. Környezetvédelmi törekvéseikre is utaltak a zöld színnel. A képen szereplő négy fiatal közül hárman ma is aktív politikusok.

munkaspart_1.jpg

"Régi ismerősként" tovább próbálkozott Thürmer Gyula. A kép és a követelések is radikálisak! A szín nem lehet más - csak vörös. Klasszikus baloldali követelés volt az államosítás. A "számonkérést" viszont ekkor inkább a jobboldali ellenzék hangoztatta.

mszdp.jpg

Az MSZP meggyengülése arra indított kisebb pártokat, hogy elhódítsanak tőlük baloldali érzelmű szavazókat. A jelmondat és a színek egyértelműek.

zold_baloldal.jpg

Egy másik próbálkozás a baloldali és egyúttal környezetvédő szemléletű voksolók megnyerésére. Itt is feltűnik a szélsőjobboldali veszély - és a korrupció problémaköre.

süti beállítások módosítása