A II. világháború vége után a budapesti sörgyárak egy ideig még hagyományos kereteik között, magántulajdonban működtek. Természetesen folytatták termékeik népszerűsítését is. A plakátok azonban grafikailag egyszerűbbé váltak – egy időre mellőzték az emberábrázolásokat.
Az 1946-os plakát felszólítása elég egyértelmű (nagy betűkkel, felkiáltójellel): „Igyon sört!”
1945/46-ban hazánkban hiperinfláció zajlott, a pengő értéke olyan gyorsan romlott, hogy egy idő után a gyárak már részben természetben fizették alkalmazottaikat. Ennek egyik formája lehetett a „sörpénz”, amit sörvásárlására lehetett fordítani.
1947-ben még magántulajdonban voltak a sörgyárak: erre utal a „részvény sör” elnevezés. 1948-ban látványos külsőségek között ülte meg az ország a forradalom centenáriumát – erre már az előző évben is készültek.
A plakát apró „szépséghibája”, hogy a XIX. század közepén – a nagyüzemi sörfőzés megindítása előtt – honvédeink elsősorban inkább bort (vagy pálinkát) fogyasztottak.
A Dreher mellett a Haggenmacher volt a másik híres kőbányai sörgyár – 1947-ben még reklámozhatták magukat saját nevükön.
Aztán bekövetkezett a sörgyárak államosítása is. A márkanevek eltűntek. A korszak tipikus figurája a gyári munkás. A valóságban persze egy forró napon (esetleg izzasztó munka közben) aligha kellett a korszak férfijait sörözésre ösztönözni :)
Persze a „szocializmusban” szükség volt „egészségügyi” indoklásra is: erre volt alkalmas a klasszikus jelmondat: „A sör folyékony kenyér”.
Az 1956 utáni Kádár-korban már „cizelláltabban” ösztönöztek fogyasztásra: polgári ruhás párok (nők is!) „minőségi” sört isznak. A „minőségi” jelleget akarták azzal is kifejezni, hogy „márkanevet” adtak a sörnek (lásd: „Délibáb”), illetve feltűnik az „extra” kifejezés.
A Dreher és Haggenmacher nevek eltűntek, maradt a semleges „Kőbányai Sörgyár” elnevezés.
